T–10

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
T–10
T-10 Kiyv 2.jpg
A T–10 Kijevben a Nagy Honvédő Háború Múzeumában kiállítva

Típus nehéz harckocsi
Fejlesztő ország  Szovjetunió
Harctéri alkalmazás
Szolgálatban 1953–1993
Gyártó 185-ös gyár, 174-es gyár
Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő (parancsnok, vezető, irányzó, töltő-kezelő)
Hosszúság 7,41 m löveggel együtt 9,87 m
Szélesség 3,56 m
Magasság 2,43 m
Tömeg 52 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 250 mm
Elsődleges fegyverzet 122 mm-es D25TA harckocsiágyú
Másodlagos fegyverzet 2 db 12,7 mm DSKM nehéz géppuska
Műszaki adatok
Motor V2 dízelmotor
Teljesítmény 522 kW (700 LE)
Felfüggesztés torziós rugó
Fajlagos teljesítmény 13 KW/t
Hatótávolság 250 km

A T–10 szovjet nehéz harckocsi, melyet a második világháború után fejlesztettek ki a cseljabinszki 100. sz. kísérleti üzemben (VNII–100) Zsozef Kotyin irányításával. Sorozatgyártása 1954–1966 között folyt. Utolsó példányait 1993-ban vonták ki az Orosz Fegyveres Erők állományából.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tervezését 1949-ben kezdték el a VNII–100 tervezőirodában Zsozef Kotyin irányításával Objekt 730 jelzéssel. A fejlesztésben szorosan együttműködtek a Leningrádi Kirov Gyárral (LKZ) és a Cseljabinszki Kirov Gyárral (CSKZ). A fejlesztés alapját az ISZ–4-es és az ISZ–7-es harckocsikkal szerzett tapasztalatok adták. A harckocsi kezdetben az ISZ–8 típusjelzést kapta. Először a teljes méretű, fából készült makettjét építették meg, majd elkészítették az első prototípust, mellyel a gyári teszteket végezték. Ez után döntés született egy 10 darabos kísérleti sorozat megépítéséről. Ezekkel Kubinkán végezték el az állami vizsgákat. Az állami bizottság ennek eredményei alapján 1950-ben javasolta a sorozatgyártás elkezdését, de jelentős módosításokkal. A harckocsin olyan jelentős változtatásokat végeztek, hogy végül új típusjelzést, az ISZ–10-t kapta. A Sztálin 1953-as halála miatt megváltozott politikai helyzetben a Sztálin nevéből képzett ISZ típusjelzés helyett T–10-re nevezték át. 1953. december 15-én rendszeresítették a Szovjet Hadseregben. A T–10-esekel a nehézharckocsi-hadosztályokat szerelték fel. Mindegyik ilyen hadosztály két nehézharckocs- ezreddel és egy közepesharckocsi-ezreddel rendelkezett. Az 1950-es és 1960-as években a Németországi Szovjet Hadseregcsoport 13-as és 25-ös neházharckocsi-gárdahadosztálya is T–10-esekkel volt felfegyverezve.

Közvetlen elődje, az ISZ–3 közötti különbségek a nagyobb torony, hosszabb test, új füstelszívó, erősebb dízelmotor, hét pár futógörgő helyett hat, nagyobb lőszerjavadalmazás.

A szorozatgyártás 1954-ben kezdődött meg és 1966-ban fejeződött be. 1953–1962 között Cseljabinszkban, 1957–1966 között Leningrádban gyártották. A pontos gyártási darabszám nem ismert, a források legalább 2500-ra teszik az elkészült T–10-esek számát.

A Szovjetunió felbomlása után a harckocsik Oroszországhoz kerültek, ahol 1993-ban kivonták őket a szolgálatból.

Harci alkalmazás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A T–10-est Szíria és Egyiptom használta a jóm kippúri háborúban, kevés sikerrel, ahol az lett volna a feladatuk hogy, támogassák a közepes T–54, T–55 és T–62-es harckocsikat.

Változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • T-10-(1952) alapváltozat
  • T-10A-(1956)
  • T-10B-(1957)
  • T-10M-(1957) infravörös éjjellátó berendezés, ABC-védelem, hosszabb M-62-T2 L/43 löveg,
  • T-10M-(1963)T-10M rendelkezik OPVT mély mocsári légzőcsővel
  • T-10M-(1967) APDS és HEAT lőszerrel ellátott változat

Rendszeresítők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz T–10 témájú médiaállományokat.