Rántás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A rántás a magyaros konyhatechnológiában az egyik leggyakrabban alkalmazott sűrítési művelet. Alapanyaga a liszt és valamilyen zsiradék (sertészsír, olaj, vaj, margarin). A fölmelegített zsiradékban a lisztet átforrósítják, illetve megpirítják, majd a tűzről lehúzva bőséges mennyiségű hideg vízzel, vagy csontlével csomómentesre keverik, és állandó keveréssel a sűrítendő ételhez öntik, újra forralják.

A rántás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Az a messze terjedő és átalakító szerep, amelyet a mi népünk élelmezésében és konyhatechnikájában a hagymás-rántás játszik, teszi érthetővé, hogy a mi főzelékeink összetétele, készítési módja és íze egészen egyedülálló jellegzetességű, amelyet más nép fia megszokhat és értékelhet, de arra az ő szervezete élettanilag úgy átállítódni, mint a miénk, sohasem fog."[1]

A rántás személyenként 5-20 gramm megolvasztott zsiradék, és ugyanannyi BL 55* jelű finomliszt keverékével készül. (Ezeket a liszteket régebben sima nullás lisztekként jelölték. A nullás lisztek hamutartalma 0,38-1,55% között változik, a korpáé viszont 5,24%.)

A lisztet a fölmelegített zsírban az étel jellegének megfelelő színűre pirítják. A megszínesedett rántást a tűzről levéve aránylag sok hideg vízzel fölengedik és simára keverik. Az így nyert emulziót a vízben puhára főzött leves- vagy főzelék-alapanyaghoz öntik. Ezután óvatos keverés közben 8-10 percig főzik, amíg a nyers rántás szaga el nem tűnik. A rántás alkotórészei hideg vízzel föleresztve egyenletes emulziót alkotnak, enélkül a zsír a víz felszínén, a liszt pedig alul helyezkedett volna el. Vagyis a vízben oldódtak volna fel.

A folyamat leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A liszt keményítője a forró zsírban, elérve a 110°C-os száraz hőt, bomlani kezd. Közbenső termék a különféle hosszúságú poliszacharid láncokból álló dextrin. Ez vízben — a keményítővel ellentétben — már hidegen is oldódó és így könnyebben emészthető, édeskés ízű, fehér por. A lisztben levő cukor a hő hatására először megolvad, majd az emelkedő hőmérsékleten sárgásbarnává sötétedő termékké, karamellé alakul.

A vízben még oldódó, fokozatosan sötétbarnára színeződő karamell kellemes ízű, ártalmatlan anyag. (Ezért az élelmiszertörvény élelmiszereink színező- és ízesítőanyagaként is E150 többféle minőségben is engedélyezi.) A karamellt a szervezet a cukornál rosszabbul értékesíti, annak 20-30%-a kiürül a szervezetből. A 250°C fölé hevített cukor már feketére színeződik, keserű ízű lesz, vízben már alig oldódik. A liszt fehérjetartalma bonyolult folyamatban — amelyet Maillard-reakciónak mondunk — kapcsolatba lép a szénhidrátokkal (polimerizáció). A hús sütésekor már megismert pörzsanyagokat a szakirodalom, sötét színük miatt, melanoidineknek nevezi. Magát a folyamatot nem enzimes barnulásként is jelzik, hogy a szöveti enzimek okozta elszíneződéstől megkülönböztessék. (Ilyen a felaprított alma vagy burgonya oxidációs sötétedése!) A pörzsanyagokban létrejött új kötések ellenállnak a fehérjebontó enzimeknek, ezzel romlik a fehérjék értékesülése. A karamellképződéssel együtt jelentkező Maillard-reakció anyagai a dextrint sárgásbarnára színezik, ami nemcsak a rántás pirulásakor, hanem a kenyér, a sült tészták, a kétszersültek, a kekszek felületének elszíneződésekor is jól megfigyelhető. A rántás zsírtartalma is bomlik, a felszabadult zsírsavak elősegítik az emulzióképzést, ami megkönnyíti a sertészsír emésztését. A zsírsavak viszont közömbösítik a vékonybél lúgos jellegét és a gyomornedvtermelést erőteljesen ingerlik. Ezért az érzékenyebb fogyasztók részére diétás rántást készítenek oly módon, hogy előbb szárazon pirítják meg a lisztet, azt vízzel fölengedik, és csak utólag adják hozzá a zsírt, hogy bomlását megelőzzék.


