Szerkesztő:Stannis/piszkozat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
1848–49-es forradalom és szabadságharc
A magyar fősereg visszafoglalja a budai Várat a császáriaktól. Than Mór festménye.
A magyar fősereg visszafoglalja a budai Várat a császáriaktól. Than Mór festménye.
Harcoló felek
 Magyarország
 Lengyel légiók
 Bécsi és német légió
 Olasz légió
 Habsburg Birodalom
 Orosz Birodalom
 Horvátország
 Habsburg-párti magyarok
 délvidéki szerbek
 szerbiai önkéntesek
 felvidéki szlovákok
 cseh önkéntesek
 erdélyi románok
 erdélyi szászok
Parancsnokok
 Görgey Artúr tábornok
 Móga János altábornagy
 Henryk Dembiński altábornagy
 Józef Bem altábornagy
 Wysocki József tábornok
Vetter Antal altábornagy
 Peter Giron honvédezredes
 Alessandro Monti ezredes
 Josip Jelačić horvát bán
 Alfred zu Windisch-Graetz herceg, tábornagy
 Ludwig von Welden táborszernagy
 Julius Jacob von Haynau táborszernagy
 Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg és tábornagy
 Bechtold Fülöp altábornagy
 Stevan Petrović Knićanin „önkéntes” tábornok
 Avram Iancu felkelővezér
 Ľudovít Štúr szlovák vezető
Haderők
Honvédség:
Kb. 150.000 fő,
464 tábori és 393 várlövegHermann hadtörténete  A kimutatás a nyári hadjárat előtti létszámot tükrözi: a honvédsereg ekkor érte el maximumát.
Császári csapatok:
Kb. 165.000 fő
770 löveg[1]
Cári intervenció:
193.000 fő
584 löveg
Veszteségek
Honvédség:
kb. 24.000 fő
Osztrák katonák:
12.000 fő (?[2])
Orosz birodalom:
13.554 fő
Nemzetiségi csapatok:
több tízezer (?[3])
A 12 pont nyomtatott példánya
V. Ferdinánd király rendelete a sajtócenzúra eltörléséről, 1848. március 18.
A Batthyány-kormány tagjai
Az országgyűlés megnyitója (August von Pettenkofen színezett litográfiája Borsos József festménye alapján)

Előzmények[szerkesztés]

Forradalom[szerkesztés]

1848. március 15.[szerkesztés]

Aznap korán reggel Petőfi Sándor a Pilvax kávéházba sietett ahol az ifjak összegyűltek és Vasvári Pált és Bulyovszky Gyulát ott találván, Jókai Mór lakására hívta őket, ahol a 12 ponthoz proklamációt szerkesztettek. Petőfi 8 óra körül társaival a Pilvax-kávéházba ment, a kitűzött időre csak hatan jelentek meg (Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Sebő, Gaál Ernő és Hamary Dániel). Itt Jókai felolvasta a 12 pontot és a proklamációt. Petőfi elszavalta a Himnuszt. Innen indultak el az előzőleges megállapodás szerint először a jogi egyetemhez az Egyetem utcába. Annak udvarán már egy csapat tanuló várt rájuk s ott rögtön széket hoztak Petőfi és Jókai számára, itt Petőfi újból elszavalta előző éjjel írt költeményét, a Nemzeti dalt, Jókai pedig fölolvasta a 12 kívánatpontot. Innen az Újvilág utcai orvosi egyetemre mentek, itt is félbeszakították az egyetemi előadásokat és az előbbihez hasonlóképpen jártak el az udvaron, később pedig a mérnöki és bölcseleti kar hallgatói előtt; ugyanez történt az egyetemi téren is. Ekkor már nemcsak az ifjúság vette őket nagy tömegben körül, hanem az utcáról is nagy közönség csatlakozott hozzájuk, mely nőttön nőtt.[4]

Elhatároztatott, hogy a nép a proklamáció első pontját, a sajtószabadságot, saját önhatalmánál fogva teljesülésbe veendi, amit meg is tett, 10 óra után a siker és lelkesedés hatása alatt a tömeg Landerer és Heckenast könyvnyomdájához vonult a Hatvani utcába, itt a rend és béke fönntartása tekintetéből választmányi tagokul Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Vidats János és Jókai Mór küldettek be. A nyomdatulajdonost a kikiáltott tizenkét pontú program és Petőfi költeményének cenzúra nélküli kinyomatására szólították fel, ellenállásának esetén az el nem kerülhető kényszerítést helyezvén kilátásba. A nyomdatulajdonos engedett, és a kívánt iratok rögtön németre is lefordítva néhány pillanat múlva ezrével kerültek elő a gyorssajtó alól, melynek példányai egész délig osztattak ki a szakadó eső dacára szüntelen gyülekező közönségnek.[5] Ezek voltak a szabad sajtó első termékei. Míg a nyomtatás tartott, Petőfi, Jókai, Vasvári, Egressy s Irányi beszédet tartottak a néphez. Ekkor Petőfi negyedszer szavalta el a Nemzeti dalt. Csak délfelé oszlottak el, megállapodva abban, hogy délután az államfogságban levő Táncsics Mihály kiszabadítására mennek Budára.

Délután 3 órakor a Múzeum téren népgyűlést tartottak és a Nemzeti dal és proklamáció példányait ezreivel osztogatták; innen a városházára mentek, a 12 pont elfogadását sürgetvén. Az összegyűlt nép elhatározta, hogy a városházára indul, és ott a polgári kart és városi tanácsot az egyesülésre és kívánatai aláírására felszólítja. A tanácsterem megnyílt, a tanácsnak benyújtották a program pontjait, melyeket a tanácsjegyző tájékoztatása szerint elfogadtak. Ezután Holovics tanácsnok kívánt gondolkozási időt, hogy e pontok tanácskozás alá vétethessenek. Megcáfolta őt Rottenbiller Lipót alpolgármester, arra hivatkozván, hogy már egész délelőtt tanácskoztak efölött. Ezután szónokolt Nyáry Pál Pest megyei alispán és a pontokat pártolta, utána Klauzál Gábor, aki az első és 11-ik pontok rögtöni életbeléptetését is sürgette. A pontokat Szepessy Ferenc polgármester és a tanács tagjai aláírták, és Rottenbiller az ablakon át felmutatta a népnek.

