Szamizdat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szamizdat illegális kiadvány a kommunista rendszerekben, amelyet azért írtak, nyomtattak és terjesztettek titkokban, mert a rezsim cenzúrája betiltotta volna a közölt tartalmak terjesztését. A magyar szamizdat irodalom vagy hazai szerzők munkája, vagy külföldön készült magyar, illetve külföldi szerzők írásainak hazai terjesztése volt.

Az írógépen másolt szamizdatot Magyarországon az 1970-es évektől butik-irodalom néven is emlegették.

A szamizdat sokszorosítóit, íróit, szerkesztőit, terjesztőit gyakran zaklatta a rendőrség, illetve a titkosszolgálatok, emiatt a példányszám viszonylag alacsony, az elért olvasói kör pedig szűk volt, általában csak humán értelmiségiekre terjedt ki. A szamizdat írásokat is felhasználó (Magyarországon tiltott) Szabad Európa Rádió hallgatói köre is viszonylag szűk volt, mindezek miatt a magyar lakosság domináns része még ennek az irodalomnak a létezéséről sem tudott a rendszerváltásig.[forrás?]

Neve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szamizdat kifejezés orosz eredetű betűszó. A Гослитиздат [Goszlityizdat] (Állami Irodalmi Kiadó), Политиздат [Polityizdat] (Politikai Kiadó) és más hasonló, hivatalos kiadások mintájára alkotta Nyikolaj Glazkov orosz költő az 1940-es években a cам [szam] (ön-, saját) és az издательство [izdatyelsztvo] (kiadás) szavakból. A kifejezés arra utal, hogy a szerző saját maga adta ki az írását, vagyis nem kérte a cenzúrahatóság engedélyét.

Sokszorosítása, terjesztése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sokszorosítás módja kezdetben az írógép (néha barkácsolt), később a (nehezebben beszerezhető) stencilgép volt. A magyar 1956-ot követő rémuralom éveitől a hatalom kidolgozta annak a technikáit, hogyan ellenőrizhetik a sokszorosításra alkalmas eszközöket, például a nemzeti ünnepek előtt gyakran írásmintákat vettek az írógépekről, hogy ha illegális kiadvány jelenik meg, megállapíthassák, honnan származik. Ezért sokszor a határon túlról csempészték be a gépeket. A szövegek konspiráció révén kerültek a szerkesztőktől a sokszorosítást végző nyomdászokhoz, majd a terjesztőkhöz.

A magyar katolikus szamizdat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A katolikus közösségekben már az ötvenes években elterjedt volt a gépelt szamizdat és még inkább elterjedt a az 1960-as években, amikor az egyház feletti állami ellenőrzés szervezettebbé és szorosabbá vált és passzív ellenállásként kis vallásos közösségek alakultak, amelyeket folytonosan zaklatott a hatalom. Nagy számban terjedtek szamizdatban Teilhard de Chardin, Thomas Merton, Michael Quist, Mócsy Imre írásai és olvasmányos írások, mint Wilhelm Hünermann katolikus történelmi regényei, Morlin Imre ifjúsági regényei stb.

A lengyel példa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar szamizdatosok sokat merítettek Lengyelország példájából, ahol 1976 és 1981 között a kommunista rezsimek általános viszonyaihoz képest elképesztő méreteket öltött a szamizdat. 1976 és 1980 között mintegy 500 könyvet adtak ki illegálisan, a Szolidaritás időszakában, 1980-ban és 1981-ben több illegális könyvkiadó működött, a Szolidaritás hetilapja, a Tygodnik Solidarność pedig már hetente 500 ezer példányban jelent meg.

Az 1970-es évektől[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarországon 1976-tól kezdve jelentek meg nagyobb számban szamizdat kiadványok (bár szamizdat irodalom az országban és a Szovjetunió uralta blokkban már az ötvenes években is volt). Az első szamizdatok közt volt a Marx-körkérdés (1977), Kenedi János Profil című gyűjteményes kötete, majd az 1977 végén, Kornis Mihály kezdeményezésére indult Napló. (Ez utóbbi „zártkörű” szamizdat volt – Haraszti Miklós szerint mindössze három példányban forgott a mintegy száz szerző között.)

