Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg
Roman Ungern von Sternberg.jpg
Báró Ungern-Sternberg 1919 körül mongol jellegű egyenruhában a Szent György-kereszttel
Született
1886. január 22.
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg, Osztrák–Magyar Monarchia, Graz
Elhunyt
1921. szeptember 15. (35 évesen)
Flag of the Soviet Union.svg Szovjetunió, Novoszibirszk,
Nemzetisége Romanov Flag.svg orosz
Szolgálati ideje 1900 - 1921
Rendfokozata hivatalosan kozák jeszaul (százados) és saját magát előléptette altábornaggyá.
Csatái Első világháború
Orosz polgárháború
Mongol forradalom
Kitüntetései
Szent György-kereszt
Szent Vlagyimir érdemrend
Szent Anna érdemrend (2x)
Szent Sztanyiszlav érdemrend
A család nemesi címere
Orosz tiszti uniformisban

Báró Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg (oroszul Роман Фёдорович Унгерн фон Штернберг; Graz, 1886. január 22.Novoszibirszk, 1921. szeptember 15.) vagy Robert Fjodorovics Ungern von Sternberg hírhedt nevén Véres Báró. Nemesi családból származó orosz katonatiszt, legendás kalandor Ungern kán néven „Mongólia legfőbb hadura” és a bolsevikok ellen harcoló fehér anarchistaként a „szent monarchia reprezentánsa”. Példaképe Attila az Isten ostora és követői szerint ő volt Dzsingisz kán reinkarnációja.

A nagy kán nyomdokain szeretett volna járni ezért egy erős, nyugat felé törő lovas haderő felállítása volt életének egyik fő célja. A lovas haderővel a szovjetek hatalmának megsemmisítése és a fehérek győzelmének kivívása után a francia forradalomból származó világot akarta eltörölni azért, hogy majd egy teokratikus és tradicionális alapokon nyugvó rendet állítson fel Európában és Ázsiában egyaránt.[1]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ungern-Sternberg a 20. század elejének egyik leginkább ellentmondásos személyisége volt. Származását tekintve magát hun-magyar ősök leszármazottjának gondolta teuton felmenőkkel.

Rengeteg legenda maradt fenn róla, de személyéhez kapcsolódó hiteles adat annál kevesebb. A róla kialakult képhez nagyban hozzájárult 1921 tavaszán, Mongóliában F. Oszendovszkij lengyel íróval történt találkozása, mely később alapul szolgált a róla szóló könyv elkészítéséhez.[j 1]

Már születése és származása is ellentmondásos, hiszen valószínűleg Grazban született, de van olyan forrás, mely nemesi származású balti német család fiaként Észtországban Järvakandit jelölte meg szülőhelyének.[2]

Családját színes egyéniségek, keresztes-, kóbor-, és rablólovagok, diplomaták, alkimisták alkották. Nagyapja kalózkodott az Indiai-óceánon, amiért elfogása után visszakerült Oroszországba szibériai száműzetésbe. Az indiai kaland eredménye lett, hogy családjának több tagja, és így ő is a buddhizmus követőjévé vált.

Fiatalsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Édesapja, Teodor vagy Fjodor Ungern-Sternberg nem sorolható a hírhedt családtagok közé. Édesanyja, asszonynevén Sophie-Charlotte von Vimpfen volt. Születési idejével kapcsolatos, hogy 1885. december 29-én született, de a Gergely-naptár miatti eltérés eredménye, hogy orosz iskolába történő beíratásakor 1886 január 22. lett megjelölve, és ez köszön vissza az életéről szóló forrásokban. Születésekor a németes Robert-Miksa-Maximilian nevet kapta, melyet később oroszosan Roman-Nyikolaj-Maximiliannak neveztek, illetve ő a Romant használta.[3]