Rögtön választottak egy rendre ügyelő választmányt, melynek Petőfi is tagja volt. A nép, ideiglenes választmányát a tanács és polgárság választmányával egyesítendőt kinevezve, kívánta, hogy Táncsics Mihály, aki sajtói állítólagos vétség miatt fogva van Budán – miután kimondatott, hogy cenzúrai törvények nálunk nincsenek, nem is voltak soha – szabadon bocsáttassék, és a censurale collegium rögtön mentessék fel hivatalától. E kívánata teljesítésére ½ 5 óra tájt átment Budára, s a hatósági épület udvarán zászlóalja köré gyűlve, állhatatosan állt jogai kívánatai mellett, míg választmánya által kijelentették: hogy a helytartótanács e három pontba egyezett bele: 1. Táncsics kiadatása, 2. a cenzúra eltörlése, 3. sajtóbíróságnak a nép közüli választatása; s egyúttal kimondta, hogy a katonaságot csak azon esetben fogja kirendelni: ha azzal maga a nép saját céljai rendes kivitelére kívánna rendelkezni. Zichy Ferenc, a helytartótanács elnöke, azonnal szabadon bocsátotta Táncsicsot, a nép önkezeivel vonta át kocsiját Budáról a Nemzeti Színház teréig, s bevonult a színházba.

E nap délutánján kívánta a nép a színházi aligazgató Bajza Józseftől, hogy a színházban e nap ünnepélyére teljes kivilágítás mellett a betiltott Bánk bán adassék elő. Bajza mondta, hogy szívesen tűzi műsorra. A színészek nemzeti színű kokárdákkal léptek ki a színpadra, Egressy Gábor a Nemzeti dalt szavalta, az énekkar énekelte hozzá a Himnuszt és Szózatot. A közönség nagy része óhajtotta, hogy Táncsics megjelenjen a színpadon, azonban értesülve annak gyengélkedő állapotáról, kívánatával felhagyott. Végül a Rákóczi-induló mellett oszlott el a nép.[6] Az állandó választmány azonban reggelig együtt ült.

Másnap, március 16-án már Pest vármegye alispánja, Nyáry Pál, Rottenbiller Lipót polgármester és mások állottak a mozgalom élére és így lett az országos jelentőségűvé. A népnek legelső teendője volt a nemzetőrség tettleges életbeléptetését követelni, s evégre aláírásgyűjtésbe kezdtek, néhány óra alatt több ezer aláírás gyűlt össze. A nép követelte a fegyvereket. A katonai hatóság jelentette, hogy csak 500 fegyvert adhat, mert a többi Komáromba vitetett. Lenn pedig a nép, mely már ekkor mintegy 20–25 ezerre ment, követelte a fegyvereket s fenyegetőzött, hogy feltöri az arzenált, ha fegyvert nem kap. Ekkor alválasztmányt neveztek ki a fegyverek kiosztása tárgyában, s egyórai tanácskozás után Rottenbiller alpolgármester a teremben, Jókai pedig a városház terén összegyűlt népet nyugtatta meg azon tervezet közzétételével, hogy az illető tömegek városnegyedenként külön oszolván, száz-száz férfit válasszanak ki maguk közül, akik óránként felváltva mint nemzetőrök az éjjel kivilágított város nyugalma fölött őrködjenek. A többi fegyverek kiadását a következő napokon fogják sürgetni.

Este a két testvérváros ki volt világítva, az utcákon lelkesült néptömeg forrongott, harsogtatva: "éljen a szabadság!" Az ablakokból nemzeti szín lobogók függtek alá, a szabadság nevével beírva. Egész éjjel rend és nyugalom őrködött a város fölött, a portyázó nemzetőrök több helyeken bujkáló csavargókat fogtak össze, s hivatásuknak minden tekintetben híven megfeleltek.

Ezalatt Kossuth Krakkóban tárgyalt a Habsburg vezetőkkel. VI. Ferdinánd király először nem akarta szentesíteni a pozsonyi országgyűlésen előző nap megszavazott feliratot, azonban 16-án hajnalban – hallva a Pest-Budán történtekről – kénytelen volt engedni.

Március 15-én a bécsi forradalom hírére magyar küldöttség indult a pozsonyi országgyűlésről a császári városba, s időközben Pesten is kitört a forradalom. Március 16-án Bécsbe is eljutott a pesti forradalom híre. Az udvar meghátrált, s kénytelen volt engedni a pozsonyi küldöttség követeléseinek. Hozzájárult március 17-én gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezéséhez. Beleegyezett az önálló magyar kormány megalakulásába. Megígérte, hogy a király szentesíti a reformtörvényeket. A gróf Batthyány Lajos vezetésével megalakuló új kormány már nem a királynak, hanem az ország választott képviselőinek, a magyar országgyűlésnek tartozott felelősséggel. Ezért tehát független, és felelős kormány volt.

A Batthyány-kormány és az áprilisi törvények[szerkesztés]

Március 23-án az országgyűlés felsőtábláján Batthyány Lajos, a március 17-én kinevezett miniszterelnök, kihirdette minisztériumának névsorát. Ezek [7] alapján:

Batthyány Lajos elnök
Szemere Bertalan ?
Kossuth Lajos ?
Deák Ferenc ?
Mészáros Lázár ?
Klauzál Gábor ?
Széchenyi István ?
Eötvös József ?
Esterházy Pál ?
Kokárda

Az utolsó rendi országgyűlés által elfogadott áprilisi törvényeket az uralkodó, V. Ferdinánd király április 11-én szentesítette. Ez fordulópontot jelentett a magyar történelemben, az ország gazdasági-politikai-kormányzási rendszere óriási változáson ment keresztül. Az áprilisi törvények alapján Magyarország csaknem független ország lett. Kimondták Magyarország és Erdély egyesülését. A törvények biztosították a polgári fejlődést, a felzárkózási lehetőséget nyugathoz. Megkezdődött a jobbágyrendszeren és a nemesi kiváltságokon alapuló feudális rendszer felszámolása. A jobbágyfelszabadítást is kitűzték, ennek módját azonban egyelőre nem rendezték.

Az új országgyűlés[szerkesztés]

Az első népképviseleti országgyűlési választásokat, az áprilisban elfogadott V-ik törvénycikk alapján, június második felében tartották. A hivatalos megnyitóra július 5-én, Pesten került sor. Az országgyűlés a szabadságharc végéig együtt maradt, bár részben kicserélődött képviselői állománnyal. Az üléseket december 31-éig Pesten tartották. Ezt követően a hadiállapot változása miatt az üléseket Debrecenbe helyezték át.