A rántással való sűrítés nagymértékben megváltoztatja az étel jellegét, állományát javítja, mert a hígan folyó ételeket teltebbé, tartalmasabbá alakítja. Színezik az ételt a pirítás során képződött bomlástermékekkel (karamell, dextrin és a pörzsanyagok). A szín — a pirítás mértékétől függően — fehértől a rózsaszínen át egészen a barnáig sötétedhet. Hibás végletet jelent, ha nagy mennyiségű rántás hozzákeverésével az ételt kocsonyássá sűrítik, elfojtva alapanyagának természetes jellegét, zamatát.

Magyaros rántás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyaros levesekre és főzelékekre jellemző sűrítési mód, amikor a fölmelegített zsiradékban először zsemleszínűre pirítjuk a lisztet, megfonnyasztjuk a vöröshagymát, és beledobjuk a kapart, vagy kinyomott fokhagymát, majd a tűzről lehúzva belekeverjük a fűszerpaprikát, a még forró anyagban átfuttatjuk a finomra vágott petrezselyemzöldet. Az így készült paprikás zsír a magyaros konyha jellegzetes fűszere, mert a tartósító, színező hatású fűszerpaprika a sertészsírban jól oldódik. (A paprikának nem szabad megégnie, mert kesernyés ízt ad az ételnek, a fűszernövények zamatának megőrzése miatt, legtöbb esetben ezeket teszik utoljára a rántásba!)

A rántás íze sajátos irányban módosítható a hozzá adott és vele többé-kevésbé megpirított különféle fűszernövények zamatával. Így a finomra vágott hagyma, a zöldpetrezselyem, a fokhagyma, a kapor, a tárkony, stb. az egyes ételekre jellemző (magyaros) zamatot alakít ki.


Világos rántás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt sok helyen fehér-, vagy vajas rántásnak is nevezik, csak addig pirítjuk a zsíradékban a lisztet, amíg eredeti színét elveszti, és fehér színűvé válik. Ilyen rántás való a fehér mártáshoz, és a krémlevesekhez.

Zsemleszínű rántás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olyan sűrítési művelet, amikor a felmelegített zsiradékban a lisztet világos zsemleszínűre pirítjuk. A sűrített levesek, főzelékek készítésénél leggyakrabban ezt a rántást használjuk, legtöbbször valamilyen fűszerrel (vöröshagyma, petrezselyem zöldje, fokhagyma, fűszerpaprika stb.) ízesítve. Ez az alapja a magyaros rántásnak is.

Barna rántás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itt a lisztet barnára pirítjuk az erősebb pörzsanyag képződés, már erőteljes ízt ad az ételnek. Főként rántott leves, hagymamártás, de a barnamártáshoz is. A rántáshoz egyes esetekben cukrot is adhatunk, de azt csak a liszt megpirítása után tegyük, és vigyázni kell arra, hogy ne pirítsuk túl. A túlpirított cukorban a liszt is megég, és mindkét égett anyag keserű ízt ad az ételnek. A cukros rántás nem csak az étel színét barnítja, hanem kellemes karamellízt ad az ételnek. A korszerű konyhatechnológiában jelentősége csökkent, mert az erősen pirított cukor és liszt a gyomor nyálkahártyáját károsíthatja.

Különleges eljárással készített rántások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegélelmezésben, amikor zsiradék, illetve hevített zsiradék nélkül akarunk egy ételt sűríteni, gyakran alkalmazzuk a diétás és a száraz rántást.

Diétás rántás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordított sorrendben készített rántás. Először szárazon a kívánt színűre pirítjuk a lisztet, majd a tűzről levéve hozzákeverjük a hideg zsiradékot. A továbbiakban a hagyományos rántáshoz hasonlóan használjuk fel.

Száraz rántás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zsiradék felhasználása nélkül készült rántás. A lisztet állandó keverés mellett hagyományos, teflonbevonatú serpenyőben a kívánt színűre pirítjuk. A tűzről lehúzva hideg vízzel csomómentesre keverjük, majd a sűrítendő ételhez öntjük. A diétás konyhatechnológiában különféle emésztőrendszeri betegségek súlyosabb szakaszában (pl. akut epeköves roham után) alkalmazzuk.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Dr. Soós Aladár professzor: A Magyar nép élelmezéstechnikája