Pierre Corneille

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pierre Corneille
Pierre Corneille 2.jpg
Pierre Corneille
Élete
Született 1606. június 6.
Rouen
Elhunyt 1684. október 1. (78 évesen)
Párizs
Nemzetiség francia
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) dráma
Irodalmi irányzat klasszicizmus
Fontosabb művei le Cid

Pierre Corneille (Rouen, 1606. június 6.Párizs, 1684. október 1.) francia klasszicista drámaíró, a francia klasszicizmus első jelentős tragédia írója, de a komédia műfajában is örökérvényűt alkotott.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1606-ban született Rouenban egy jómódú tisztviselő család hatodik gyermekeként. Tanulmányait a jezsuitáknál kezdte, majd beiratkozott a jogi karra. Az egyetem elvégzése után apja vásárolt neki ügyvédi hivatalt. Ezt az állást huszonkét éven át töltötte be, miközben darabjaival már sikert sikerre halmozott a színházakban. Ha hihetünk Corneille életrajzíró unokaöccsének, akkor Pierre első drámáját egy vándorszínészekből álló társulat adta elő Párizsban a szerző 19 éves korában.

1630 és 1637 között minden évben előállt egy-egy új vígjátékkal, tragikomédiával. Ezek a darabok alapozták meg hírnevét. 1635-től kezdve Richelieu bíboros ajánlott fel neki évi 1500 font életjáradékot, amelyet utódja Jules Mazarin bíboros, majd végül XIV. Lajos is fenntartott. Természetesen a napkirály is egy szép összeggel emelte meg a drámaíró fizetését. Richelieu meginvitálta Corneille-t abba a társaságba is, amely a bíboros elképzelése és irányítása szerint alkotta színdarabjait.

1637 fordulópont volt a drámaíró életében. Ebben az évben került bemutatásra Cid című tragédiája, amely minden addigi sikerét felülmúlta. A darab a közönség tetszése mellett kiváltotta a szakma ellenszenvét is. Rendkívül bonyodalmas esztétikai vita alakult ki a darab körül, amelyet maga Richelieu is megbotránkozással fogadott. A Cid Londonban még ez évben megjelent angolul is.

Corneille háza Rouen közelében

Corneille azonban ahelyett, hogy a sikert kihasználva egymás után állt volna elő újabb darabokkal, éveket fáradozott azon, hogy megakadályozza egy, az ő tisztével párhuzamos ügyészség felállítását Rouenban. 1639-ben véres zavargások törtek ki a városban, amelynek leverésére a hatalom büntető különítményt küldött ki. Közben Corneille újra írni kezdett, de ekkor már olyan darabokat alkotott, amelyekkel végleg a közízlés, a hivatalos irodalmi irányzatok szolgálatába állt. Korábbi drámáinak többsége ugyanis kevert műfajú, amennyiben sok tragikus és komikus elemeket is tartalmaztak egyszerre.

1640-ben készült el A Horatiusok, amelyet Richelieu bíborosnak ajánlott, mert elmondása szerint neki köszönheti hírnevét. A következő évben feleségül vette egy normandiai hivatalnok lányát. Hat gyermekük született, egy kivételével mindegyik megélte a felnőttkort. Nevelésükről szüleik példásan gondoskodtak.

A negyvenes években írta legegyenletesebb tragédiát (Cinna, Pompeius halála, Rodogune), de ekkor készítette el utolsó vígjátékát is Hazug címen. A Hazug a legjobb francia komédiának számít Molière fellépéséig. Aztán zűrzavaros időszakok jönnek : meghal XIII. Lajos, az új király XIV. Lajos lett, aki ekkor még kiskorú, ezért ténylegesen nem kormányozhatott, helyette Mazarin bíboros irányította az országot. A gyűlölt bíboros ellen egymásután törnek ki a lázadások, amelyek Fronde néven kerültek be a történelem könyvekbe.