Nemzetiségi kérdés[szerkesztés]

Az áprilisi törvények hiányosságai közé tartozott a jobbágyfelszabadítás halogatása és a nemzetiségi kérdés rendezetlensége. A magyar siker hatására a Magyarországon élő nemzetiségekben is feltámadt a nemzeti érzés. 1848-ban már nem elégedtek meg anyanyelvük kisebb-nagyobb használatával. Magukat, mint külön nemzetet akarták elismertetni az ország határain belül. A magyar vezetők azonban erről hallani sem akartak. Szerintük anyanyelvüktől függetlenül országunk minden lakója az egységes magyar nemzet tagja.

A horvát országgyűlés ugyancsak szembehelyezkedett a magyar kormánnyal és nyíltan a bécsi udvar támogatását élvezte. (Megjegyzendő, hogy a horvátok évszázadok óta jelentős, a Monarchián belüli kiváltságokat élveztek.) A szerbek ugyanazt akarták mint a szlovákok. Ők Karlócán tartottak gyűlést. A magyar forradalommal való szembefordulásuk egyik fő okát épp a horvát előjogok képezték, a szerb vezetők szerették volna ezeket a maguk számára is megkapni, de nem így történt. Az erdélyi románok a román nemzet egyenjogúságát, a jobbágyok felszabadítását akarták. Ők Balázsfalván tartották gyűlésüket. A románok szembefordulásának fő oka az elmaradt jobbágyfelszabadításban kereshető.[8] Ezt a magyar szándék szerint is napirendre kellett volna tűzni, de adminisztratív okok miatt (az erdélyi országgyűlés összehívásának nehézkes, késedelmes volta) erre még később került sor, mint Magyarországon. A szlovákok nyelvi egyenjogúságot, nemzeti jelvények használatát, úrbéri törvény földnélküliekre való kiterjesztését akarták. Liptószentmiklóson tartottak gyűlést. Egyedül a ruszinok és a szlovének voltak azok, akik nem fordultak szembe a magyarokkal.

A szerb vezetők és a horvát országgyűlés egyaránt a bécsi udvarhoz fordult segítségért. Bécs mindent meg is tett az ellentétek kiélezése érdekében. A Habsburgok előbb titokban, majd nyíltan is támogatták a magyar forradalom ellen irányuló szerb felkelést és a horvátok támadását. A horvátok és a szerbek, akiknek területén határőrző egységek álltak már a 18. század óta, rendelkeztek bizonyos mértékű katonai tapasztalatokkal. A „szerb kártyát” az osztrákok a Rákóczi-szabadságharc során egyszer már kihasználták, de akkor még nem csináltak akkora vérfürdőket, mint 1848-49-ben. Még korábban a 16. században állította maga mellé a délvidéki szerbeket Ausztria, amikor azok 1526 végén Cserni Jován vezetésével felkelést indították I. (Szapolyai) János ellen, akivel szemben a Habsburgok meg akarták szerezni a magyar trónt.

Az önvédelmi háború[szerkesztés]

A horvát támadás[szerkesztés]

1848 nyarán az udvar elérkezettnek látta az időt, hogy Magyarországon is visszaállítsa teljhatalmát (az olasz fronton elkönyvelt győzelmeknek köszönhetően, a "hátországgal" is volt módjuk foglalkozni). A nyár vége felé felgyorsultak az események. Augusztus 31-én az uralkodó kiadott egy iratot, melyben kijelentette: ha a képviselőház nem vonja vissza az áprilisi törvényeket, katonai támadásra számíthat. Jellasics horvát bán és császári altábornagy ekkor már nyíltan a határátlépésre készült. A magyar kormány válaszul rohamtempóban szervezte a magyar honvédsereget. Batthyány legfontosabb feladatnak a horvát bán megállítását tartotta.

Szeptember 11-én Jellasics 35 000 főnyi seregével átlépte a Drávát, és fegyveres támadást indított a magyar kormány ellen. A magyar sereg folyamatosan visszavonult a túlerő elől, a közvetítőnek ajánlkozó István nádorral pedig Jellasics nem találkozott. A visszavonuló drávai sereg éléről Csány László leváltotta az ingatag hűségű Teleki Ádámot. A magyar sereg létszáma fokozatosan nőtt, de még így is jócskán elmaradt a horvátokétól. Bécsben már szövegezték a kiáltványt Magyarország alávetéséről.

Pákozdi csata[szerkesztés]

A magyar kormány a Dunántúlon népfelkelést hirdetett és mozgósította a nemzetőrséget. Kossuth ezzel egyidőben toborzóútra indult az Alföldre (szeptember 24.). A magyar honvédsereg táborába érkezett országgyűlési küldöttek arra kényszerítették Móga János altábornagyot, a vonakodó főparancsnokot, hogy fölvegye a harcot az ellenséggel. Szeptember 29-én Pákozd és Sukoró között a jórészt újoncokból álló magyar sereg visszaverte a közel kétszeres túlerőben lévő horvátok támadását. Jellasics fegyverszünetet kért, amit visszavonulásra használt fel: Győrön át Bécs felé haladva elhagyta az országot. Ezzel kiszolgáltatott helyzetbe hozta a Karl Roth vezette hadműveleti jobbszárnyát: a székesfehérvári polgárok lefegyverezték a hátrahagyott horvát helyőrséget, majd Görgey, Perczel és Csapó Vilmos Ozoránál bekerítette, majd fegyverletételre kényszerítette. A támadás során a horvát inváziós haderő állományának 20%-át elveszítette.

A kormány lemondása és az OHB megalakulása[szerkesztés]

1848 szeptemberében lemondott a kormány, több minisztere a tárgyalási politika kudarca miatt Batthyány lemondása után az ország egy időre végrehajtó hatalom nélkül maradt. Így egy darabig, bár hivatalosan a kormány lemondott, ideiglenesen még vállalták adminisztratív feladatok elvégzését, az új kormány felállásáig. A végrehajtó hatalmat a szeptember 16-án alapított ideiglenes, majd az országgyűlés határozata alapján véglegesített Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) gyakorolta, amelynek feladata Batthyány védelmi intézkedéseinek vizsgálata és támogatása volt. A testület elnöke Kossuth Lajos volt. Szeptember végére a törvényhatóságokba kormánybiztosok kerültek, és a gazdaság átállt a haditermelésre. A szerbek felkelését nem sikerült elfojtani, a Bánság legfontosabb erődjei Arad és Temesvár kicsúszott a magyar igazgatás alól.

