Stilfser Joch

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Stelvio-hágó szócikkből átirányítva)
Stilfser Joch
(Passo dello Stelvio)
A Stilfser Joch északról, a Dreisprachenspitze (Piz de las Trais Linguas) csúcsáról nézve
A Stilfser Joch északról, a Dreisprachenspitze (Piz de las Trais Linguas) csúcsáról nézve
Földrajzi adatok
Országok Olaszország
Fekvéseészakkelet – délnyugat
Legmagasabb pont2757 m
Elhelyezkedése
Stilfser Joch (Lombardia)
Stilfser Joch
Stilfser Joch
Pozíció Lombardia térképén
é. sz. 46° 31′ 48″, k. h. 10° 27′ 14″Koordináták: é. sz. 46° 31′ 48″, k. h. 10° 27′ 14″
A Wikimédia Commons tartalmaz Stilfser Joch
témájú médiaállományokat.

A Stilfser Joch (vagy Stilfserjoch; olaszul: Passo dello Stelvio, magyarul még Stelvio-hágó is) Olaszország legmagasabban fekvő hegyi közúti hágója (2757 m. tszf). A Stilfser Joch a lombardiai Valtellina (Veltlin) völgybeli Bormio várost köti össze a dél-tiroli Vinschgau-völgyben (olaszul: Val de Venosta) fekvő Prad-dal (olaszul: Prato allo Stelvio). A hágó a nemzetközi jelentőségű SS-38. sz. olasz főközlekedési út magaspontja. Ez az Alpok és egész Európa (a 2764 m magas franciaországi Iseran-hágó (franciául: Col de l’Iseran) után) a második legmagasabban fekvő, aszfaltozott, autóval járható hágója,

„Bár 1937-ben a Col d’Iseran elorozta az Európa legmagasabban fekvő hágója címet, a Stelvio ennek ellenére mindmáig megmaradt az egyik legtisztább, legizgalmasabb és legvarázslatosabb hegyi játszótérnek a természetjárók, kerékpárosok, motorkerékpárosok világában. Nem mintha a keleti (Prato allo Stelvio felőli) vagy akár a nyugati (Bormio felőli) emelkedők közül bármelyik is pihentető időtöltést jelentene. Az olasz Marco Pinotti, aki a 2005-ös Giro során járt a hegyen, az „aszketikus élmény” szavakkal írta le az utat - az önmegtagadás szinte vallási áhítattal járó gyakorlataként. Bár az aszketikus talán nem is megfelelő szó, hiszen abban benne foglaltatik a puritánság és a lemondás is. A Stelvio pedig élvezetet is nyújt. Van valami spirituális a csúcsa felé történő utazásban és abban, ahogy a Giro d’ltalia, a motorostalálkozók résztvevői, a magányos autósok minden alkalommal harcba szállnak a hóval, ami akár egész nyáron fent időzik a hegygerincen. „Az istenek a hegyekben laknak – közölte a La Gazzetta dello Sport hasábjain Claudio Gregori 2005-ben. – Az indiánok a mítoszbeli Murura helyezték őket, a görögök az Olümposzra, a serpák a Himalája csúcsaira, a japánok meg a Fudzsira. A Giro d’Italia szent hegye pedig a Stelvio.”…[1]

Általános ismertetés[szerkesztés]

Mindkét hágóút teljes hosszában aszfaltozott és a közúti közlekedés számára május végétől novemberig hatóságilag nyitva áll. A Bormio felőli nyugati feljáróút (Westrampe) azonban gyakran már korábban is alkalmas lehet a közlekedésre. A viszonylag rövid üzemidőből adódóan a hágóúton erős – elsősorban turista- és szabadidősport jellegű - járműforgalom bonyolódik (autó-, autóbusz-, motorkerékpáros- és igen erős a túrakerékpáros-forgalom is). A hágóutat esetenként – az aktuális szervezés függvényében, részben, vagy egészben – igénybe veszi a Giro d’Italia országos kerékpártúra-verseny is. Az év július első hétvégéin - a motorkerékpárosok nemzetközi találkozója alkalmából - motorosok százai dongó darazsakként lepik el az utat és a hágó területét. A hágót környező térség 1935 óta a Nationalpark Stilfser Joch természetvédelmi területét képezi.[2]