1647-ben a Francia Akadémia tagjává választották.

Corneille mindvégig hűséges maradt királyához, ezért magasabb állásba helyezték, majd a zavargások elmúltával állás nélkül maradt. Elkészítette a Krisztus követése nagy sikerű francia fordítását, aztán újabb darabokat írt és vitetett színpadra. De ezeknek a fogadtatása már igen változó volt, szerzőjük irodalmi tekintélye azonban megmaradt. Ezen darabok színvonala messze elmarad a korábbi darabokétól, ami bizonyára szerző öregségével vagy talán testvérének, Thomas Corneille-nek a hatásával magyarázhatók. Thomas kevésbé tehetséges, felszínes drámaíró volt.

1662-ben Pierre a Guise herceg szolgálatába állt és családjával együtt felköltözött Párizsba a herceg rezidenciáján kaptak lakást. Ekkor már gyakorlatilag végbement az irodalomi életben a nemzedék váltás. Racine, Molière és Boileau fiatal, újító alkotók voltak ekkor még és éles vitákat folytattak a Corneille-párttal. A szerző újabb művei félsikereket aratnak és a Racine-nal vívott költői versenyben is alulmaradt. Berenice történetének a témáját dolgozták fel párhuzamosan és Corneille darabja nem aratott sikert. Közben dicsőítő költeményeket írt a királyhoz, hogy egyik fia elhelyezését előmozdítsa, másik fia a hollandokkal vívott háborúban halt meg. 1684-ben még megírta utolsó remekművét Surene címmel. Majd gondoskodott gyermekei további jó létéről, aztán 1684-ben jobblétre szenderült.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pierre Corneille a tizenhetedik századi francia irodalom első igazán jelentős drámaírója volt. Fiatalkori darabjai balettok és pasztorálok szövegkönyvei voltak, még jellegzetesen a barokk stílust képviselté. Témájuk a látszat és a valóság viszonya. 1634-ben készült el a La Place Royale (A királyi tér) című darab, amelyben a szereplők cserélgetik szívüket és énjüket, mert mindig másnak akarnak látszani, mint akik valójában. Nagyon érdekes a L’illusion comique (A komikus illúzió) című vígjáték. A mű egyik szereplője az apa, aki eltűnt fiát keresi. Egy varázsló segítségét kéri, aki hirtelen elhúzza a függönyt. Megjelenik a színdarab a színdarabban. Clindor tűnik fel a színen, aki egy hetvenkedő karona szolgája. Egy Izabella nevű hölgy meghódításakor azonban a szolga beleszeret gazdája imádottjába. Úr és szolga vetélytárs lesz, a szolga börtönbe kerül, majd egy párbaj során meghal. Az apa kétségbeesik, aztán a mágus felfedi neki a valóságot: a színészeket, akik felveszik a fizetségüket. Fia tehát nem halt meg: színésznek állt. Az ember a szerepéhez nőt, nem tud elkülönülni tőle. A mű sok hasonlóságot mutat a spanyol drámaíró, Calderón de la Barca Az élet álom című darabjával.

Tragédiáinak egyik fő forrása volt Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című műve.[1] A könyv több fordításban is napvilágot látott a XVII. századi Franciaországban és több drámaíró is merített belőle. Corneille darabjaiban a morál célja a dicsőség és a nagylelkűség felmutatása. Hősei a végsőkig hűek maradnak az általuk kialakított eszményi képhez. Életük az ideális én kialakításáért folytatott lilluzórikus harc.