Szülei 1891-ben különváltak és gyermekként édesanyjánál maradt ezért Tallinnba került. Nevelőapja Baró Oszkár Hoiningen volt, aki támogatta a tallinni gimnáziumi tanulmányait. Nem hálalta meg azonban a bizalmat, mert a gimnáziumból magaviselete miatt kicsapták és ezután nevelési célzattal katonai iskolába íratták be.[3]

Katonai pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Katonai pályájának kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szentpétervárott a Pavlovszk Katonai Akadémia kadétjaként kezdte a katonai hivatást elsajátítani. Egy évvel hamarabb azonban abbahagyta tanulmányait a 20. század első nagy összeütközése miatt, mivel önként csatlakozni akart a harcolókhoz. Az 1904-1905-ös orosz–japán háború azonban cserbenhagyta, mert mire a Távol-Keletre ért, a háború befejeződött. Ezután visszatért a katonai iskolába, és letette a tiszti vizsgát.[3]

Tisztként 1908-tól évekig Szibériában szolgált. Itt lenyűgözte őt a mongolok és burjátok nomád életmódja, bebarangolta Mongóliát a Bajkál-tó környékét, valamint kapcsolatot épített ki tibeti lámaista szerzetesekkel is. Ezt követően Nyugat-Európában is eltöltött rövidebb időszakot.

Első világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháborúban, harcolt Galiciában, Volhiniában és a Kaukázusban. A harcok során kiemelkedett merészségével. Négyszer megsebesült és bátorságáért megkapta a Szent György-keresztet és a Szent Anna érdemrend harmadik fokozatát.[3]

Bátorsága sok esetben a vakmerőség határát súrolta és mentálisan egy instabil őrjöngő karakter képét mutatta. Vrangel tábornok memoárjában megemlítette, hogy alárendeltjeként személyesen is ismerte, és nem merte előléptetésre javasolni a személyiségében mutatkozó ellentmondások miatt. Vrangel báró találóan azt írta róla, hogy olyan típusú ember, „aki felbecsülhetetlen érték a háborúban, de elviselhetetlen a békeidőben”.[4]

Ezekben az időkben találkozott Grigorij Mihajlovics Szemjonovval (ismertebb neve Szemjonov atamán), aki meghatározó szerepet játszott későbbi életében.

Szertelen viselkedése miatt többször került kínos helyzetbe, és katonai fenyítésben is részesítették, mikor a román frontról Szentpétervárra rendelték a Szent György-kereszt kitüntetettjeinek találkozójára. Útközben ugyanis részegen Ternopol város parancsnokának asszisztensét összeverte. A komolyabb büntetést megúszta felettese, Vrangel tábornok közbenjárásának köszönhetően. Ezt írta erről naplójába, „megmentettem őt, hiszen el kellett küldjem Ázsiába, hogy valaki megszervezzen és kiképezzen egy hadosztályt”.[3]

Az 1917-es októberi orosz forradalom után az Ideiglenes Kormány az Orosz Távol-Keletre küldte őt Szemjonov atamán alárendeltségébe azzal a céllal, hogy megszervezzék a kormányhoz hű katonai jelenlétet a térségben. Karizmatikus személyiség volt, és ennek is köszönhetően 1918-ra felállította a később hírhedtté vált Ázsiai Lovashadosztályt.

A bolsevik forradalom után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szemjonov jobb kezének tekintette őt és kinevezte kormányzónak a Bajkál-tó keleti parti területére, melyet akkor Dauria néven említettek. Központja Csita, ahol számos magyar hadifoglyot (Szamuely Tibor, Ujfalussy János zászlós) őriztek. Az elkövetkező hónapokban brutális kegyetlenséggel próbálta a helyi népeket alattvalóivá tenni. Itt nyerte el a „Véres Báró” címet, de őrültként is emlegették rendkívül szertelen viselkedése és tettei miatt. Jellemző rá, hogy hihetetlen mennyiségű vodkát tudott meginni és vad italozásai során teljesen részeg állapotban lövöldözött, randalírozott.[4]

