Szerbia csatlakozása az Európai Unióhoz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Informális kapcsolatok már a ’90-es évek óta fennállnak az Európai Unió és Jugoszlávia között, ám a tényleges közeledést a délszláv háború akadályozta. A csatlakozási folyamat végül a koszovói konfliktus 1999-es enyhülésével indult meg.

Ennek első fontos állomása a 2004-ben indult tárgyalások eredményeként 2008 tavaszán aláírt Stabilizációs és társulási megállapodás.

A második fontos lépés, hogy az európai állam-, illetve kormányfők az Európai Tanács 2012. március 1–2-i ülésén Brüsszelben hivatalosan tagjelölti státuszt adtak Szerbiának. Ez után, 2013 januárjában kezdődhettek meg a tényleges csatlakozási tárgyalások, amelyek során a teljes szerb joganyagot átvilágítják, hogy megállapítsák, mennyire van összhangban az uniós joggal. Ez a folyamat előreláthatóan éveket fog igénybe venni, és a végén kerülhet sor a csatlakozási szerződés aláírására.

Kezdeti lépések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Európai Unió kormányait tömörítő Tanács 1997-ben határozta meg a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének Szerbia szempontjából is fontos politikai és gazdasági feltételeit.[1] Az 1998 végére elmérgesedő és az 1999 márciusától júniusáig tartó NATO bombázással végződő koszovói konfliktus természetesen erőteljesen hátráltatta Szerbia csatlakozási igyekezeteit.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1999. június 10-én fogadta el 1244-es határozatát, amely Koszovót Szerbia részének tekinti.[2]

1999 novemberében az EU új stabilizációs és társulási folyamatot javasol öt délkelet-európai ország, köztük Szerbia számára.[1] Az EU állam-, illetve kormányfői az Európai Tanács feirai ülésén 2000 júniusában kijelentik, hogy a stabilizációs és társulási folyamat valamennyi országa „potenciális tagjelölt” ország. Az ülésező politikusok egyúttal támogatásukról biztosítják a szerb demokratikus erőket azon küzdelmükben, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság a demokratikus népek európai családjának együttműködő, és békés tagja legyen.[3] Novemberben létrejön „a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és az EU között az EU által a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak nyújtandó segítségről és támogatásról szóló keretmegállapodás”, amellyel az EU autonóm kereskedelmi engedményeket biztosít Szerbia számára[1]. Szintén novemberben a zágrábi csúcstalálkozóval kezdetét veszi öt délkelet-európai ország stabilizációs és társulási folyamata[1].

2001-ben megindul az újjáépítési, fejlesztési és stabilizációs közösségi támogatási program (CARDS program).[1] [4]

A Jugoszláv Szövetség Köztársaság 2003. február 4-én átalakul, az új állam a Szerbia és Montenegró nevet viseli.

Az Európai Tanács theszaloníki ülésén 2003 júniusában az EU vezetői megerősítik, hogy a stabilizációs és társulási folyamat képezi az EU nyugat-balkáni politikáját, és hogy a térség országainak európai uniós kilátásaik vannak.[5]

A stabilizációs és társulási megállapodás felé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Tanács 2004 októberében következtetéseiben megnyitja a stabilizációs és társulási megállapodás megkötéséhez vezető folyamatot. Szerbia esetében feltételül szabja többek között a közigazgatás modernizációját, valamint a hágai nemzetközi törvényszékkel való együttműködést, vagyis a háborús bűnösök felkutatását és kiadatását.[6] A stabilizációs és társulási megállapodást előkészítő tárgyalások végül csak egy évvel később, 2005. október 10-én kezdődnek meg.

Az EU 2006 február végén április 30-ig ad haladékot Szerbiának a hágai nemzetközi büntetőtörvényszékkel való együttműködés bizonyítására, vagyis a még szökésben lévő háborús bűnösök, többek között Radovan Karadžić és Ratko Mladić elfogására. Miután ez nem következik be, az EU május 3-án megszakítja a tárgyalásokat.[1]

2006. június 4-én Montenegró kilép az államszövetségből, és ezzel egyúttal létrejön az önálló Szerbia.

