STS–3xx

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

STS–3xx mentő űrrepülőgép (STS–3xx)/Szojuz űrhajó készenlétét az STS–107 katasztrófáját követően bevezették. Ha az űrrepülőgép sérülésénél fogva nem tud sikeresen visszatérni, illetve sérülésénél fogva képes a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) dokkolni, a legénységet életmentés biztosításával kell visszahozni bázisukra. Ha az ISS -nél csak megközelítést tud végezni, akkor egy kábeles technikát (csiga mozgást) alkalmazva, űrruhában térnek át az ISS fedélzetére. A kábelt az STS–121 küldetésén vitték az űrállomásra, az STS–135 küldetésén vitték vissza a Földre. Tervek szerint a mentő űrrepülőgép négy fővel indulva hozna vissza űrhajósokat, a Szojuz űrhajó két fordulóval tudna az űrállomáson rekedt űrhajósokból állományt menteni.

Minden indítást követően a beépített kanadai Canadarm (RMS) manipulátor kar 50 méter kinyúlást biztosító karjára szerelt Orbiter Boom Sensor System (OBSS) rendszerrel újabb 15 méterrel meghosszabbították a kinyúlási távolságot. A rendszer segítségével ellenőrizni tudták a hővédőpajzs esetleges sérülését, szükség szerint javítási, karbantartási munkákat végezhettek a biztonságos leszállás elősegítésére. A mentő űrrepülőgép hasonló ellenőrzést végzett volna, csökkentett legénysége – 4 fő (parancsnok, pilóta, kettő küldetésfelelős) – javító, karbantartó munkával segítette volna helyreállítani a sérüléseket. Amennyiben nem sikerül a nagy károkat szenvedett űrrepülőgépet megjavítani, akkor az életmentés kerül előtérbe. A gyakorlatban nem volt szükség mentő űrrepülőgép küldésére.

Vészhelyzeti készenlét biztosítására eredetileg 40 napot szánt a NASA, amit folyamatosan csökkentettek, figyelemmel arra, hogy az űrrepülőgép önállóan maximum 23 napra tudta biztosítani a 6 fős legénység életfeltételeit. Az ISS-en rekedve körülbelül 80 nap állt rendelkezésre a megnövekedett legénységi létszám ellátására. A leggyorsabban a Progressz űrhajó segítségével lehet utánpótlást biztosítani. Az STS–124 űrrepülőgép küldetését követően az ISS-en 6 fős legénység teljesített szolgálatot, ehhez igazítva a szükséges életfeltételeket.

Módosítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagyobb létszám visszahozása súlycsökkentést, testre szabott ülések beszerelését igényelte. Az ülések elrendezése, pozíciójának (ülés, fekvő állapot) biztosítása előkészületei időt igényel. Az űrrepülőgépek biztonságát növelve távirányítható elemeket építettek a rendszerbe. Távirányítással automatikus leszállás (robotpilóta), a Földről teljes körű műszaki ellenőrzést lehetőségét biztosítva. A szovjet Buran űrrepülőgép is teljesen automatikusan repült, majd tért vissza a Földre. Vészhelyzeti leszállóhelyeket jelöltek ki Európában, az amerikai földrészen.

Mentési programterv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • az esemény bekövetkezését követő 10. napon indulhat a vészhelyzeti támogatás,
  • 11-21 nap között az űrrepülőgép nyitott raktérrel dokkol az ISS űrállomással,
  • 21. napon az űrsikló üresen automatikusan leválik az ISS dokkolóról, a legénység az űrállomáson marad,
  • szétválást követő negyedik órában az űrrepülőgép távirányítással landol a Vandenberg Air Force Base kifutóján,
  • minimum a 35-45 nap között indulhat a mentő űrrepülőgép,
  • 45-47 nap repülési idő között önvizsgálat (indításnál keletkezett sérülések ellenőrzése)
  • 47 napon dokkolás az ISS-en,
  • 48 napon a legénység átszáll a mentő űrrepülőgépbe,
  • 49 napon leszállás a Kennedy Űrközponton (KSC) vagy az Edwards légitámaszponton (AFB),

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]