A politikai viszonyok állandó változásának eredményeként Szemjonov és Ungern-Sternberg antibolsevista magatartásuk ellenére egy idő után elhatárolódott a fehérektől. Elutasították a fehérek névleges vezetőjének tartott Kolcsak admirálisnak a fennhatóságát, mert ekkor már maguk mögött tudták Japán támogatását. Kaptak tőlük fegyvert és pénzt is, hiszen a japánok egy bábállamot szerettek volna létrehozni a térségben és erre a feladatra szerintük tökéletesen megfeleltek mindketten. Természetesen ez a pálfordulásuk az erős orosz medvében hívő fehér-érzelmű vezetőkben a hitszegéssel volt egyenlő.

Ungern von Sternberg hadserege keveréke volt orosz és helyi törzsi csapatoknak. Robert de Goulaine és Hugo Pratt ezen időszakról szóló írásaikban találóan „Barbár hadosztály” néven említik őket. Csapatai azonosítására külön zászlót is használtak, mely sárga alapon a báró nevére utalva egy fekete „U” betű volt varrva.

Az Ázsiai Lovashadosztály valójában gyenge harcértékkel bírt és inkább félregurális szabadcsapatnak tűnt, mint szervezett katonai erőnek. Ennek megfelelően nem a harctéren nyújtottak kiemelkedőt, hanem elsősorban a fosztogatásban. Válogatás nélkül kirabolták a fehér és vörös szállítmányokat a Bajkálon-túli útvonalon. Tevékenységük jelentősen befolyásolta Kolcsak admirális csapatainak harci tevékenységét az Ural környékén, amivel meglehetősen nagy szívességet tettek a bolsevikoknak.

Végleges különválás 1920-ban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ungern-Sternberg 1920-ban különvált Szemjonovtól is és önállósította magát, mint független hadúr. Hitt abban, hogy a monarchia az egyetlen, mely megmentheti a nyugati civilizációt a korrupciótól és az önpusztítástól. Meggyőződése volt, hogy meg kell őrizni a trónon a kínai Csing-dinasztiát, amely egyedül egyesítheti a távol-kelet népeit. Mongólia 1919 óta a Kínai Köztársaság megszállása alatt állt. Az Ázsiai Lovashadosztály 1920 végén és 1921 elején betört az országba, és az elmozdított, akkor éppen bebörtönzött Bogdo Kán megsegítésére sietett.

Október 2-án lépték át csapatai a mongol határt, és a Bajandzurh-hegy mellett lévő Hürét kezdte ostromolni, de csapatait a kínaiak visszaverték. Ungern báró november 7-ig még többször próbálkozott, azonban végig sikertelenül.[5]

A kezdeti katonai sikertelenségét politikai téren tudta ellensúlyozni. Hűhin kutugtu kolostorában ideiglenes kormányt alakított, majd visszatért újra a fegyveres harchoz.[5]

Januárban már a fővárost, Urga-t (most Ulánbátor) ostromolták csapatai, de a köztársaságpárti kínaiak, nagy veszteségeket okozva visszaverték őket. Ezután Ungern-Sternberg cselhez folyamodott. Felgyújttatta az egész főváros környékét azt színlelve, hogy nagy és erős hadsereg vette körül a védőket. A „túlerőtől” megrettent kínaiaktól február 4-én egy nagy lovasrohammal vette be a várost.

Mongol hadúr[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bogdo kán kiszabadítása és az utolsó kínai kiverése után helyreállították a kán uralmát. Ő hálája jeléül a „Mongólia legfőbb hadura és a szent monarchia reprezentánsa” címet adományozta neki.[1]

1921. március 13-án Mongólia - alkotmányos monarchiaként - kikiáltotta függetlenségét, melyben Ungern kán legfőbb hadúrként a hadsereg irányítója volt. Úgy viselkedett mint egy diktátor, és élvezte környezete bizalmát, akik misztifikálták és abban hittek, hogy ő Dzsingisz kán reinkarnációja.

