Soksertéjűek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Soksertéjűek
Nereis succinea
Nereis succinea
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Csoport: Homonóm szelvényezettek
Főtörzs: Tapogatós-csillókoszorúsok
(Lophotrochozoa)
Törzs: Gyűrűsférgek (Annelida)
Osztály: Soksertéjűek (Polychaeta)
Alosztályok, rendek

(részletesen lásd a szövegben)

Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Soksertéjűek témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Soksertéjűek témájú kategóriát.

A soksertéjűek (Polychaeta) a gyűrűsférgek (Annelida) állattörzs egyik osztálya. Rendszerüket tekintve nincs még teljesen elfogadott nézet. A korábban használatos Errantia (szabadonélők) és Sedentaria (csőlakók) alosztályokra (öregrend?) való felosztásukat elavultnak tartják, mivel a csoportok nem monofiletikus kialakulásúak. A két csoport elkülönítése ugyanis az életmód, illetve az ezzel összefüggésben lévő szervezeti felépítés alapján történt. A két említett csoport jellemzése árulkodik arról, hogy a rendszer mennyire mesterséges. Eddig kb. 90 családot ismerünk, több mint 10 000 recens fajjal.

Errantia: Közös vonásai a sok homonóm szelvény, a jól fejlett parapodiumok sertékkel, cirrusokkal. A prostomiumon fejlett érzékszerveket találhatunk. Többnyire szabadon élők.

Sedentaria: Az ezen csoportba sorolt fajok teste többnyire regionálisan differenciálódott, a parapodiumok redukálódtak, többnyire serte nélküliek, a feji részeken fejlett tapogatókat és más struktúrákat találunk a táplálkozás szolgálatában. Általában járatokban vagy maguk készített csövekben élnek.

Rendszerezés[szerkesztés]

A soksertéjűeket parafiletikusnak tartják. A Pogonophora és a Vestimentifera valamikor különálló törzsként volt leírva, jelenleg a soksertéjűek alá, a Siboglinidae családba sorolják.

Az alábbi osztályozás nagyrészt megfelel Rouse & Fauchald 1998-as munkájának, bár abban nem szerepeltek család feletti szintek. Más rendszerezésekben több (al)rend található. Mivel igen kevés soksertéjű taxont sikerült kladisztikai analízisnek alávetni, az eddigi taxonok leírása még nagyban változhat.

Jellemzés[szerkesztés]

A soksertéjűek igen régi és eredményesen fejlődött csoportot alkotnak. Fosszilis soksertéjű gyűrűsférgeket már a prekambriumi leletekben is találtak. Az ún. ediacara faunából ismert a 680 millió éve élt Spiggina flaundersi.

Méretben igen eltérő gyűrűsférgek, több méteres és 100 szegmentummal rendelkező fajok mellett (Eunice aphroditois 3 m) vannak 1 mm-nél kisebbek is (Troglochaetus beranecki 0,7 mm, 8 szelvény).

Leggyakrabban különnemű (heteronom) szelvényességet mutatnak. Jellemző szerveik a páros, szelvényesen elhelyezkedő csonkalábak (parapodiumok). A mindkét oldalon megtalálható csonkalábaknak egy alsó (neuropodium) és egy felső (notopodium) ága van. Ezekben tapogatókacsokat (cirrhus) és a felső ágon többnyire kopoltyúkat találunk. Az ágak belsejében egy-egy izmokkal mozgatható támasztóserte (aciculum) helyezkedik el, s mellette sorokba vagy nyalábokba rendeződött serték vannak. A parapodiumok a helyváltoztatás szervei és igen változatos kialakulásúak lehetnek. A fejen a cirrhusok tapogatóvá válhatnak. A kopoltyúk is elágazhatnak, növelve így a heteronómiát. Törzsfejlődéstanilag valószínűleg a parapodiumból alakult ki az ízeltlábúak (phylum Arthropoda) arthropodiuma.