Ifjabb Rajk László lakásán a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején „szamizdat-butik” működött. „Keddenként este bárki feljöhetett, s előjegyezhetett a kiállított gépiratos szamizdatból. Aztán Budapest-szerte a hivatalokban gépírónők fekete munkában gyártották az indigós példányokat. A következő kedden a butik nagytáskás látogatóinak egy része meghozta, másika elvitte a „gépiratot”, ahogyan a rendőrségi nyelv hívta az árut. Természetesen tudtuk, hogy a vásárlók között a rendőrség besúgói is ott vannak” – emlékezett Haraszti.

A legismertebb szamizdat folyóirat az 1981-ben indult, Kis Jánoshoz kötődő Beszélő, amelynek az első legális kiadásig, 1989-ig, 27 száma jelent meg.
Erőteljesebb hangot ütött meg a Nagy Jenő által fémjelzett Demokrata című lap, amely 1986 és 1991 között összesen 41 számot ért meg.

Nem maradhat ki a felsorolásból az emlékezetes, nagy hullámokat vető szamizdat az 1980 októberére elkészült Bibó-Emlékkönyv.

A Beszélő már nyomdai technikával készült, számonként mintegy 2000 példányban. Ugyanebben az időben tért át a nyomtatásra az AB Független Kiadó (Demszky Gábor, Hodosán Róza, ifj. Rajk László).

Az „Égtájak Között” sajátos színfoltot jelentett az 1985–1988-as évek szamizdat irodalmában. Egyaránt jellemezte a kádári szocializmus és a polgári demokrácia elutasítása, miáltal egyfajta harmadik utasság hirdetőjévé vált. A Bartók Gyula és Talata József által képviselt, néha anarchista színezetű, radikális baloldali társadalomkép kivételesnek számított az akkori ellenzéki politikai spektrumban.[1][2]

A Médium-Art olyan kulturális avantgárd szamizdat volt, amelyik elsősorban a modern, experimentális költészetet kívánta bemutatni, Petőcz András kiadásában, szerkesztésében jelent meg, illegális körülmények között. Publikált benne Erdély Miklós, Szilágyi Ákos, Nagy Pál, Papp Tibor.

Jogi „státusza”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A titkosszolgálatok folyamatosan figyelemmel kísérték a második nyilvánosságot. A terjesztőket, készítőket rendszeresen előállították, megfélemlítették, zaklatták. A lefoglalt példányok gyakran kerültek pártvezetők kezébe is. Az Országos Széchényi Könyvtár az 1980-as évektől gyűjtötte a szamizdat-kiadványokat, noha – mint „zárt anyag” – olvasása a nagyközönség számára tilos volt.

1983-ban a diktatúra támadást indított az erősödő szamizdat műhelyek ellen, megszaporodtak a házkutatások, felszámolták a Rajk-butikot, „Demszky és társai” (köztük Haraszti) ellen pedig pert készítettek elő. Ez utóbbira végül nem került sor, mert a kommunista állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt úgy döntött, nem gyárt „mártírokat”. A nem engedélyezett nyomtatást bűncselekményből az enyhébb sajtórendészeti szabálysértéssé minősítették (ami nem jelentette a rendőrségi zaklatás megszűnését).

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Czók Dávid: „Küzdelem a sajtószabadságért”: Az Égtájak Között című szamizdat folyóirat, 1984–1989, Szakdolgozat, ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2010. Témavezető: K. Horváth Zsolt, egy. tanársegéd, médiatudomány
  2. A szamizdat Égtájak Között szerkesztőségi névsora: Bartók Gyula, Bognár Mikolta, Diószegi Olga, Keszthelyi Zsolt, Rusai László, Talata József.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]