Stanford Linear Accelerator Center
A Stanford Linear Accelerator Centert (Stanfordi Lineáris Gyorsítóközpont, SLAC) a Stanford Egyetem működteti. 1962-ben alapították. A Menlo Parki Sand Hill Road-on (Kalifornia) található. Egy 3 km hosszú rádiófrekvenciás lineáris részecskegyorsító található benne, mely elektronokat és pozitronokat gyorsít. A kutatás középpontjában az elektronnyalábra alapozott kísérleti és elméleti elemirészecske fizikai kutatás áll, emellett magfizikai, szilárdtestfizikai, kémiai, biológiai és orvosi kutatásokat végeznek szinkrotronsugárzás segítségével. Több mint 3000 vendégkutatót szolgál évente a részecskefizika és a szinkrotronsugárzás területén.
Az SLAC-ben volt az első amerikai weboldal.
Tartalomjegyzék |
A gyorsító részletesebb leírása [szerkesztés]
A lineáris gyorsító elektronokat illetve pozitronokat gyorsít 50 GeV energiára. Nagyjából 10 méterre a földfelszín alatt található, és az „Interstate 280” gyorsutat keresztezi.
Kutatás [szerkesztés]
Az SLAC-n zajló kutatások három fizikai Nobel-díjhoz vezettek:
- 1976 – Burton Richter és Samuel C. C. Ting a Charm-kvark felfedezéséért
- 1990 – Jerome I. Friedman, Henry W. Kendall és Richard E. Taylor a proton és a neutron kvarkszerkezetének magyarázatáért
- 1995 – Martin L. Perl és Frederick Reines a tau-részecske illetve a neutrínó felfedezéséért
1998 óta a SLAC-nál elektron-pozitron ütköztetéseket végeznek a CP-szimmetriával foglalkozó BaBar kísérlet számára.
A tervek szerint a gyorsítót fogják felhasználni a lézerből kijövő fényhezhez hasonló, csak annál sokkal rövidebb (1,5 – 15 Å) hullámhosszú úgynevezett koherens röntgensugárzás létrehozására az LCLS berendezésben, amellyel új kutatási lehetőségek nyílnak majd meg, mivel a hullámhossza az atomi méretekbe esik.[1]
Forrás [szerkesztés]
- A német és angol változat
- A SLAC honlap
Külső hivatkozások [szerkesztés]
- Stanford Linear Accelerator Center (angol)
- SLAC Virtual Visitors Center (angol)