Az év során nem történik előrelépés a hágai nemzetközi törvényszékkel való együttműködés terén, ezért az EU vezetői megosztottak, hogy decemberi csúcstalálkozójukon milyen üzenetet küldjenek a 2007 januárjában parlamenti választások elé néző Szerbiának. A tárgyalások folytatását a Szerbiához közeli országok – így többek között Magyarország, Ausztria, Szlovénia, Olaszország – szorgalmazzák, míg Franciaország, Hollandia és az Egyesült Királyság ellenzi. Végül az ülés következtetései általánosságban szigorúan fogalmaznak (vagyis az EU minden eddiginél szigorúbban veszi a bővítés, illetve az uniónak magának is fel kell rá készülnie), konkrétan Szerbiának ugyanakkor igen bátorítóan szólnak, csak a hágai nemzetközi törvényszékkel való együttműködést sürgetik.[7] [6]

Az új szerb kormány megalakulása után Olli Rehn bővítési biztos Belgrádba látogat, és ugyan nem indítja újra a stabilizációs és társulási egyezményről szóló tárgyalásokat, de mintegy biztatásként parafálja a vízumkönnyítési megállapodást és az illegális bevándorlók visszafogadásáról szóló megállapodást. Ezen kívül ígéretet tesz a következő három évben 600 millió euró segély nyújtására.[6]

A stabilizációs és társulási megállapodás tárgyalásai végül 2007. június 13-án indulnak újra, miután az ország egyértelműen elkötelezte magát amellett, hogy teljes mértékben együttműködik a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszékkel (ICTY), és e kötelezettség jegyében konkrét intézkedéseket hozott. Az EU és Szerbia november 7-én parafálja a megállapodást.[1]

2008. január 1-jén hatályba lép Szerbia és az EU között a vízumok kiadásának megkönnyítéséről szóló megállapodás és a visszafogadási megállapodás.

Február 17-én Koszovó kikiáltja függetlenségét. Ez annak ellenére felkészületlenül éri az EU-t, hogy már hónapok óta sejthető. A tagállamok nem tudnak közös álláspontra jutni, néhány (például a magyar kisebbség helyzetét a koszovói albánokéhoz hasonlónak látó Szlovákia és Románia, illetve Spanyolország) még évekkel később sem ismeri el Koszovó függetlenségét. Másnap, 2008. február 18-án a Tanács tudomásul veszi Koszovó lépését, és elfogadja a felülvizsgált Európai partnerséget Szerbiával.[1] Ez a 2008/213/EK tanácsi határozat, amely még 2013 őszén is hatályos, és részletesen kifejti, hogy Szerbiának (2. melléklet) és Koszovónak (3. melléklet) mit kell teljesítenie a partnerséghez.

Két hónappal később, 2008. április 29-én Szerbia és az EU Luxembourg-ban aláírja a Stabilizációs és társulási megállapodást és a kereskedelemről és kereskedelemmel kapcsolatos ügyekről szóló ideiglenes megállapodást. Egy héttel később a Bizottság átadja a szerb kormánynak a vízumliberalizáció ütemtervét, melyet azzal a céllal dolgozott ki, hogy a szerb állampolgárok a jövőben vízum nélkül utazhassanak a schengeni országokba.[1]

A tagjelölti státus felé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerbiában 2008. május 11-én parlamenti választásokat tartanak. Július 7-én új kormány alakul, mely az európai integrációt kiemelt célként kezeli. Július 21-én Belgrád egyik külvárosában elfogják Radovan Karadžićot, aki szakállt növesztve, álnéven hosszú évek óta természetgyógyászként működött. Néhány nappal később kiadják a hágai nemzetközi törvényszéknek.

Az Európai Bizottság 2009. július 15-én vízumliberalizációt javasol Szerbia tekintetében, amelyet a Tanács elfogad, így az december 19-én hatályba lép.[1]

2009. december 22-én Szerbia benyújtja az Európai Unióba való felvételi kérelmét.

A Tanács 2010. június 14-i ülésén – Szerbiának a hágai nemzetközi törvényszékkel való együttműködését honorálva – úgy dönt, hogy „meg kell kezdeni a stabilitási és társulási megállapodásra vonatkozó” ratifikációs eljárásokat[8]. A megállapodást több mint két évvel korábban írták alá…

Szerbia 2011. január 31-én benyújtja az Európai Bizottság kérdőívére adott válaszait.

A csatlakozás szempontjából kulcsfontosságú, hogy néhány hónappal később az utolsó két jelentős háborús bűnöst is elfogják és Hollandiába szállítják. A szerb hatóságok május 26-án a vajdasági Lázárföldön letartóztatják Ratko Mladić tábornokot, július 20-án pedig szintén a Vajdaságban, a Tarcal-hegységben kézre kerítik Goran Hadžićot. Ezzel a hágai nemzetközi törvényszék teljesítheti küldetését, hiszen a listáján szereplők közül egyetlen háborús bűnös sincs szökésben, Szerbia pedig egyszer s mindenkorra cáfolhatta az együttműködés elmulasztásával vádolók érveit.