A szerző leghíresebb darabja a Cid, még félúton van a tragédia és a komédia között. A darab spanyol témát dolgozott fel spanyol források után. A nyitó jelenetben a király két hű szolgája keveredik konfliktusba a trónörökös neveltetése miatt. Az egyik nemes Cid apja, akit pofon vágnak. Az apának esett sérelmet a fiúnak kell megtorolnia. Csakhogy menyasszonya apjával kellene megküzdenie. Miután ez megtörtént, a tragédiai főszereplője Cid szerelme Xiména lesz. Az államérdek és a szerelem is azt mondja, hogy menjen hozzá apja gyilkosához. Nem akar szembeszállni a belső békét akaró királlyal, de teljesíteni szeretné apja iránti kötelességét is. Az igazi tragédia az lenne, ha Xiména nemet mondana szerelmének, ehelyett azonban szívére hallgat és végül nem mond nemet Cidnek. A darab formabontó volt a maga korában: nem tartotta be a Francia Akadémia előírásait. Ennek következtében a Cid támadások kereszttűzébe került.

Jacques-Louis David: A Horatiusok esküje

Következő tragédiáiban Corneille a római nagyságot festette le. A Horatiusok a szerző engedménye a fanyalgóknak. A harmadik római király uralkodásakor Róma és Alba Longa között háború tört ki. A királyok úgy döntenek, hogy a nemzetek képviseletét 3-3 harcosra bízzák, akik népük helyett küzdenek meg egymással. Az albaiakat a Curiatiusok, a rómaiakat a Horatiusok képviselik. A harcban a két Horatius fivér elesik, a harmadik elmenekül. A sebesült Curatoiusok utána erednek, de Horace legyőzi őket.

A két családot a szerző többszörös házassági-jegyességi kapcsolatokkal kötötte össze. A győztesen hazatérő hőst húga, Curiace jegyese megátkozza Rómával együtt. A véres cselekmények, a főszereplő minden fontos tette a színfalak mögött játszódik. A nézők csak az árnyalt lelkületű szereplők drámáját látják.

A Cinna című mű dramaturgiai és lélektani mintaszerűsége az egész évszázadra rányomta bélyegét. Cinna és Maximus merényletet tervez Augusztusz ellen, hogy visszaállítsák a köztársaságot. A császár egyszer csak magához hívatja őket, de a várt leleplezés helyett közli, hogy le akar mondani trónjáról és a tanácsukat kéri. Maximus a köztársaság visszaállítását javasolja, Cinna viszont rábeszéli az uralkodót hatalma megtartására. Cinna érzelmei perbe szállnak feladatával, és Maximus végül elárulja az összeesküvést. Augusztusz válaszút elé kerül: ha bosszút áll, ugyanolyan mint ellenségei, ha megbocsát megalázkodik. A szereplők saját dicsőségüket úgy érhetik el, ha elérik, hogy a másik jobb legyen.

A vallásos élmény, az erény és a dicsőség vágya mozgatja a Ployeucte hőseit. A Pompeius halálában nem a címszereplő, hanem csak az emléke a főhős. Utolsó színpadi műve a Suréna elégikus hangvételű, a heroizmus és a gyengédség különleges egyensúlya jellemzi.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Andromède, (1650)
  • Nicomède, (1651)
  • Pertharite, (1651)
  • l'Imitation de Jésus-Christ (1656)
  • Oedipe (1659)
  • Trois Discours sur le poème dramatique (1660)
  • La Toison d'or (1660)
  • Sertorius (1662)
  • Othon (1664)
  • Agésilas (1666)
  • Attila (1667)
  • Tite et Bérénice (1670)
  • Psyché (1671)
  • Pulchérie (1672)
  • Suréna (1674)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Világirodalom, szerkesztette Pál József, Akadémiai Kézikönyvtár sorozat. Akadémia kiadó, Bp., 2005, 370-373. o.
  • Dobossy László: A francia irodalom rövid története, Gondolat, Bp., 1963, 192-202. o.
  • Újfalusi Németh Jenő: Le problème des asymétries structurales dans l'univers d'Horace de Pierre Corneille. In: Acta Universitatis Szegediensis, Acta Romanica, XIII., Szeged, 1988. pp. 45-63. Lásd még Újfalusi Németh Jenő publikációs listája.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]