Barlanglakás
,_Arizona.jpg)
A barlanglakás vagy sziklalakás emberi lakótérként kialakított, hegy- vagy domboldalba vájt mesterséges, esetleg emberi munkával átalakított természetes barlang. A Föld valamennyi részén ismert szükséghajlék, különösen gyakori a Földközi-tenger vidékén és Észak-Amerika sziklás tájain.
Története[szerkesztés]
A természetes barlangok az emberiség legősibb hajlékai közé tartoznak, az őskorban a legáltalánosabb menedékhelyként szolgáltak. Az állattenyésztés kialakulása óta ugyanazokat a természet vájta üregeket a pásztornépek is használták, a maguk, illetve állataik szálláshelyéül (barlangi állattartás). Az ember idővel utánozni kezdte a természetet, s a hegyoldalakban, felszíni kőzetekben keze munkájával maga alakította ki a különböző funkciójú építményeket: a szakrális rendeltetésű barlang- vagy sziklatemplomokat, a szerzetesi közösségeknek otthont adó sziklakolostorokat, a föld alatti temetkezési helyként használt katakombákat, a tárolásra használt lyukpincéket és a lakhelyül szolgáló barlanglakásokat. A régészettudomány hagyományosan sziklalakás néven ismeri ezeket az ősi, több ezer éves emberi hajlékokat. Ezekből akár egész településnyi is található például az olaszországi Materában, a törökországi Kappadókia térségében, Kína Henan, Shanxi, Shaanxi és Gansu tartományaiban, Észak-Afrika, Etiópia és az amerikai–mexikói délnyugati határvidék sziklás-sivatagos területein (Arizona, Új-Mexikó, Utah, Colorado, Chihuahua).
Magyarországi barlanglakások[szerkesztés]
.JPG)
A Kárpát-medence hegyvidéki területein elterjedt barlangi állattartás, azaz a természetes barlangok istállóként való hasznosítása (lásd például az Istállós-kő analógiáján) mellett a 13. századtól jelentek meg a legelső barlanglakások. Legtöbbjük a Budai-hegység és a Gerecse mészkő borította területein (Budafok, Budatétény, Gellért-hegy; Süttő), a Bükk és a Bükkalja vulkanikus eredetű tufakőzetében (Andornaktálya, Cserépváralja, Noszvaj, Szomolya, Tibolddaróc), illetve a Kelet-Dunántúl (Fejér és Tolna vármegye) és a Mátravidék (Sirok) agyagos-márgás löszhátságain található (ez utóbbiak megkülönböztető neve a néprajzi szakirodalomban partlakás). Ezek a korai századokban elsősorban a bányaműveléshez kötődtek, azaz a bányászok éjszakai hajlékául szolgáltak. A későbbi évszázadokban egész települések lakossága élt falba vájt lakásokban (például a Tolna vármegyei Miszla), az újkorra azonban a barlangházak kifejezetten a szegény sorú népesség szükséglakásai lettek. A falvak szélén a legszegényebb réteg, az alkalmi munkát vállaló summások, valamint a cigányság élt bennük. A 19. században a városokban is megjelentek a barlanglakások (például Budafokon) mint a nyomorban élő gyári munkások hajlékai. A 19. század végi filoxéravészt követően több lyukpincét alakítottak át emberi lakásra alkalmasnak. Ugyanakkor a hatóságok rendeletileg tiltották az egészségtelen, rosszul szellőző és nyirkos, a hóolvadáskor gyakran a víz által is elöntött barlanglakásokat, de ezeket napjainkig sem sikerült felszámolni. 1988-ban Budafokon és Budatétényben még 231 barlanglakást tartottak nyilván.
A Kárpát-medencei barlanglakások többnyire többhelyiségesek, mennyezetük boltozatos kiképzésű. Kialakításukhoz hagyományos bányászszerszámokat használtak (ásó, lapát, csákány). A belső teret kezdetlegesebb megoldásként fa- vagy kukoricaszár ajtó zárta le, másutt kőművesmunkával képezték ki a homlokzati, ajtós-ablakos vagy akár tornácos részt, illetve partlakások esetén az elülső részt ásóval simára nyesték és fehérre meszelték. Többnyire a bejárat mellett volt található a tűzhely (általában takaréktűzhely), hogy a füst az ajtó mellett kialakított huzatos füstlyukon azonnal távozhasson. A családi hajlékul szolgáló barlanglakásokat szokványosan bebútorozták, a bányászok, gyári munkások tömegszállásául szolgálókban pedig a tároló- és fekvőalkalmatosságokat is a kőzetből faragták ki (vakablak, földpriccs stb.).
Budafokon és Cserépváralján egyaránt található barlanglakás-múzeum.
Források[szerkesztés]
- Magyar nagylexikon III. (Bah–Bij). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1994. 274. o. ISBN 963-05-6821-7
- Hála József, Kőbányászat és kőfaragás a Gerecse hegységben, különös tekintettel a tardosbányai kőfejtők barlanglakásaira, in: Ásványok, kőzetek, hagyományok: Történeti és néprajzi dolgozatok, Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézet, 1995, 308–334.
- https://web.archive.org/web/20080219123351/http://www.abovo.hu/konyvek/egyeb/lathatatlan_epiteszet/reszlet/reszlet_aa_akonyvbol.html
- noszvaji barlanglakások
Irodalom[szerkesztés]
- Bakó Ferenc, Bükki barlanglakások, (Borsodi kismonográfiák 3.), Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1977
- Bakó Ferenc, Kőházak és barlanglakások Észak-Hevesben, in: Az Egri Múzeum Évkönyve (8–9) 1970–1971
- Magyar néprajzi lexikon IV. (Né–Sz). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1981. 201–202. o. ISBN 963-05-1289-0
- Mednyánszky Miklós: Magyarországi barlanglakások; Terc, Bp., 2009. 190 old.
- Mezey Margit, Barlanglakások, in: Zöld Kereszt 5 (1934) 8:211–222.
- Ságvári Ágnes, Források Budapest múltjából, Budapest, Fővárosi Levéltár, 1988, 141.
- Szvoboda Ödön, A kistályai barlanglakások, in: Földrajzi Közlemények 60 (1932) 115–117.
- Molnár Csenge: A noszvaji barlanglakások rövid története; Farkaskő Noszvaji Barlang Művésztelep Egyesület, Noszvaj, 2017
További információk[szerkesztés]