Kép a hágóról (1881.)
Út az Umbrail-hágóra
Emlékmű-avatás (1932)

Történelmi előzmények[szerkesztés]

  • Ősidők (időszámítás előtt): A Stilfs településtől keletre elhelyezkedő Stilfser hágó a korai időkben nem rendelkezett über-regionális jelentőséggel. Ellenkezőleg, a hágó kiépítése előtt ezt a szerepet a mai délnyugati hágóútból nyugati irányban kiágazó Umbrail-hágó töltötte be, amely jelentőségben napjainkra – az új hágó kiépülése után – háttérbe szorult. Az Umbrailt akkoriban Wormser Joch -ként nevezték, nevét a déli hágóút induló településéről, (az akkor németül Wormsnak nevezett) Bormióról kapta. A mai Stilfser Joch – akkor csak egy málhás-út (Saumpfad) – vonalát pedig Wormser Steg-nek hívták.
  • Bronzkor: Mivel akkoriban a Stilfser Steg-en való átkelés nem volt mindenkor biztonságos és járható, ezért rendszeresen nem is használták, bár azért a bronzkorban a használatához időről időre még vissza-visszatértek. Erre a környéken előkerült olyan bronzkori régészeti emlékek is utalnak, amelyek a Bormiónál levő hévforrásnál kialakult kultikus fürdőhelyről származnak. Ott egy olyan kő-relief részletét is megtalálták, amelyen egy ember-méretnél magasabb isten-alakot csúcsos sisakkal ábrázolnak, amint kezében egy tőrt és pajzsot is tart. Közelében egy másik, rövid kabátos emberalak található, övében tőrrel (késsel), s kürtöt fúj, látható, hogy rá erősített pajzzsal lándzsát tart, (talán istenének szánt áldozati ajándékaként). A kőrelief korát az i. e. 5–4. századra datálják, ami pedig már a történelmi vaskor időszakába ér.
  • A római korban a hágó helyén az előbb leírt málhásút (Saumpfad) haladt át, aminek az adott fő jelentőséget, hogy a Reschen-hágón haladó Via Claudia Augusta felé gyorsabb odajutást, valamint az, hogy a róla belátható Reschen-hágóval távjelző kapcsolatot (akkori tűz-, fáklyajelzést) biztosított.
  • A középkorban és a korai újkorban ez az átjáró a helyi népek számára fontos lokális jelentőséggel bírt.
  • A harmincéves háború idején, amikor egész Európa - és különösen a német területek - háborúskodások színhelye volt, különféle hadmozdulatokhoz a hágót is többször igénybe vették. Így 1632-ben a hágón az V. Lipót osztrák főherceghez csatlakozó milánói csapatok vonultak át. Ugyanebben az évben ez megismétlődött, a milánói csapatok 12 000 katonája és 1600 lova haladt át a Stilfser Stegen Milánóba. Ugyancsak egy év múlva, a spanyol király barátja, Don Fernando kardinális 21 000 fős csapata is a Stilfser Steg útvonalán vonult be Vinschgauba (olaszul: a Venosta-völgybe).
  • Az újkorban: A Bormio és az északi térségek közti közlekedési (távolsági kereskedelmi) lehetőségének javítása érdekében Bormio városa 1795-ben kezdeményezte a régi málhás-útvonalon egy új egysávos (úgynevezett Karrerweg (kordésút: nagyrészt egysávos vidéki közút) kiépítését. Az engadiniak panasza miatt azonban, akik felháborodtak azon, hogy az új út következtében a korábban Engadinon át haladó Reschen-hágóút, mint kalmár-útvonal megszűnik, megakadályozták a hágóig vezető új út kiépítését.
  • 19. század: 1808-ban a bajorok az itáliai területekkel kereskedelmi szerződést hoztak létre. Ennek következtében újra felmerült a Bormio és az északi területek közti közlekedési kapcsolatot javító hágóút tanulmánytervékek igénye. A Flüela-hágó mellett a Wormser Joch is, de elsősorban a Stilfser Joch került napirendre. Emellett még egy második útvonal, a Martell-völgyi (Val di Forno) Gavia-hágó is napirenden volt, ezt azonban elvetették, mivel nagyon gleccseres területen haladt. Az első terv egy 2,7 méter széles útszakasz volt, Bormio és a hágótető között. Mielőtt azonban a hágócsúcs tervezése befejeződött, s a kivitelezés elkezdődött volna, az európai politikai körülmények nagymérvű megváltozása következett be, (bécsi kongresszus), ami hatására ennek az útnak a jelentősége egy kereskedelmi útnál sokkal fontosabbá vált. A Stelvión átvezető útvonal (ezen belül a Westrampe is) mintegy 50 km hosszával, a császárság birodalmi részeit összekötő leggyorsabban megvalósítandó útvonal 1820-1826. között megépült. A létesítményt az Osztrák Császárság részéről, Carlo Donegani (1775–1845) tervezésével és irányításával 1820–1826 között építették meg.
  • Az első világháború idején 1915–1917 között a Stilfser Jochon húzódott az úgynevezett olasz front egyik szakasza. Ebben az időben keletkeztek a romosan még ma is látható állások (Stellungsanlagen). Az út vonalvezetése idővel némileg módosult. Máig megmaradt a Pradig (915 m) tartó északkeleti rámpa 48 számozott hajtűkanyarjával.
A Stelvio-hágóút kezdete
Trafoi-völgy és az Ortler-fal
Előóttünk az Ortler-fal
Útelágazás Gomagoinál
A rámpaút kezdete
Franzenshöhe

