Tengerparti fenyő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tengerparti fenyő
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
      
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Toboztermők (Pinophyta)
Osztály: Tűlevelűek (Pinopsida)
Rend: Fenyőalakúak (Pinales)
Család: Fenyőfélék (Pinaceae)
Nemzetség: Tűnyalábos fenyő (Pinus)
Alnemzetség: Pinus
Fajcsoport: Pinea
Fajsor: Pinaster
Faj: Tengerparti fenyő (Pinus pinaster
Szinonimák
  • Pinus maritima[1] – fövenyfenyő[2]
Alfajok
Lásd a szövegben
Elterjedés
Természetes elterjedése
Természetes elterjedése
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Tengerparti fenyő témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Tengerparti fenyő témájú médiaállományokat és Tengerparti fenyő témájú kategóriát.

A tengerparti fenyő (Pinus pinaster) a fenyőfélék (Pinaceae) családjába tartozó növényfaj. Őshonos, erdő alkotó fenyő a Földközi-tenger mellékén, főleg a térség nyugati részén, és az Atlanti-óceán portugál és dél-francia partján is. Igen fontos fa, kiterjedten ültetik északabbra is. Dél-Afrikában is nagy területeken telepítik haszonfaként, sajnos az eredeti őserdők helyén.

Élőhelyi jellemzői[szerkesztés]

A tengerparti fenyő főleg a sovány, savanyú homokos talajokat kedveli, ezért főleg a dűnéken és a partközeli helyeken találjuk.

A tengerparti fenyőt a mediterrán élőhelyén kívül viszonylag ritkán láthatjuk díszfaként. Ennek oka a fényérzékenységében keresendő: Közép-Európa legtöbb vidékén, mivel többnyire erős a kontinentális hatás, ez a fenyőfaj nem talál kedvező életfeltételeket, még ha a talajviszonyok kedvezőek is lennének.

Populációk[szerkesztés]

  • P. pinaster ssp. pinaster – Franciaország, Spanyolország, Portugália;
  • P. pinaster ssp. escarena (Risso) K. Richt – elszórtan a nyugati mediterrán régióban, az Ibériai-félsziget belső részein;
  • P. pinaster ssp. renoui (Villar) Maire – két elszigetelt szubpopulációja él Afrika mediterrán részén. Ez az alfaj a Vörös listán veszélyeztetettként szerepel az élőhelyek beszűkülése és a ssp. pinasterrel való erdősítés következtében.[3]

Morfológiai jellemzői[szerkesztés]

Örökzöld tűlevelű fa széles, többnyire lapos, kissé szétterülő koronával. Már a fiatalabb fák törzse is meggörbült. A főágak szélesen kiterjednek, igen meghajlítottak és meggörbültek, így a korona nagyon lazának, rendezetlennek tűnik. A kéreg fiatal fákon még világosszürke, később egyre sötétebb, végül feketés-vörös, szögletes lemezekre repedezik. A fiatal hajtások eleinte zöldes színűek sötétebb foltokkal, később sárgásbarnák és kissé csíkosak. A rügyek csillogó barnák, kissé hegyesek. A tűlevelek kettesével helyezkednek el, kb. 10–24 cm hosszúak, és nem érik el a 2,5 mm vastagságot; szúrósan hegyesek, igen tömörek és merevek. Keresztmetszetük félkör formájú, mint minden kéttűs fenyőé. Színük halványan zöldesszürke. A leghosszabb tűjű európai fenyő. A porzós virágok a fiatalabb hajtásokon fejlődnek tömegesen április-május hónapban. A termős virágok többnyire 2-3-as csoportokban helyezkednek el. A tobozok kezdetben zöldes színűek, éréskor csillogóan világosbarnák, kb. 5,5–8 cm-esek, zárt állapotban nagyok és nehezek, kúpos tojásdad alakúak, száruknál többnyire kissé ferdék, egyébként szinte szimmetrikusak. Több évig a fán maradnak. A tobozpikkelyek rombusz alakú köldökének csúcsa szúrós.

Felhasználása[szerkesztés]

Gazdasági jelentősége[szerkesztés]

Franciaországban a tengerparti fenyő gazdasági szerepet játszik. A fát nagy gyantatartalma miatt csak kevéssé használják az asztalos iparban, annál inkább alkalmazzák építőanyagként, vagy még gyakrabban a papírgyártásban. Törzsét megcsapolják, és a kifolyó gyantát begyűjtik. A gyantát desztillálják, majd a további munkafolyamatok végén terpentint és kolophonium (hegedűgyanta) keletkezik. Bizonyos jelentősége van az igen nagy tobozoknak is (Európa egyik legnagyobb tobozú faja), amelyeket a kertészet és csokorkötészet szívesen használ fel dekorációs anyagként.

Képek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Kiss M.-Illyés Cs.. Nagy fenyő és örökzöld lexikon. Pannon-Literatúra Kft., 105. o. (2006). ISBN 963 9677 39 6 
  2. Owen Johnson: Európa fái. Ill. David More, ford. Illés Beatrix. [Budapest]: Kossuth. 2011. 132. o. ISBN 978-963-09-6602-3  
  3. A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2014. április 27.)

Források[szerkesztés]