Október 3-án az uralkodó Lamberg halálhírére (akit Pestre érkezésekor a hajóhídon a felháborodott tömeg meglincselt) feloszlatta a magyar országgyűlést, Jellasicsot pedig Magyarország teljhatalmú királyi biztosává és a magyar fegyveres erők főparancsnokává nevezte ki, mivel későn értesült kínos pákozdi vereségéről.

Ez adta meg a jelt a magyar kormányzatnak eddig sem nagyon engedelmeskedő császári és királyi tiszteknek.

  • A Délvidéken a szerbek felkelését nem sikerült elfojtani, a Bánság legfontosabb erődjei, Arad és Temesvár pedig császári kézen maradt, a várőrségek csapatai sikeresen működtek együtt a szerbekkel. A felkelők számát gyarapították a Szerbiából tömegesen jövő önkéntesek, akiket Stevan Knićanin tábornok toborzott és ő lett a felkelő szerbek főparancsnoka, de tulajdonképpen Szerbia így vett részt a magyar szabadságharcban. Velük szemben magyar kézen maradt Pétervárad, majd Eszék erődjét is biztosították, és a honvédsereg jelentős erőket összpontosított a térségben.
  • Erdélyben kitört a román népfelkelés, amely gyakran véres mészárlásokba torkollt, csakúgy, mint a magyarok vezette bosszúhadjáratok. A reguláris erők részéről Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok vezette erők és a beszterce-naszódi határőrök parancsnoka, Karl Urban erői, valamint a kicsiny Déva és Gyulafehérvár várai császári oldalon maradtak. Velük szemben elsősorban székely határőr gyalogezredek, a 11. (Székely) huszárezred 8 századából 6, illetve 2 honvédzászlóalj állhatott fel, ami a magyar félnek jelentős mennyiségbeli és minőségbeli hátrányt jelentett.
  • Észak-Magyarországon Komárom és Lipótvár erődjét sikerült biztosítani, a szlovák nemzeti mozgalmak nem jelentettek komoly fenyegetést.

A bécsi forradalom[szerkesztés]

Október 6-án ismét forradalom tört ki Bécsben. A lakosság radikális része arra a hírre, hogy az udvari körök Jellasics támogatására a Richter gránátos-zászlóaljat kívánják Magyarország irányába útnak indítani, összecsapásokba keveredett a Hugo von Bredy tábornok, bécsi dandárparancsnok kötelékeivel. Latour gróf hadügyminisztert kalapácsütésekkel és szuronydöfésekkel meggyilkolták, majd egy lámpavasra akasztották. Ezáltal rövid időre mind a császári erők központja, mind Jellasics politikai és katonai támogatottsága megszűnt. A magyar hadsereg azonban még további időt töltött a Lajta mentén, többször is megkísérelve a határ átlépését, ám ettől politikai és katonai megfontolások is visszatartották. Sokak értékelésében nem használta ki a kedvező lehetőséget, és nem vonult Bécs felmentésére. Ehelyett sikeresen megtisztította a Dunántúlt, és elfoglalta a fontosabb várak és az ország legfontosabb erődjeit, Komáromot, Lipótvárat, Eszéket.

Az uralkodó Bécsből Olmützbe menekült, október 16-án Alfred Windisch-Grätz herceget nevezte ki valamennyi Itálián kívüli császári-királyi hadsereg főparancsnokává. Windisch-Grätz október 20-án érkezett Bécs falai alá, több rohamot is elrendelt a város ellen, amely 31-én került újra a császáriak kezére.

Schwechati csata[szerkesztés]

Jellasics Mosonnál megállt, hogy bevárja erősítéseit. A gyenge harcértékű horvát népfelkelőket hazaküldte, lovasságát és tüzérségét jelentős számban növelte. A Jellasics által vezetett császári sereg ekkor közel 30 000 főből és 99 lövegből állt. A szembenálló magyar sereg 27 000 fővel és 82 löveggel rendelkezett, de magas volt a frissen sorozott katonák száma - Pákozd óta tehát Jellasics javára megfordultak az erőviszonyok.

Október 30-án a Bécs melletti Schwechat falu közelében a Móga János vezette magyar sereg vereséget szenvedett a Windisch-Grätz és Jellasics által vezetett egyesült császári haderőtől, melynek azonban csak a horvát bán vezetése alatt álló alakulatai kerültek harcérintkezésbe a magyarokkal. Móga a csatában megsérült, majd lemondott a parancsnoki posztról. Kossuth Görgey Artúrra bízta a sereg parancsnokságát, és tábornokká nevezte ki.

A székelyek felkelése[szerkesztés]

Erdélyben Berzenczey László kormánybiztos október 16-ára összehívta az agyagfalvi székely nemzetgyűlést. A kormánybiztos hívására 60 000 fegyveres székely gyűlt össze. A népgyűlés hitet tett a forradalom és a jobbágyfelszabadítás, valamint a románokkal és a szászokkal való együttműködés mellett. A székely csapatok azonban több kisebb győzelem után Gedeon császári tábornoktól vereséget szenvedtek, és seregük szétoszlott. Novemberre Erdély, és egyben Székelyföld nagy részét megszállták a császári hadak. Csupán Háromszék állt ellen november végén is, lekötve ezzel a császári hadak jelentős részét. A székelyek ellenállását Háromszéken Gál Sándor ezredes, Berde Mózes kormánybiztos és Gábor Áron vezette. Háromszék ellenállása, lehetővé tette, hogy a végveszélybe került 1848–49-es forradalom és szabadságharc tovább folytatódjon.

A téli hadjárat[szerkesztés]

Kossuth és Görgey 1849 novemberében haditervet dolgozott ki az ország ellenséges támadás idején hatásos védelmét illetően, Görgey javaslatával ellentétben – ami a védelmi erők megerősített állásokba való összpontosítását szorgalmazta – Kossuth azon akarata érvényesült, miszerint az ország minél nagyobb részét meg kell óvni az újoncozás érdekében. Nyugat-Magyarország védelmét ekkor két, egymástól meglehetősen távol elhelyezkedő seregtest látta el, az egyik Görgey Artúr fel-dunai hadserege kb. 28 000 fő és Perczel Mór kb. 10 000 fős serege.

