Salamon ibn Gavirol

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Salamon ibn Gavirol
Zsidó filozófia
Középkori filozófia
Ibn Gabirol, Caesarea.jpg
Született kb. 1021
Málaga, Spanyolország
Elhunyt 1057
Valencia, Spanyolország
Iskola/Irányzat Zsidó filozófia, Zsidó törvény, Zsidó etika
Rájuk hatott: Roger Bacon, Duns Scotus, Giordano Bruno
Hatottak rá Talmud, Újplatonizmus

Salamon ibn Gabriol, középkori latin nevén Avicebron, teljes nevén Salamon ben Jehuda ibn Gabriol; héberül: שלמה בן יהודה אבן גבירול, Shelomo ben Yehuda ibn Gvirol; arabul: أبو أيوب سليمان بن يحيى بن جبيرول, Abu Ayyūb Suleiman ibn Yahya ibn Jabirūl), (Málaga, kb. 1021Valencia, 1057) héber költő, filozófus.

Liturgiai költeményei mellett szerelmi és bordalai költeményei is népszerűek. Filozófiai és etikai írásai újplatonikus hatást mutatnak, fő műve, az Élet forrása népszerű volt a katolikus egyház és a középkori filozófusok körében.

A Pallas nagy lexikona szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Avicebron

A 13. század skolasztikusai avicebron Avencebrolnak nevezik a «Fonsvitae» (Élet forrása) c. híres filozofiai munka iróját, melyet sűrün idéznek, de melynek szerzőjéről semmit sem tudnak (arab irónok tartván). Csak újabb időkben (1845) sikerült Munknak e rejtélyt megoldani. ismertette meg velünk magát a művet s szerzőjét aki azonos a hites héber költővel, Salamon ben Jehuda ibn Gabirollal. Ibn Gabirol (Gebirol) 1020 táján Malagában született s 1069-ben v. 1070-ben halt meg Valenciában. Vallási költeményein kivül, melyek a héber költészet gyöngyei, s ma is megvannak a héber liturgiában, egy erkölcsi munkát irt (Az erkölcsök megnemesítéséről). Főműve «Az élet forrása», melyet szerzője arab nyelven irt s a toledói Gundesalvi a XII. század közepe táján latinra fordított. a XIII. században egy héber filozofus Sem Tob ibn Felaquera nagy kivonatokat fordított belőle héberre; ezt találta meg Munk s később egy latin fordítás is megkerült 2 kéziratban. A mű úgy látszik kevés tetszésre talált héber körökben s csakhamar feledésbe merült, mégis befolyással volt a zsidó kabbalára, amint a Soharban kifejlődött. Zsidó gondolatok, aristotelikus s újplatónikus elméletek olvadnak benne össze. Párbeszédben van irva; a tanuló kérdéseket intet a tanítóhoz, melyekre ez megfelel. A XIII. század skolasztikusai jól ismerik. Bámulatosan összevág azzal a panteizmussal, melyhez a XIII. sz. francia filozófusai, főleg Amalricus (l. o.), David de Dinant hajlottak. Albertus Magnus és Aquinoi Tamás cáfolgatják, Roger Bacon, Duns Scotus sokban megegyeznek vele, Giordano Bruno pedig a XVI században sűrün idézi s fölhasználja. A mű alapgondolata, hogy a szellemi szubstanciáknak is van anyaguk, tehát a testek és lelkek egyaránt anyagból és formából állanak. A teremtő s a látható világ közt kell, hogy közvetítő lények legyenek, mert a távolság köztük sokkal nagyobb, hogysem közvetetten kapcsolat állhasson faun köztük. Ily közvetítők az isteni akarat, mely az egész világot teremti s mozgatja (tehát ma az isteni ész, mint Aristotelés tanítja), továbbá az általános anyag s az általános forma, a világszellem, végre a természet. A testi világ a szelleminek képére alakult mindannak, ami látható, megvan analógiája a láthatatlanbán. Nehéz e filozofia elvont részleteiről itt képet! adni, de látni való, hogy elődjei közül Plotinosszal érintkezik, kit a szerző közvetetlenül nem ismert, de ki helyett az új-platónikus filozofia néhány arab földolgozását, melyből a XII. század vége óta a skolasztikusok is merítettek, bizonyára olvasta, a későbbiek közül pedig David de Dinant közeledik hozzá, ki talán ismerte s Spinoza sem áll távol tőle, aki valószínűleg Avicebront magát nem olvasta. De aki a forma s anyag azonosságát tanítja, igen hasonlít ahhoz, aki a gondolkodást s kiterjedést azonosítja.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]