A mai hágó és hágóutak[szerkesztés]

Már jóval a kerékpársport és a körversenyek szervezése előtt a Stelvio egyike volt Itália nagy nemzeti jelképeinek. 1815-ben, amikor a jelenlegi Olaszország még közel nem volt egységes állam, a bécsi békeszerződés értelmében a Habsburg Birodalom átvette a hatalmat Lombardia felett, és azonnal terveket kezdett szőni a régió és a szomszédos Tirol közlekedési összekötését illetően. A megoldás egy út lett, amely a lombardiai Valtellinából haladt át a Vinschgauba (mai nevén Val Venostába). Magának az útnak - értelemszerűen a hágónak - a tervezésére és megvalósítására a breschiai Carlo Doneganit bízták meg. Az építész egy évet töltött az úthálózat (rámpák és a hágó) megtervezésével. Eredménye az a 49 kilométeres mestermű lett, amelyet 2500 munkás öt év alatt épített fel. Magának a Stelvio-hágójának a hivatalos megnyitására 1825-ben került sor. A díszvendég az elragadtatott Ferdinánd császár volt, de a meghívott jelenlevők tapsvihara és elragadtatása a tervező-kivitelező Doneganinak szólt. Tizenkét évvel később, munkájáért az uralkodótól két elismerő címet kapott: az Osztrák Birodalom Lovagjává és - önhatalmúlag - a Stelvio Nemesévé kiáltva ki a mérnököt. Donegani szívbetegsége következtében 1845-ben halt meg ( betegségén állítólag súlyosbított az Alpokban végzett kimerítő munka is).

