Teodicea

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A teodicea a görög théos (θεός, „isten”) és diké (δίκη, „helyes” vagy „igaz”) szavakból ered, azaz a filozófiai istenigazolást takarja.

Először Leibniz használta a fogalmat az Essai de théociée sur la bonté du Dieu, la liberté l'homme et l'origin du mal című művében, aki Isten jóságát akarta igazolni a világban fellelhető rosszal szemben. Leibniz szerint ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Amennyiben lehetséges lett volna egy tökéletesebb világ teremtése, akkor Isten ezt felismerte volna. A világban jelentkező bajokat Leibniz Isten nevelő szándékának tekinti és ekként igazolja. Szerinte Isten az erkölcsi eltévelyedést sem orvosolhatta, mert ezzel az ember erkölcsi szabadságát szüntette volna meg. A világ tökéletességének igazolására a következő magyarázatot adja; Isten a természeti jelenségeket,az adódó körülményeket, egy magasabb szintű szellemi jó érdekében alkotta.

A 18. századtól kezdve skolasztikának az Isten valóságának és tulajdonságainak észérvekkel való igazolását nevezzük.

A teodicea nem egyenlő a teológiával. Ez utóbbi ugyanis egy szentírásból indul ki, míg a teodicea csak filozófiai eszközökkel érvel, amelyek alapján a nem hívőnek is be kell látnia Isten létét és tulajdonságait.

A teodicea úttörője Canterburyi Szent Anzelm, aki az ontológiai istenérvet fejtette ki. Legnagyobb művelőjének Aquinói Szent Tamást tartjuk.