Filozófiája egy különlegesen zavaros keveréke volt az orosz nacionalizmusnak, a kínai, tibeti és mongol hitvilágnak. Ebben a zűrzavaros időszakban Mongólia kirablása és a Barbár Hadosztály által gyakorolt korlátlan terroruralom valósult meg.

Vereség és kivégzés 1921[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Vörös Hadsereg egységeket küldött ellenük mongol ellenpártiak támogatása mellett, de kezdetben a mongol területeken folyó csatározásokban alulmaradtak Ungern-Sternberg csapataival szemben. A támadásra válaszként Ungern kán májusban megkísérelt meghódítani szovjet területeket. A merész vállalkozást júliusban még sikerek jellemezték, de egy ellentámadás során saját katonái augusztus 21-én fogságba ejtették, és átadták a bolsevikoknak.

Ötórás és húsz perces tárgyalás után 1921. szeptember 15-én Báró Roman Fjodorovics Ungern-Sternberget golyó általi halálra ítélték, és az ítéletet még aznap végrehajtották. A kivégző osztag a mellét célozta, és így a fejét orvosok később megvizsgálhatták, mely meglepő eredménnyel zárult. Az emberek 90 százalékban az agy bal féltekét használják, és ez a része Ungern bárónak kórosan sorvadt volt.[4]

Bogdo kán, mikor a kivégzéséről értesült, imádkozni rendelte lelki üdvösségéért egész Mongóliát.

Ungern-Sternberg a képzeletben és a valóságban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Corto Maltese képregényének részlete

Ungern kán üldözte a zsidókat. Mongóliában az egyedüli pogrom az ő nevéhez köthető.[6]

Ungern-Sternberg feltűnik több, a korról szóló novellában. Általában hősként, a mongol nemzet megmentőjeként, aki a Vörös Hadsereggel is szembeszáll. Feldolgozta történetét többek között Viktor Pelevin, Daniel Easterman és Hugo Pratt.

Az elveszett aranyvonat fosztogatói című Corto Maltese műben is szerepel a báró alakja (magyarul Velencei mese címmel jelent meg a Képes Kiadónál 1996-ban). 2002-ben francia-olasz (magyar támogatással), egész estés animációs film készült a Maltese-képregényből.[1]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A szerző angol nyelvű életrajza: F. A. Oszendovszkij: Állatok, emberek és istenek című, magyarul a Franklin Társulat által 1924-ben kiadott mű, melyben ír a báróval történt találkozásáról. (1922) Angolul: Beasts, Men and Gods. New York: E. P. Dutton & Company.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg báró, 2009. január 12. (Hozzáférés: 2010. január 27.)
  2. A kegyetlen báró. (Hozzáférés: 2010. január 27.)
  3. ^ a b c d e N. Khishigt (Ph.D.): Baron Ungern’s Mongolian Connection. (Hozzáférés: 2010. január 29.)
  4. ^ a b c Genealogy archive of Freiherr Roman von Ungern-Sternberg (1885-1921). WoorldRoots.com. (Hozzáférés: 2010. január 28.)
  5. ^ a b Gyöngyösi Csilla Nelli: Mongólia és Tibet története. repülő szőnyeg, 2009. december 29. (Hozzáférés: 2010. január 27.)
  6. Simon Sebag Montefiore. „Baron Ungern-Sternberg, meteoric nutter”, Sunday Telegraph, 2008. március 23. 

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Aljosin, Dimitrij(1941) Asian Odyssey. New York (angol nyelvű)
  • Hopkirk, Peter (1986) Setting the East Ablaze: on Secret Service in Bolshevik Asia. Don Mills, Ont. (angol nyelvű)
  • Ferdinand Oszendovszkij (1938) Beasts, Men and Gods New York (angol nyelvű)
  • Palmer, James (2008) The Bloody White Baron. London: Faber and Faber ISBN 0571230237 (angol nyelvű)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg témájú médiaállományokat.

Magyar nyelven[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német nyelven[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]