Öröksége szakmailag is a legmagasabb teljesítmények sorába tartozott, és nem csak szó szerinti értelemben.[3] Több mint egy évszázaddal később - a hegyi hágók elismert szakértője, Hugh Merrick szemügyre véve a Stelviot, csak szuperlatívuszokban tudott nyilatkozni róla: „A legtöbb neves átkelőhelyet egyéni, sokszínű dicsfény ragyogja be, amelyben tükröződik a mérnöki tehetség és a táj csodája. Számomra a Stelvión megtalálható minden, amit csak a többi átjáró fel tud mutatni, mégpedig sokkal inkább, mint az összes többinél: itt együttvéve." A Stelviohoz sok más csodáló és értékelő is eljött, látott és behódolt. A közel két évszázad alatt a Stelvio nem csupán a közlekedés résztvevői, az autósok, motorosok, biciklisták, hegymászók és síelők, hanem írók, képzőművészek és költők számára - hajdan és ma is - szolgáltat inspirációt, vált ki elismerést.

A keleti közelítőút[szerkesztés]

A keleti (egyesek szerint északi-) hágóutat (közismerten: Ostrampe-t) a Bolzanóból (Bozen) induló, Merano felől érkező, és Spontignánál délre kanyarodó (a hágó után is azonos számozású) SS 38. számú főút képezi. Innen ezt az utat - helyi funkciója alapján - két szakaszra oszthatjuk. Magát a hágóút kezdetét általában az út Adige fölött átívelő Ponte di Stelvio nevű hídjától számítják[4] és több szép fekvésű településen halad át, (Ebből Gomagoinál Gomagoinál ágazik ki az 1260 méter magas Sulden-völgyben haladó, ugyancsak turisztikai jelentőségű és az Ortler-gleccser lábához vezető út, - témánk szempontjából azonban - mellékút Intersuldenig.

Az SS 38-as út Gomagoitól kezdődő második szakaszán, az igazi keleti rámpaúton a 38. sz. út egyre alpesibb jelleget ölt és erősen emelkedik (az Ortlesben fakadó Trafoi-patak völgyét kísérő hegyoldalon), az (Ortler) gerincei alá.[5] Helyenként még lombos fák, feljebb fenyők elszórt csoportjai látszanak, aztán zöldellő rétek, övig érő fűves hegyoldalak látgszanak[6]

A környéket különleges szépségeinek védelmére nemzeti parkká nyilvánították.[7] Gomagoitól az SS 38-as főút számtalan (2014-ben 54) hajtűkanyarulaton kígyózva jut fel, vagy inkább kapaszkodik tovább Európa legmagasabb alpesi határátkelőhelyére, az Ortles csúcs tövében 2759 m magasan fekvő Passo dello Stelvio-hoz. A keleti feljáróút (Ostrampe) 12 % emelkedésű). (Ha az előzőkben leírt Gomagoinál balra a Solda völgyébe kanyarodunk, annak 11 km-re eső végső pontján Solda-ba érünk. Az út maga az 1906 m magasan fekvő falun túl, a Grand Hotel Soldánál, amely a gleccser végződésénél fekszik, az örök hó és jég birodalmának határára jutunk.)

A keleti rámpaút (Ostrampe)[szerkesztés]

Gomagoi (1273 m) településnél a Trafoi-völgyben jobbra, a hágó felé hajlóan indul, keleti oldalán - 2188 méteres magasságában - ágazik ki út a Berghotel Franzenshöhe fogadó-, pihenő- és szervízhely. A keleti rámpa innen már hajtűkanyarokkal kúszik egyre feljebb, a hágószintig. Több helyütt a hajtű-töréseknél autóskiálló helyek találhatók, az emelkedőn feltörekvő járművek pihenőhelyeit, fotózást és jármű-pihenőhelyeket biztosítva. A hajtűkanyarok közt hosszabb, ún. rétegvonalon futó, enyhelejtésű útszakaszok a gépjárművek motorjainak felmelegedését enyhítik és a kerékpárosok kikerülését segítik. Több hajtűhajlat számára a hegyoldalból bástyaszerűen kitüremkedő, virtuóz alépítményt létesítettek. Az útvonalat végig biztonságos korlátépítmények tömbjei követik.