Egyesek csövekben élnek, amelyet proteinből, mucoproteinből vagy mészből építenek, amelybe néhány faj idegen anyagokat, pl. homokszemcséket is rak. A legtöbb képes a csövét újraképezni, de néhány helytülő forma nem rendelkezik ezzel a képességgel (pl. Serpulidae. A fix csőben lakók gyors visszahúzódásat a hasdúclánc ún. „óriásidege” biztosítja, amely lehetővé tesz egy majdnem szinkron hosszanti izomösszehúzódást. Az axon 1 mm átmérőjű, az impulzustovábbító képessége 20 m/s.

Vannak köztük ragadozók, de igen sok a mikrofág faj. Elsősorban tengeriek, aljzatlakók, de vannak pelagikus fajok is. Néhány faj édesvízben él, de ismerünk szárazföldön élőket is. Például a DK-Ázsiában trópusi avarban élő Nereida-k. vagy az Európában erdei talajokon előforduló Parergodrilus heideri, valamint 1984-ben leírt és hazánkban megtalált Hrabiella periglandulata.

Szaporodás[szerkesztés]

Váltivarúak, de néhány családban hímnős fajok is vannak (Hesionidae, Serpulidae, Myzostomidae). Szaporodásuk lehet ivaros vagy ivartalan. A megtermékenyítés történhet a vízbe kibocsátott ivarsejtek közt szabadon, de vannak belső megtermékenyítésű, párzószervvel rendelkező fajok is. Érdekes jelenség az epitokia, amikor egyes aljzatban élő fajok megváltozva (pl. a parapodium sertéi úszólemezekké alakulnak, szemeik megnagyobbodnak) a felszínre úsznak és ott történik a megtermékenyítés (pl. Nereidae). Gyakran a gamétákat hordozó szelvények módosulnak a legnagyobb mértékben, s ilyenkor az állat két jól elváló régióra osztható: az ivartalan atok és az ivaros epitok részre. Ilyenkor a testnek csak az ivartermékeket tartalmazó része emelkedik a felszínre, mint pl. az ehető palolo-féreg [Palolo (Eunice) viridis] esetében.

A külső megtermékenyítés igen sok ivarsejtet igényel, pl. a Nereis virens 500 000 petesejtet képez. Az ivarérést a garatfeletti dúcban termelődő neurosecretumok szabályozzák, az állategyedek közti szinkront pedig pl. a Hold fényének- vagy a hőmérséklet váltakozása hozza létre. A legismertebb holdperiódusos – lunáris ciklusú – szaporodást a már említett palolo-féregnél figyelhetjük meg.

A szedimentben (aljzat) élő és azt el nem hagyó soksertéjűek kopuláló szervekkel rendelkeznek, a megtermékenyítés tehát belső. Sok faj petéit kokonokba rakva teszi le, vagy ivadékgondozóként magán cipeli. Mivel a regenerációs képességük nagy, így gyakran szaporodnak ivartalanul is. Ennek során néhány ízből (segmentum) is teljes állatok fejlődnek.

Egyedfejlődésük[szerkesztés]

Embrionális fejlődésük eredetileg közvetett, trochophora lárvájuk van. Ez lehet gömbölyded, vagy lencse, illetve körte alakú. Szája és végbélnyílása kb. derékszögben helyezkedik el. Száj előtti testtáj a prostomium, az utáni a metastomium. Az előtesten kétsoros csillókoszorú van (protrochus és metatrochus), amelyet néhányan a kerekesférgek trochus-ával cingulum-éval tartanak homológnak.

Érzékszervek[szerkesztés]

A csőlakóknál a tapogatók és a kopoltyúk a test elejére tolódtak. Érzékszerveik zöme a fejre koncentrálódik. Fejlett tapogatóik lehetnek, gyakoriak az érzékserték, érzékbimbók, csillós gödörszervek és egyes fajoknál szemeket találhatunk. Ezek a szemek igen változatosak, az egyszerű pigmentfolttól a lencsés összetett szemekig többféle típus előfordul.

Források[szerkesztés]

  • Papp, L.(1996): Zootaxonómia – egységes jegyzet – Állatorvostudományi Egyetem, Budapest
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Soksertéjűek&oldid=25484309”