1848 decemberében Ferdinánd császár helyét Ferenc József foglalta el. Magyar koronázott királynak 1849. ápr.14-ig Ferdinándot tekintették a magyarok (a feliratokat hozzá intézték). Ennek a közjogi kettős hatalomnak a megszüntetésére is szolgált a "Breslaui alkotmány", amelyben Magyarország tartományként a császári birodalom fennhatósága alá került volna. Az európai forradalmak többségét ekkorra már leverték, és Magyarországon is kezdtek megerősödni a forradalom ellenségei. A császári királyi seregek támadása december elején indult, Windischgrätz serege több hadoszlopban vonult fel az országban a fősereg kb. 55 000 katonája a fővezérrel együtt Görgey üldözésébe kezdett, cs.k. erők kb. 12 000 fő délről és nyugatról fenyegették Perczel seregét. Franz von Schlik altábornagy Galíciából betört a felvidékre, elfoglalta Eperjest és Kassát, december 11-én megverte Pulszky Sándor csapatait. Görgey december közepén megütközött Windischgrätzcel, aki könnyűszerrel elsöpörte a magyar sereget, amely ettől függetlenül nem bomlott fel, és rendezetten Győr felé hátrált. A várost azonban nem tartotta a magyar sereg – a rendkívüli hideg következtében a várost övező védműként szolgáló vizek és mocsarak annyira befagytak, hogy ágyúval is könnyen átkelhettek rajta – a császári seregek megérkezése előtt a fővárosba távozott.

Kossuth tervei szerint Görgey és Perczel csapatai Buda előtt egyesültek volna, de Perczel Mórnál csatát vesztett, embereinek egyharmada a csatatéren veszett. A vereség után az Országos Honvédelmi Bizottmány a főváros kiürítéséről döntött, a kormányzat Debrecenbe költözött. A haditanács január 2-án a magyar erők tiszántúli összpontosításáról döntött. Az új haditerv szerint feladták a Délvidéket és az ottani csapatokat felhozták a Közép-Tiszához, a Perczel-hadtest a Tisza vonalán foglalt helyet, miközben Görgey tábornok fel-dunai hadteste egy északnyugati irányú elterelő hadmozdulatokat hajtott végre. Január végére a magyar csapatok feladták a Bácskát és a Bánságot, Kiss Ernő vezette bánsági hadtest is súlyos vereséget szenvedett. Windischgrätz Pest-Buda bevétele után berendezkedett a városban, délen a császári seregek megkezdték előrenyomulásukat Szeged és Arad felé. Görgey elterelő hadműveletei sikeresnek bizonyultak, Windischgrätz két hetet vesztegelt, ez elég volt a magyar védelem megszilárdítására. Februárban Kossuth Henryk Dembinski tábornokot nevezte ki fővezérnek, a február 26–27-i kápolnai csatában a magyar sereg vereséget szenvedett, részben Dembinski hadvezéri alkalmatlansága miatt. Szemere Bertalan közreműködésével ekkor a tisztikar leváltotta őt a fővezéri posztról.

Az országgyűlés Debrecenben[szerkesztés]

Farkasfogas zászló

Mivel a schwechati csatavesztés után, az országgyűlés nem tartotta megoldhatónak Pest-Buda védelmét, így a főváros visszafoglalásáig 1849. január elejétől május 31-éig Debrecenben ülésezett az országgyűlés.

A tavaszi hadjárat[szerkesztés]

A dicsőséges tavaszi hadjárat jelképesen 1849. április 2-ától május 21-ig tartott, melynek során a magyar honvéd seregek óriási, ám nem teljes katonai sikereket értek el. A terv a császári csapatok bekerítése[9] és Komárom felmentése volt.

Előzmények[szerkesztés]

A honvéd seregek tavaszi hadjáratának két fontos előzménye volt: a császári csapatok kiűzése Erdélyből és a magyarországi csapatok összevonása. Erdély felmentése Bem József tábornok nevéhez köthető, aki rövid idő alatt rendet teremtett az erdélyi csapatoknál, majd decemberben megkezdte a harcokat és márciusra ki is űzte Puchner és Urbán csapatait Erdélyből. Erdély felmentésével a tavaszi hadjáratnak csak egy frontra kellett összpontosítania. A csapatösszevonás nehézkesen, de végül sikerült Tiszafüred környékén. A kápolnai csatában (február 26–27) vesztes főparancsnok, Henryk Dembiński szerepét az elégedetlenség miatt előbb Vetter Antal ideiglenesen kinevezett fővezér (március 1.), majd Görgey Artúr (március 31.) vette át. A rendelkezésére álló I. II. III. és VII. hadtest körülbelül azonos számú gyalogost és lovast foglalt magába, mint Windisch-Grätz serege, azonban a tüzérség csekélyebb számú és fejletlenebb volt mint a császári csapatoké.

Haditerv[szerkesztés]

Táborozó huszártisztek

Görgey haditerve a császári csapatok bekerítésére irányult, melyet átkaroló hadművelettel kívánt elérni. A bekerítés egy elterelő hadművelet sikerességétől függött, melyet a VII. hadtestnek a fősereg látszatát keltve Hatvan környékén kellett végrehajtania. Eközben az I. II. és III. hadtesteknek kellett a Jászságon át megkerülnie az ellenséges sereget. A terv szerint a négy hadtestnek április 7-én egyesült támadást kellett intéznie a császári csapatok ellen, és siker esetén a főerőket elvágták volna Pesttől. A haditerv azonban kockázatos volt, hiszen amennyiben Windisch-Grätz tudomására jut, hogy a Hatvan környéki csapatok nem a fő sereg, könnyen szétzúzhatja azokat és bekerítheti a magyar csapatokat, illetve Debrecen ellen vonulhat, komolyabb ellenállás nélkül. A tervet elősegítette, hogy Windischgrätz március közepétől nem kapott megbízható jelentést a magyar fősereg hollétéről és mozgásairól, ezért szétszórta csapatait, melyeknek így túl nagy arcvonalon kellett volna harcolniuk az összpontosított magyar sereg ellen. Továbbá egy nagyon rosszul felbecsült csapatlétszám is nehezítette a császáriak dolgát: Beniczky Lajos 4-500 fővel bevette a felvidéki Losonc városát, ám a csapatok létszámát a várost védő osztrák kapitány 6000 főre tette. Így Windisch-Grätz tartott egy esetleges északi átkarolástól is.