A hágóterület[szerkesztés]

A tényleges hágóterületre - az utolsó, viszonylag hosszabb , egyenes hágóútról enyhe jobbkanyarral, kisebb kaptatószakaszon jutunk. A területe viszonylag tágas, de meglehetősen rendezetlen felületű és beépítésű. Viszonylag kevés (és főleg a motorosok számára kijelölt) parkolóállás, de nagyméretű szabadparkolós területek szolgálják a közlekedést és a hágó létesítményeit.

Több szálloda, étterem, étkező- és kávézó, több emléktárgy-árusító kioszk található a hágó területén, valamint a Banca di Sondrio fiókirodája, ami Európa legmagasabban fekvő banki pénzváltóhelye, illetve kártyaautomatája. Egy kisebb dombháton az Alpok legmagasabban fekvő kápolnája is itt van. A hágó keleti feljárójától - egy kisebb gerincen futó rövid úton - érhető el a „Tibethütte” nevű vendéglátóhely, amely a Trafoi-völgy felé fordulva, kitűnő kilátó- és fényképező hely a nevezett völgy és az oldalán kígyózó-kanyargó keleti rámpaútról.

A Stilfser Jochtól délre (délkeletre) nyúlik el az Ortles hegység (vagy a nemzetközivé vált szóval: masszívum, Gruppe) és legmagasabb pontja - főcsúcsa - az Ortler (3905 m). A masszívum első, viszonylag könnyen megmászható és sokak által látogatott hegycsúcsa - amely a hágóterülettel is összeköttetésben van - a 3095 (egyes források szerint 3094) méter magas Monte Scorluzzo, ez a hegycsúcs már Lombardiához tartozik. A Scoluzzotól északra – közvetlenül a hágóúton – a Dreisprachenspitze (Háromnyelv-csúcs) található.

Az I. világháborús időkre emlékeztet az ún. Österreichisches Drahthindernis am Scarluzzo mit Artilleriestellung im Fels, 1914-1918 elnevezésű emlékhely. Az első világháborúban ez a hegy az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország közti országhatárnak stratégiai szempontból fontos helye volt, kiváló rálátással a hágóra - és a távoli Reschen-hágóra is, s ezért mindjárt a háború kezdetén az olaszok el is foglalták, azonban 1915. június 4-én, az Andreas Steiner százados parancsnoksága alá tartozó 29 fős osztrák csapat visszafoglalta és a háború befejeztéig osztrák kézben meg is tartották. Az osztrák és olasz állások rommaradványai napjainkban is megtekinthetők.

A Monte Scoluzzóhoz vezető normál útja, a háromezresek (hegycsúcsok) még rossz időjárásnál is legkönnyebben, probléma mentesen megközelíthető lehetősége.

A nyugati hágóút[szerkesztés]

A nyugati hágóút (Westrampe, 12%) bal oldalán, 2503 m magasságban csatlakozik a hágóúthoz a svájci Müstair-völgybeli Santa Maria településből induló Umbrail-hágó (2501 m. max. 14%) útja (…sz.) A hágóút ugyanezen szakaszán – valamivel lejjebb - több rövidebb alagút könnyíti a lejutást (a fény-árnyék sűrű váltakozása miatt a kerékpárversenyzők bosszúságára).

Ezen az oldalon, Bormio térségében keletre csatlakozik ki a Valfurva-völgybeli, híresen nehéz Gavia-hágó (2621 m) hágóútja, a 30 kilométernyi Ponte di Legnóig (a híres Strada di Sole, SS 39. sz. útra való csatlakozásáig).

A Stilfser Joch-út egy szakaszáról a hegy lábánál fekvő 2758 méteres szinten levő sílétesítményhez és szállodához olyan út vezet, amelynek egy – mintegy harmada (338 m magasságig) - a hajdani málhásút (Saumweg) része volt. (Az út megtétele a vonatkozó szakirodalom szerint mintegy 2-2,5 órát igényel.)

