Tengerparti fenyő
 |
||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 |
||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||
|
||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||
| Pinus pinaster |
||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Tengerparti fenyő témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Tengerparti fenyő témájú médiaállományokat. |
A tengerparti fenyő (Pinus pinaster) a fenyőfélék (Pinaceae) családjába tartozó növényfaj.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae) Törzs:Nyitvatermők(Gymnospermathophyta) Osztály: Toboztermők(Coniferpsida) Család: Fenyőfélék (Pinaceae) Nemzetség: Hosszútűs fenyők(Pinus) Faj: Tengerparti fenyő (Pinus pinaster)
[szerkesztés] Morfológiai jellemzői
Örökzöld tűlevelű fa széles, többnyire lapos kissé szétterülő koronával. Már a fiatalabb fák törzse is meggörbült. A főágak szélesen kiterjednek, igen meghajlítottak és meggörbültek, így a korona nagyon lazának, rendezetlennek tűnik. A kéreg fiatal fákon még világosszürke, később egyre sötétebb, végül feketés-vörös, szögletes lemezekre repedezik. A fiatal hajtások eleinte zöldes színűek sötétebb foltokkal később sárgásbarnák és kissé csíkosak. A rügyek csillogó barnák, kissé hegyesek. A tűlevelek kettesével helyezkednek el, kb. 10–24 cm hosszúak, és nem érik el a 2,5 mm vastagságot; szúrósan hegyesek igen tömörek és merevek keresztmetszetük félkör formájú, mint minden kéttűs pinuszé. Színük halványan zöldesszürke. A leghosszabb tűjű európai fenyő. A porzós virágok a fiatalabb hajtásokon fejlődnek tömegesen. A termős virágok többnyire 2-3-as csoportokban helyezkednek el. A tobozok kezdetben zöldes színűek, éréskor csillogóan világosbarnák, kb. 5,5–8 cm-esek, zárt állapotban nagyok és nehezek, kúpos tojásdad alakúak, száruknál többnyire kissé ferdék, egyébként szinte szimmetrikusak. Több évig a fán maradnak. A tobozpikkelyek rombusz alakú köldökének csúcsa szúrós.
[szerkesztés] Élőhelyi jellemzői
A tengerparti fenyő főleg a sovány, savanyú homokos talajokat kedveli, ezért főleg a dűnéken és a partközeli helyeken találjuk.
[szerkesztés] Elterjedése
Őshonos, erdő alkotó fenyő a Földközi-tenger mellékén főleg a térség nyugati részén és az Atlanti-óceán portugál és dél-francia partján is. Igen fontos fa kiterjedten ültetik északabbra is. Ezt a fajt Dél-Afrikában is nagy területeken telepítik haszonfaként, sajnos az eredeti őserdők helyén.
[szerkesztés] Virágzás
április-május
[szerkesztés] Egyéb
A tengerparti fenyőt a mediterrán élőhelyén kívül viszonylag ritkán láthatjuk díszfaként. Ennek oka a fényérzékenységében keresendő: Közép-Európa legtöbb vidékén, mivel többnyire erős a kontinentális hatás, ez a fenyőfaj nem talál kedvező életfeltételeket, még ha a talajviszonyok kedvezőek is lennének
[szerkesztés] Gazdasági jelentősége
Franciaországban viszont a tengerparti fenyő gazdasági szerepet játszik. A fát nagy gyantatartalma miatt csak kevéséé használják az asztalos iparban, annál inkább alkalmazzák építőanyagként, vagy még gyakrabban a papíriparban. Törzsét viszont megcsapolják, és a kifolyó gyantát begyűjtik. A gyantát desztillálják, majd a további munkafolyamatok végén terpentint és kolophonium (hegedűgyanta) keletkezik. Bizonyos jelentősége van az igen nagy tobozoknak is (Európa egyik legnagyobb tobozú faja), amelyeket a kertészet és csokorkötészet szívesen használ fel dekorációs anyagként.
[szerkesztés] A nyitvatermők elnevezése
A tengerparti fenyő mutatós tobozain jól megfigyelhető, hogy a botanikusok miért helyezték a tűlevelű fákat a nyitvatermők közé. Mihelyt az erős, masszív tobozpikkelyek száraz állapotba kezdenek felpattanni, és ezzel bepillantást nyerhetünk a toboz szerkezetébe, rájövünk, hogy a szárnyas magok a tobozpikkelyek belső oldalán kis mélyedésekben fekszenek. Mivel ezen a helyen sem magvakat sem a korábbi szervkezdeményeket semmiféle védőburok nem borítja, nem zárja be, hanem szabadon nyitva helyezkednek el a pikkelyeken, ezért sorolták a botanikusok a tűlevelű fákat a nyitvatermők altörzsébe.
[szerkesztés] Források
- Bruno P. Kremer: Fák (Őshonos és betelepített fafajok Európában) Magyar Könyvklub, Budapest, 1995
