Szabadon bocsátó parancs

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szabadon bocsátó parancs (The Order of Release, 1746)
Millais Order of Release.jpg
Művész John Everett Millais (1852)
Típus Olaj, vászon
Magasság 102,9 cm,
40,5 in
Szélesség 73,7 cm,
29 in
Múzeum Tate Britain
Település London

A Szabadon bocsátó parancs (eredeti címe The Order of Release, 1746) John Everett Millais brit festő 1852 során festett képe. A festményt, amely a Tate Britain londoni múzeum gyűjteményében található, az 1745-ös jakobita felkelés ihlette. Ezzel a képpel Millais némileg eltávolodott korai, igen részletes, jól kidolgozott (preraffaelita) stílusától.

Téma, kompozíció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kép az 1745-ös skóciai jakobita felkelés után elfogott skót katona feleségét ábrázolja, aki elérte férje szabadon bocsátását. A karjában gyermekét tartó asszony dacosan nyújtja át a szabadon bocsátást elrendelő parancsot börtönőrének, miközben átöleli férjét. A férj, aki a harcok során szerzett sebesüléstől és rabságától elgyengülve felesége nyakába borul és elérzényekül, míg az asszony szinte érzelmek nélkül néz szembe a foglárral, bár szeme kivörösödött a korábbi sírástól. A téma nem volt ismeretlen Millais-nek, hiszen korábbi képein is ábrázolt romantikus viszonyt nagy történelmi események sodrában – ilyen pl. A hugenotta című képe is.

A feleség alakját Millais korai támogatója, John Ruskin műgyűjtő feleségéről, Effie Gray-ről mintázta. A kép elkészítése során Millais és Effie egymásba szerettek, a kép elkészülte után nem sokkal Effie válókeresetet nyújtott be Ruskin ellen és válása után 1855-ben összeházasodtak. A kép Effie egyik legjobban sikerült portréja.

Míg Millais többi képére jellemző, hogy a nőket hagyományos szerepben, passzívnak, határozatlannak, döntésképtelennek, a sorsot elfogadónak ábrázolja, a Szabadon bocsátó parancs felrúgja a hagyományos rendet. Millais erőteljesnek, határozottnak, a szokásos női érzelmektől mentesen festi meg az asszonyt. A témát – szerelem és kötelesség – korábban is feldolgozta, de míg pl. A hugenotta képen a nő megpróbálja visszatartani, megóvni szeretőjét, itt éppen a szerelem (a feleség) avatkozik be és menti meg a kötelességét teljesítő férjet.

A sötét, szinte részletek nélküli háttér éles eltérést jelent Millais korábbi képeitől, az Izabella és az Ofélia gazdagon, élethű részletekkel megfestett háttereitől. Millais most tartózkodott attól, hogy a keretig megtöltse a kép hátterét szimbolikus alakokkal és tárgyakkal. Ehelyett arra koncentrált, hogy életet, hitelességet adjon az alakoknak és drámával töltse meg a képet. Kiemelkedik a chiaroscuro alkalmazása, a háttér jórészt sötét, egy-két ecsetvonástól eltekintve.

A kép stílusát tekintve emlékeztet Caravaggio alkotásaira, illetve a holland mesterek képeire – a sima, hibátlan bőr Rubens, a hihetetlenül realisztikus ruhák Vermeer, maga a kompozíció Rembrandt hatását idézik fel.

A kép középpontját az asszony adja, aki elfojtott, de világosan kivehető örömmel adja át a papírt, amit az őr akkurátusan megvizsgál. A férj már nem tudja visszafojtani érzelmeit és felesége vállára borul, akárcsak fia – most mindketten a nőre vannak rászorulva.

Mint Millais számos képén, a kezek itt is fontos szerepet játszanak. A kisfiú kezei lazák, tenyere nyitott, ahogy teljes bizalommal bújik anyjához. A férj egyik kezével átöleli feleségét és fiát, a sebesült kézzel felesége kezét keresi, így merítve erőt családjából. A feleség kezei pedig a kép cselekményét szimbolizálják: a bal kézzel tartja fiát és fogadja férjét, míg a jobbal adja át a papírt az őrnek, aki egyik kezével átveszi a papírt, míg a másikkal tartja a börtön kulcsait.

Millais korábban is festett állatokat képeire - még az Ofélia esetében később eltávolította a képről. Itt egy nagy skót juhász ugrik fel gazdájára, nem is titkolva örömét, bár tekintetét az asszonyra szegezi – ezzel is elárulva, ki az úr a háznál.

Millais annyira törekedett az élethűségre, hogy beszerzett egy igazi szabadon bocsátó parancsot és aprólékosan lemásolta. Olyannyira élethűre sikeredett ez, hogy a korabeli börtönparancsnok fia, egy bizonyos Turner ezredes felismerte apja aláírását a festményen ábrázolt dokumentumon, amikor megtekintette azt az Akadémia kiállításán.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]