Szaljut–3

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Salyut 3 drawing.png

Szaljut–3 (oroszul: Салют 3) szovjet emberes teszt űrállomás a Szaljut-program része, amely hosszútávú szolgálatra űrhajósokat fogadott (eredeti neve Zarja, a Szaljut nevet később kapta).

Küldetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szovjet Hold-program leállítása tette lehetővé az emberes űrállomás-program elindítását. Célja, hogy mikrogravitációs környezetben teszteljék az űrállomás elemeit, a tudományos kutatások és kísérletek végrehajtásának lehetőségeit. Az űrállomás volt a sorozat második eleme, a Szaljut–1 is fogadott űrhajósokat – a programot teljesítették –, de visszatéréskor meghaltak.

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Épített és üzemeltetésben közreműködött a CKBEM (Центральное конструкторское бюро экспериментального машиностроения – ЦКБЕМ ), OKB–1 (ОКБ–1). A kutatási programot összeállította a szovjet Tudományos Akadémia tudományos csoportja. A szovjet űrkutatást a Honvédelmi Minisztérium (Министерство обороны – MO) irányította, felügyelte, valamint katonai (repüléshez kapcsolódó) felkészültséggel rendelkező űrhajósokat alkalmazta.

Megnevezései: Szaljut–3; OPSZ–2; Almaz–2; COSPAR: 1974-046A. GRAU-kódja: 11F71. Kódszáma: 07342.

1974. június 24-én a Szaljut-program keretében Bajkonuri űrrepülőtérről az LC–81/23 (LC–Launch Complex) jelű indítóállványról egy Proton–K (283-02) hordozórakétával állították alacsony Föld körüli pályára (LEO = Low-Earth Orbit). Az orbitális pályája 89,1 perces, 51,6 fokos hajlásszögű, elliptikus pálya perigeuma 219 kilométer, az apogeuma 270 kilométer. volt.

Alapadatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • lehetséges űrhajósok száma: 3 fő
  • villamos teljesítmény: 2000 W
  • bruttó tömege: 18,5 tonna
  • hossza: 14,55 méter
  • belső hossza: 13,6 méter
  • hasznos tér: 9,80 méter
  • átmérő: 4,15 méter
  • hermetikus terek légköbmétere: 82,5 m³
  • folyamatosan használható szabad terek: 47 m³

Az űregységet giroszkóppal stabilizálták. Tervezett élettartama 8 hónap. Egy-egy látogatás ideje maximum 20-25 napig volt lehetséges. Programjának teljesítését fedélzeti számítógép (ARGON – elektroncsöves) segítette. Az űrállomás testét Szojuz űrhajó, a katonai Almaz űrállomás és az R–7 Szemjorka egységeiből állították össze. A szabványosítottan, sorozatgyártással készülő Szojuz űrhajó (későbbi típusaival – teher árú; üzemanyag) alkalmazásával tervezték biztosítani az állandó személyzet.

Az űreszköz hat részből tevődött össze

  1. az első a passzív Igla dokkolórendszer a zsilipkamrával (hossza 2, átmérője 1–3 méter). Egyetlen zsilipkamra és dokkolószerkezet volt, ezért csak egy űrhajót fogadhatott.
  2. a második, a nyomás alatt lévő fő rész (átmérője 4 méter; 7 munkahellyel), rajta 20 ablakot kiépítve,
  3. a harmadik nyomás alatt lévő rész tartalmazta: a vezérlő, a kommunikációs, az áramellátó, a létfenntartó rendszereket, valamint egyéb kiegészítő berendezéseket,
  4. negyedik részben (átmérője 2 méter, nyomásszabályozás nélkül) helyezték el a hajtóanyag tartályt, a pályaelemek biztosítását szolgáló motorokat (két darab 4 kN), az éjszakai (földárnyék) energia ellátását biztosító kémiai akkumulátorokat, az oxigén tartályt, a víztartályt és a regenerációs rendszereket.
  5. az ötödik terület: az űrállomás testére (balra és jobbra) szerelték a Napra forgó, 2 darab napelem paneleket (52 négyzetméter, 3,5 kW), kint kapott helyet a hőszabályzó rendszer, a helyzetmeghatározó egység, egyéb berendezések (élelmiszer rekesz).
  6. az űrállomás fel volt szerelve egy 350 kg tömegű visszatérő kapszulával, amely a fő teleszkóp által készített képeket juttatta vissza a földre. Az Agat–1 típusú fő teleszkóp átmérője 1 méter, fókusztávolsága 6,4 m, a képeket 50x50 cm-es filmkockákra készítette. A felbontása a felszínen hozzávetőleg 50 cm volt. A képeket szeptember 23-án visszaküldték a visszatérő egységgel. A telemetriai egység lehetővé tette, hogy a fedélzeten előhívják és "beszkennelve" visszaküldjék a földre. Egy kép átviteli ideje hozzávetőleg fél óra volt. A kibocsátás után a kapszula lassítását, illetve a forgás megszüntetését rakétahajtóművel végezték, a földet érést ejtőernyővel, és légzsákkal mérsékelték.

Fogadott űrhajók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szojuz–14 – kézi vezérléssel történt a dokkolás. A legénység a program teljesítésén túl sikeresen visszatért a Földre.
  • Szojuz–15 – műszaki problémák (telemetriai zavarok, számítógép programhiba) miatt nem tudott dokkolni, visszatért a Földre. A kézi összekapcsolás kísérleteit – 7 méter közelséget tudtak elérni – korlátozta a szűkös energia ellátás. Lev Sztyepanovics Gyomin lett a legidősebb űrhajós, aki feladat teljesítésre indult. Rekordját a következő évben Donald Slayton az Szojuz–Apollo-program keretében megdöntötte.

1975. január 24-én 213 nap (0,58 év) után földi parancsra a Csendes-óceán felett belépett a légkörbe és megsemmisült.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szaljut–3. lib.cas.cz. (Hozzáférés: 2014. március 30.)
  • Szaljut–3. nasa.gov. (Hozzáférés: 2014. március 30.)
  • Szaljut–3. astronautix.com. (Hozzáférés: 2014. március 30.)
  • Szaljut–3. astronautix.com. (Hozzáférés: 2014. március 30.)
  • Szaljut–3. astronautix.com. (Hozzáférés: 2014. március 30.)
  • Szaljut–3. sg.hu. (Hozzáférés: 2014. március 30.)
  • Szaljut–3. russianspaceweb.com. (Hozzáférés: 2014. március 30.)
  • Szaljut–3. svengrahn.pp.se. (Hozzáférés: 2014. március 30.)

Elődje:
Szaljut–2

Szaljut-program
1971

Utódja:
Szaljut–4