Végrehajtás[szerkesztés]

A Tápióbicskei ütközet (Than Mór festménye)

Április 1-jén a felderítésre kiküldött Schlik csapata vívott előörscsatát Hatvannál, majd a másnap ideérkező teljes VII. hadtest Poeltenberg Ernő és Gáspár András vezetésével üldözi el őt innen Hatvan mögé. Schlik nem jutott érdemi információhoz, viszont a magyar csapatok is inkább csak morális sikert értek el. Ezután Gáspár ezredest tábornokká és hadtestparancsnokká nevezik ki.

Közben a másik három hadtest is a tervek szerint haladt és április 4-én az I. hadtest elérte Tápióbicskét. Klapka György azt hitte a faluban csak az ellenség poggyásza van, ezért a nagy zsákmány reményében úgy döntött rajtaüt az ellenséges csapatokon. A faluban azonban Jellasics vezetésével egy egész dandár tartózkodott, mely ellentámadásával kavarodást és nagy veszteséget okozott Klapka csapatainak, melyek fejvesztve menekültek a Tápió hídjához. A csata menetét Damjanich János III. hadtestének megérkezése fordította meg, amely a harmadik és kilencedik, Földváry Károly vezetése alatt álló honvédzászlóaljak (a vörössipkások) hősies küzdelmének köszönhetően elűzte az ellenséget és megtisztította a falut (a most már újra harcoló Klapkával). Windisch-Grätz nem tájékoztatták kellőképpen a csatáról, aki így továbbra sem tudta a magyar főerők tartózkodási helyét. Emiatt újabb csapatot küld Hatvan térségébe április 5-én, amely most már bizonyossá teszi számára, hogy a fősereg nem itt tartózkodik. Azt azonban továbbra sem sikerült megtudnia, hogy a fősereg északról, vagy délről akarja őt átkarolni. Előbbi esetben Komárom felmentése, utóbbiban pedig a Pest felé történő visszavonulás lehetőségének elvágása veszélyeztette őt. Ezért Schlik hadtestét Gödöllőhöz, Jellasicsét Isaszeghez, Wrbnáét pedig Váchoz rendeli és további három dandárral és egy hadosztállyal megerősíti. Így a császári csapatok minden eshetőségre felkészülnek, azonban túl nagy, mintegy 54 km hosszú és 30 km mély arcvonalat vesznek föl, melyet egy nap alatt sem lehet teljesen összevonni. Görgey április 5-én előrenyomulást rendel el, melynek értelmében a VII. hadtestnek Aszódot és Bagot kell elfoglalnia, a III.-nak Kókán át Isaszegre, az I.-nek Isaszegre, balszárnyának Pécelre, míg a II.-nak Dány és Zsámbok térségébe kell jutnia. Ez jó elhelyezkedést, könnyen összpontosítható és kis (22×22 km-es) arcvonalat eredményezett.

A Tápió hídjának elfoglalása (Than Mór festménye)

Április 6-án a honvéd csapatok a számukra kijelölt helyekre értek. Isaszeg térségében kezdődtek az összecsapások, amelyekben Damjanich, Klapka és Aulich hadtestei vettek részt. A kezdetben támadó Klapka a fellépő túlerő miatt teljesen visszavonult, magára hagyta a segítségére érkezett Damjanichot, aki azonban megtartotta állásait. A támadásba lendülő Damjanich és Aulich jobb szárnyuk biztosítását Gáspár VII. hadtestétől várták, ő azonban nem értesült a fejleményekről, ezért tétlenül várt. Ezt kihasználva Windisch-Grätz tábornagy – Schlik hadosztályával együtt – oldalba támadta Damjanichot, aki súlyos veszteségek árán visszavonulni kényszerült. Ekkor kétségessé vált a csata kimenetele, azonban a csatatérre érkező Görgey 3 óra környékén a közben eloszlott füst miatt átlátta a helyzetet, és rendezte a sorokat: Aulichot előreküldte, Klapkát meggyőzte, hogy visszavonulás helyett támadjon, és hírt kapott arról is, hogy Gáspár is támadásba lendült a jobbszárnyon. Ekkor úgy látta, hogy a győzelem lehetséges, erről tájékoztatta az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő Damjanichot is, aki ezért 11 óráig kitartott és harcol Schlik hadosztálya ellen, bár eredménytelenül. Közben a balszárnyon 7 óra felé Klapka és Aulich bevették Isaszeget és messzire űzték az ellenséget. Windisch-Grätz 9 óra körül visszavonulást rendelt el, nehogy a balszárnyon elvágják őt Pesttől. Ekkor Klapka és Aulich Damjanich segítségére siettek, aki így késő este végül le tudta győzni Schliket. Így végül is a kétséges kimenetelű isaszegi csata magyar győzelemmel ért véget.

Új haditerv[szerkesztés]

Az új haditervet Görgey április 7-én dolgozta ki. Ennek lényege szintén egy átkarolási hadművelet, de ezúttal valóban észak felől, Vácon, Léván át Komárom irányába. A fősereg vonul északra, Pest előterében a II. hadtest és még egy hadosztály marad. A főerők célja Komárom felmentése és ezzel a Pest-Budára összpontosított császári hadak bekerítése. Közben a pesti seregeknek elterelő támadásokat kell indítaniuk azt a látszatot keltve, hogy Görgey valódi célja Pest bevétele. Komárom felszabadításával, a bekerítés elkerülése végett a császáriak kénytelenek lettek volna feladni a fővárost és Bécs felé menekülni. A terv ismét azt a kockázatot rejtette magában, hogy amennyiben kiderül, hogy Pest előtt csak kisebb csapatok maradtak, azokat a császáriak elsöpörhették volna és így fordított bekerítés áll elő. Azonban elősegíti, hogy a felvidéki hadakat is Pestre összpontosították a császáriak.