Az Európai Tanács 2012. március 1–2-i ülésén „hozzájárul ahhoz, hogy Szerbia megkapja a tagjelölti státuszt”.[9]

A Tanács 2013. december 17-i következtetéseiben elfogadta a Szerbiával folytatandó csatlakozási tárgyalásokra vonatkozó uniós álláspontot, és kijelentette, hogy a konkrét tárgyalások 2014 januárjában indulnak, ekkor ül össze az első ún. kormányközi konferencia.[10]

Jogi erővel ugyan nem bír, de fontos jelzés az Európai Parlament – 2014. január 16-án, csütörtökön nagy többséggel elfogadott – állásfoglalása[11], amely megerősíti a Bizottság és a Tanács dokumentumait, és számos konkrét lépés megtételére ösztönzi Szerbiát.[12]

A tagság felé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tagjelöltség birtokában Szerbia, 2014. január 21-én, kedden[13] megkezdheti a csatlakozási tárgyalásokat. Az uniós és a szerb joganyagot 35 fejezetbe sorolják be[14], és minden egyes fejezetnél megvizsgálják, hogy a szerb jogszabályok megfelelnek-e az uniós szabályoknak.

Ahol a szerb jog nincs összhangban az uniós joggal, ott Szerbiának a csatlakozásig hozzá kell igazítania saját jogszabályait az uniós normákhoz. Ez a folyamat a jogharmonizáció. Amennyiben Szerbia úgy véli, hogy különleges nemzeti érdekei miatt ezt bizonyos esetekben nem kívánja megtenni, akkor úgynevezett „derogációt” kérhet, ami azt jelenti, hogy a csatlakozás után bizonyos ideig még megtarthatja az uniós jogtól eltérő nemzeti jogszabályait. A tárgyalások során dől el, hogy az unió megadja-e a derogációt, és ha igen, mennyi időre.

A tárgyalások végén írhatja alá Szerbia a csatlakozási szerződést. Az ország leendő csatlakozási szerződés aláírását követően egy-két évvel válhat az Európai Unió tagállamává. (Erre az időszakra azért van szükség, mert a szerződést az EU összes akkori tagállamának ratifikálnia kell.)

Hivatalos dokumentumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2002

2003

2004

2005

2006

2007

2008

2009

2010

2011

2012

2013

2014

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j Az Európai Unió Szerbiai Delegációja > Szerbia és az EU > Az EU–Szerbia kapcsolat mérföldkövei (angolul)
  2. UN Security Council resolution 1244 (angolul)
  3. Az Európai Tanács 2000. június 19–20-i ülésének következtetései (angolul)
  4. A Tanács 2666/2000/EK rendelete (2000. december 5.) az Albániának, Bosznia és Hercegovinának, Horvátországnak, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak és Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaságnak nyújtandó támogatásról (magyarul)
  5. Presidency Conclusions – Thessaloniki, 19 and 20 June 2003 (angolul)
  6. ^ a b c Együtt Európában – múlt, jelen, jövő, szerkesztette: Dr. Pánovics Attila, Luxembourg: Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, 2009
  7. A 2006. december 14–15-i brüsszeli Európai Tanács elnökségi következtetései (magyarul)
  8. Külügyek Tanácsa, 2010. június 14. – A Tanács következtetései a Nyugat-Balkánról (magyarul)
  9. Az Európai Tanács 2012. március 1–2-i következtetései (magyarul)
  10. A Tanács következtetései a bővítésről, valamint a stabilizációs és társulási folyamatról (magyarul), Általános Ügyek Tanácsa, 2013. december 17.
  11. A Szerbiáról szóló 2013. évi eredményjelentésről szóló állásfoglalásra irányuló indítvány, (magyarul) Európai Parlament
  12. Aktív magyar részvétel a szerb jelentés vitájában. Szerbia és Koszovó: az EP elismer, de továbblépésre is bíztat, Bruxinfo
  13. Eldőlt: január 21-én kezdődik az EU csatlakozási tárgyalás Szerbiával, Bruxinfo
  14. Európai Bizottság > Bővítés > Bővítéspolitika > A tagság feltételei > Az uniós joganyag fejezetei (angolul)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hírek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Intézmények oldalai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Együtt Európában – múlt, jelen, jövő, szerkesztette: Dr. Pánovics Attila, Luxembourg: Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, 2009