Alternatívaként az útőrháztól is vezet egy katonai ösvény (Cantoniere). Ez a Braulio-völgyben (ma a Sentiero della Pace része) az SW-Grat (Filone del Mot) ami egy jelzés nélküli turistaösvény: NW-Grat (Le Rese di Scorluzzo).

Források és irodalom[szerkesztés]

  • Jon Mathieu: Die Alpen (Raum-Kultur-Geschichte) - RECLAM Verl. Stuttgart, 2015. - ISBN 978 3 15 011029 4
  • A. Cousy- C. Donzel- M. Raspre- M. Walte: Legeddäre Reisen in den Alpen (Sonderausg.) - Frederkind & Thaler 2015. München - ISBN 978 3 95416 170 6.
  • D. Friebe - P. Golding: Hegynek fel (Európa legkiválóbb kerékpáros kaptatói) (p:200) - National Geogrtaphic Societé, 2012.- ISBN 978 615 5105 29 6.
  • Steffan Bruns: Alpenpässe. Vom Saumpfad zum Basistunnel (p. 132) - , Selbstverlag 2002.
  • Steffan Bruns: Alpenpässe. Geschichte der alpinen Passübergänge (1. Aufl. Band 3: Vom Inn zum Gardasee) (p. 94.) - L. Staackmann Verlag, München 2010, - ISBN 978-3-88675-273-7,
  • Stefano Ardito: ALPOK túrázóknak (1995)2005.II.átd.k. - Gabo Kiadó - ISBN 963 7318 16 X
  • Maurizio Mazzola: Dolomiten – 2000/2005. Orempuller Edit.Trento -
  • Fajth T. – Dombi J.: Itália – Bp. 1978. Panoráma K. – ISBN 963-243-119-7
  • A szakmai tartalom főként a wikipedia.de és wikipedia.it azonos szócikkeire, a 2014.07.16-i helyszíni bejárásra - és a D.Friebe-P.Golding kötetre - támaszkodik.
  • Karl Baedecker: Tirol - Handbuch für Reisende (55 rézkarc térképpel!) - Leipzig, 1923.

Térképek[szerkesztés]

  • Editori Tabacco: Dolomiti Tirolo 2005 M = 500 000 – ISBN 978 8883 150 531
  • ADAC Auto Atlas Europa 2010/2011. - MairDumond Ostfildern - ISBN 3-8264-1374-1
  • Freitag-Berndt: Wander- Rad- und Freizeitkarte WK 022 – ISBN 978-3-85084-703-2
  • Freitag-Berndt: Freizeitführer WK 022 - ISBN 978-3-85084-703-2
  • Freitag-Berndt: Tirol / Vorarlberg 2005. - M: 1:200 000
  • Freitag-Berndt: Osttirol / Kärnten 2005. - M: 1:200 000
  • Freitag-Berndt: Svájc 2005. M = 1: 450 000

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. D. Fiebre - P. Golding p.201.
  2. e szakasz alapvetően a Stilfser Joch.de szócikkének tartalma szerinti, de 2014.07.16-án helyszínelve, s a bejegyzés megerősítve (Kit36a)
  3. D. Fibre-P.Goding p.201.
  4. Fajth-Dombi: 162. old.
  5. Az Ortles-hegység, ahová a völgy vezet, a környék legmagasabb (3899 m) és legjobban eljegesedett alakulata. A Trafoi-patak, mely a főcsúcs jégáradatának tövéből ered - tulajdonképpen a gleccser olvadékvize - igazi magashegységi, alpesi hangulatú tájban fut.
  6. .... Nagyszerű táj, mely felett büszkén uralkodik a hegyóriás nyáron is hófödte, a futó felhőkből ki-kibújó gúlája.(Fajth T.)
  7. olasz-svájci területű Parco Nazionale dello Stelvio

További információk[szerkesztés]