Győzelem[szerkesztés]

A Váci csata – 1849. július 17. (Than Mór festménye)

Április 10-én újultak ki a harcok, amikor Windisch-Grätz felderítőcsapatokat küld a Pest előtti erők számának meghatározására, azonban ezek nem járnak sikerrel. Szintén 10-én érik el a magyar csapatok Vácot. Damjanich a nagy véráldozat elkerülésére bekerítéssel próbálkozik, azonban az előreküldött dandár a sűrű ködben eltéved. Így csak egy irányból történik támadás, amelyben a várost védő erők parancsnoka, Götz meghal. Földváry Károly és a vörössipkások ismét kitüntetik magukat, így a győzelem nem kérdéses a jóval kisebb létszámú császáriak ellen. A vereség után azonban a császáriaknak nagyjából pontos képük van a magyar főerőkről. Ezután Windisch-Grätzet a fővezéri poszton Welden felváltja, de ő is azt hiszi, hogy a magyar seregek célpontja Buda. A fősereg ezután a tavaszi hadjárat legszebb győzelmét aratja Nagysallónál április 19-én, és eléri az ostromlott Komáromot. Komárom felmentése ugyan sikerül (komáromi csata, április 22–23.), de a császári vezetés időben észbe kapott, illetve a magyar seregnek az Ipolyon, a Garamon és a Vágon is át kellett kelnie, ami komoly időveszteséggel járt, ezért a bekerítés már elmaradt. Április 23-án bevonul az első huszár a kiürített pesti utcákra.

A Szemere-kormány[szerkesztés]

  • Szemere Bertalan – Miniszterelnök és belügyminiszter – Ellenzéki Párt,
  • Vukovics Sebő – Igazságügy-miniszter – Ellenzéki Párt,
  • Horváth Mihály – Vallás- és közoktatásügyi miniszter – pártonkívüli,
  • Duschek Ferenc – Pénzügyminiszter,
  • Batthyány Kázmér – Földmívelés-, ipar-, és kereskedelemügyi miniszter és külügyminiszter – Ellenzéki Párt,
  • Mészáros Lázár – Hadügyminiszter (ideiglenesen),
  • Görgey Artúr — Hadügyminiszter (1849. május 7-július 7.)
  • Aulich Lajos — Hadügyminiszter (1849. július 14-) – Békepárt,
  • Csány László – Közlekedésügyi miniszter – Ellenzéki Párt,

A nemzetiségek a szabadságharcban[szerkesztés]

A nemzetiségek közül elsősorban a horvátok, szerbek és románok harcoltak császári oldalon; nemzeti törekvéseik mögött a Határőrvidék katonai erejét tudták kiállítani. A délvidéki szerbeket a Szerb Fejedelemség is támogatta tisztekkel, fegyverekre, parancsra átküldött önkéntesekkel és pénzzel. A szlovákok próbáltak külön légiókat szervezni, melyhez néhány cseh-morva önkéntest is sikerült toborozni, de mivel ezek képzettsége gyakorlatilag hasznavehetetlen volt, az első és egyben döntő vereség után egyebet nem tudtak tenni, csak a császári sereg számát szaporították.

A németek, szlovákok, zsidók, ruszinok, szlovénok, bunyevácok többségében magyar oldalon harcoltak. Az összehasonlítás azonban igen nehéz: a magyar hadsereg egyik legkiválóbb tábornoka, Damjanich János aradi vértanú és Vukovics Sebő kormánybiztos szerb származásúak voltak, Knezić Károly pedig horvát. A hazai németségből került ki a honvédsereg két kiváló tábornoka, Poeltenberg Ernő és Aulich Lajos, ugyanakkor a császáriaknál kiváló lovassági parancsnok Franz Ottinger és a később a cs. kir. sereg fővezérségéig előlépő Benedek Lajos is soproni születésűek voltak. Ezenkívül a magyar nemzetiségűek sem harcoltak mindig magyar oldalon, például a peremartoni br. Bechtold Fülöp.

A nem magyar nemzetiségű önkéntesekkel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a szomszédos országokból, így Ausztriából, az Oszmán Birodalomból és az Orosz Birodalomból is sokan érkeztek harcolni, de még távolabbi országokból érkezett önkéntesekről is van tudomásunk. Vas megyében Kukméron besoroztak egy Christian Schell nevezetű dán férfit is, aki Pölnből érkezett Magyarországra. Guyon Richárd tábornok angol nemzetiségű volt. Tiszti rangban kiválóan teljesített (rövid ideig komáromi parancsnok is volt) Charles Frederick Henningsen angol kalandor, aki már más országok és népek forradalmait, s szabadságküzdelmeit is segítette.

A császári hadsereg oldalán nemcsak a nemzetiségek felkelői, hanem az örökös tartományokban sorozott emberek, így csehek, lengyelek, vagy ukránok is részt vettek. Az Itáliából visszatérő, a magyar szabadságharc leverésére érkező császári alakulatok is több ezer, erőszakkal besorozott olasz nemzetiségű katonával felduzzasztott ezredeket és zászlóaljakat vetettek be a magyarok ellen.

A szabadságharc leverése[szerkesztés]

Az orosz intervenció[szerkesztés]

1849. június közepén Rüdiger és Paszkevics orosz tábornokok vezetésével több oszlopban közel 200 000 fős orosz hadsereg tört Magyarországra. A magyar vezetés így képtelen volt tartós ellenállásra képes fegyveres erőt állítani az orosz intervenció elé. A két nagyhatalom összefogása megpecsételte a magyar forradalom és szabadságharc sorsát.

A haditervek[szerkesztés]

  • A két irányból támadó ellenséggel szemben Görgey azt a tervet terjesztette elő, hogy az erőket Komárom térségében kell összpontosítani, és még az orosz csapatokkal való egyesülés előtt külön kell megverni az osztrákokat. Minden szempontból ez lett volna a megfelelő döntés: a bevehetetlen komáromi erődrendszer, az ekkor még külön operáló Habsburg csapatok elleni sikeres fellépés reménye, illetve a stabil hátország, a környék magyar lakosságának támogatása.
  • Ezzel szemben Dembinszky haditerve egy Arad-Temesvár környéki összpontosítási körlettel számolt, egy itt megvívandó végső csatához. Az elképzelés hibás és gyenge is volt, ugyanis időt adott az osztrák és orosz csapatoknak az egyesülésre, az ország legnagyobb részét már elfoglalhatták jelentősebb csata nélkül (beleértve a fővárost is), a Honvédség több alakulatának hatalmas távolságot kellett megtennie, legvégül, a környék jelentős nemzetiségi lakosságára (döntő többségben román, szerb, illetve német) sem számíthatott a jelentős számbeli hátrányban küzdő magyar hadsereg. Az egyedüli előnye a második verziónak az emigrálás jelentette a közeli Török Birodalom felé.

Végül Kossuth mindkét haditervet elfogadta, de a második mellett tört lándzsát, talán az emigráció lehetősége miatt. Így Görgey hadtestének nagy távolságot kellett menetelnie, többször hatalmas kerülőkkel tarkítva, csatákkal nehezítve. A Honvédség súlyos harcokat vívott Komárom-Ács térségében, ahol maga Görgey is súlyosan megsebesült, de a bekerítést elkerülte. Perczel vakmerő turai támadása megakasztotta az orosz offenzívát egy időre, de a túlerő, a hibás döntések, valamint Dembinszky ismételt hibái (lényegében harc nélkül feladta Szegedet és a szőregi sáncokat) együttesen oda vezettek, hogy a magyar hadseregek kivérezve, fáradtan, elkésve értek az összpontosítási körzetbe.

Az országgyűlés július 2-án újból Pestre költözött, majd július második felében Szegeden, végül – már csak néhány fő részvételével – augusztus 11-én Aradon tartották.

Az utolsó napok[szerkesztés]

A világosi fegyverletétel (ismeretlen szerző kőnyomata)
A világosi fegyverletétel (ismeretlen szerző kőnyomata)

A szabadságharc sorsa abban a pillanatban eldőlt, amikor az oroszok a magyar határt átlépték, de a vég bekövetkezéséig még pár hónap eltelt. Mivel a magyar hadvezetés nem akart már csatát vállalni, ezért a hadtápot már el is küldték a helyszínről, de akkor érkezett a helyszínre Bem, (aki kemény harcokban egész erdélyi hadseregét elvesztette) és csatát vállalt. Így került sor a vereséggel végződő temesvári csatára, ami után azonban már csak két lehetőség maradt: vagy harcol tovább a magyar sereg minden remény és cél nélkül, amíg utolsó szálig elvérzik, vagy leteszi a fegyvert, miután a hadjárat viselésére elégséges eszközei sincsenek. A magyar hadsereg anélkül hullott szét és semmisült meg, hogy Haynau jelentős győzelmet aratott volna fölötte. A Kossuth által diktátorsággal felruházott Görgey számára egyetlen lehetőség maradt, letenni a fegyvert. Görgey serege ekkor körülbelül 30 000 ember volt, akik közül 5000 fegyvertelen újonc honvéd. Görgey augusztus 11-én haditanácsot tartott tábornokaival és tisztjeivel, és a fegyverletételre szánta el magát, kizárólag az oroszok előtt.

Chrurloff orosz tábornok seregéből Katlaroff huszárkapitány és gróf Rüdiger tüzér hadnagy már július 21-én felkereste Görgeyt Rimaszombatnál azzal az ajánlattal, hogy tegye le a fegyvert. A tiszteknek és a legénységnek teljes szabadságot biztosított ez az ajánlat. Görgey válaszát gróf Batthyány László és egy tiszt vitte meg Churloffnak. Görgey tudatta, hogy egyezség esetén nemcsak a sereget, hanem a lakosságot is biztosítani kívánja. Megüzente Görgey azt is, hogy a magyar nemzet az események mostani állása szerint szívesen látná, ha Szent István koronáját valamelyik orosz nagyherceg viselné. Nemsokára egy Boryné nevű özvegy is felkereste Görgeyt Rüdiger tábornok megbízásából a fegyverletételre vonatkozólag. A tárgyalások meg is kezdődtek.

Fegyverletétel[szerkesztés]

Az utolsó jelentősebb harcképes seregtest, a Görgey vezette feldunai hadsereg feltétel nélküli fegyverletételére 1849. augusztus 13-án került sor Világosnál, az orosz Fjodor Vasziljevics Rüdiger tábornok csapatai előtt. Sok kisebb magyar csapat ettől külön tette le a fegyvert.

Megtorlás[szerkesztés]

Kossuth-bankók égetése Pesten 1849 októberében

A forradalom alig fejeződött be, a császáriak mindjárt megkezdték a megtorlást. Haynau, a magyarországi osztrák főparancsnok felállította a haditörvényszéket, melyek több száz tisztet és polgári személyt ítéltek halálra és még többet várfogságra. A foglyul ejtett katonák közül a magyarokat, székelyeket, lengyeleket és németeket erőszakkal besorozták az osztrák hadseregbe, a más nemzetiségűeket hazaengedték. 1849. október 6-án Aradon kivégezték a magyar forradalom 13 tábornokát, az aradi vértanúkat. Ugyanezen a napon sortűzzel kivégezték Batthyány Lajos első magyar miniszterelnököt is, majd október 25-én Kazinczy Lajost. A forradalom után a császáriak nem teljesítették a nemzetiségeknek tett ígéreteiket, ők is el kellett hogy szenvedjék a forradalom leverése utáni önkényuralmi rendszert.

A megtorlást követő kiegyezést követően az ország gyors fejlődésnek indult.

Irodalom[szerkesztés]

Szépirodalom[szerkesztés]

Film[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Hermann hadtörténete A kimutatás a nyári hadjárat előtti létszámot tükrözi.
  2. Az adat kétes hitelességű, és a nemzetiségek veszteségeit nyilván nem tartalmazza.
  3. Pontos veszteségkimutatásról szó sincs. A Határőrvidék lakosságának csökkenéséből, az ezredek háború utáni létszámából is csak közvetetten és pontatlanul lehet következtetni a veszteségere.
  4. Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) ReferenceA nevű lábjegyzeteknek
  5. Jókai Mór: A magyar nemzeti története regényes rajzokban. Forradalom vér nélkül c. fejezet.
  6. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái.   Petőfi Sándor címszó.
  7. 1848. évi III. törvényczikk független magyar felelős ministerium alakitásáról. / 14. §. A ministeriumnak, azon tagján kívül, melly a Felség személye körül a 13. §-ban említett ügyekre ügyelend, következő osztályai lesznek: a) Belügyek; b) Országos pénzügy; c) Közmunka és közlekedési eszközök, és hajózás; d) Földmüvelés, ipar és kereskedés; e) Vallás és közoktatás; f) Igazságszolgáltatás és kegyelem; és g) Honvédelem osztályai.
  8. Katona Tamás történész véleménye (MKR, 2006. március 14. 8.00)
  9. Az hadjárat első szakaszában a Tisza és a főváros között akarták bekeríteni a császáriakat, a következő szakaszban pedig Komárom és a főváros között, de a császáriak visszavonulása egyiket sem tette lehetővé.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

{{DEFAULTSORT:1848–49es Forradalom Es Szabadsagharc}} [[Kategória:1848–49-es forradalom és szabadságharc| ]]