Piero de’ Medici

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Piero de’ Medici Benozzo Gozzoli freskóján

Piero di Cosimo de’ Medici vagy Köszvényes Piero (14161469. december 2.) Firenze uralkodója (signore) 1464. augusztus 1.1469. december 2. között.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apjának, Cosimo de’ Medicinek halála után Piero lett a Medici-család feje. A firenzei polgárok zöme hajlandó volt neki is megadni azon előjogokat és tisztségeket, melyeket atyja élvezett. Felesége – Lucrezia Tornabuoni, akit 1444-ben vett nőül, kiemelkedő személyiség volt –, szellemes társalgó és jeles költő, aki átlagon felüli műveltséggel rendelkezett. Gyermekei:

A fiúk nevelését kiemelkedő humanisták irányították, így Gentile Becchi és Marsilio Ficino.

A politikában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1464 után a Mediciek ellenzéke megerősödött. A priorok választásánál ismét visszatértek a sorshúzáshoz. 1466 nyarán összeesküvést is szerveztek eltávolításukra. A beteg Piero és az ifjú Lorenzo gyors és határozott fellépése azonban meghiúsította az akciót, s Velence támadását is sikeresen visszaverték,[1] ezzel biztosította magának a firenzei kormány feletti ellenőrzést.

Mecénás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miközben megvédte családját a város falain belüli ellenségeivel szemben és a várost a külső ellenséggel szemben, Piero folytatta családja művészetpártoló hagyományait is. A San Miniato al Monte-templom csodatévő keresztje számára egy nagyszerű tabernákulumot készíttetett, és még ennél is szebbet a Santissimma Annunziata-templom számára, amelynek az alapzatán ott a hivalkodó felirat: „csupán a márvány négyezer forintba került”. Sok szép antik darabbal gazdagította apja éremgyűjteményét is, ritka kéziratokat vásárolt a Medici-könyvtár számára, és saját használatára remekül illusztrált másolatokat készíttetett számos könyvről. Apjához hasonlóan Piero is igyekezett nemcsak művészetpártoló lenni, hanem azt akarta, hogy a művészek barátjuknak is tekintsék.[2]

Utolsó éve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pierót az utókor Köszvényes Pieróként (olaszul il Gottoso) tartja számon. A Medici-család számos férfitagja szenvedett köszvényben, egy örökletes ízületi gyulladás igen fájdalmas fajtájában. Hogy e melléknevet csak Piero örökölte, annak az lehet a kézenfekvő magyarázata, hogy betegsége miatt nem sok lehetősége volt egyéni hírnevet felépíteni.[3] 1469-re már nagyon beteg volt, s élete utolsó napjai igen zaklatottak voltak. Firenze utcáin éjjel-nappal csoportok garázdálkodtak, bántalmazták és fenyegették a járókelőket, azt állították, hogy mindezt Piero megbízásából cselekszik. Megvádolták az embereket, hogy a Mediciek ellenzékéhez tartoznak és pénzt csikartak ki tőlük. Piero azzal az eréllyel cselekedett – mellyel oly gyakran meglepte azokat, akik azt hitték, hogy betegsége a szellemét is aláásta és akik félreértették, s gyengeségnek értelmezték azt a tiszteletet – amellyel az állam alkotmányával bánt. Elrendelte, hogy vezessék a szobájába az akciók vezetőit, leszidta őket és figyelmeztette a jelenlévőket, hogy megfékezésükre bármikor visszahívhat a városba néhány száműzött családot. Az erőszak nyomban alábbhagyott, vége szakadt a rendbontásnak. Az év vége előtt azonban Piero elhunyt (Lorenzo 20 éves, Giuliano pedig 16 éves volt). Testvére, Giovanni († 1463) mellé temették, a San Lorenzo régi sekretyéjébe. Fiai apjuk és nagybátyjuk sírja fölé porfírszarkofágot emeltek, amelyet akantuszlevelekkel díszítettek – amelyet Donatello († 1466) legkiválóbb tanítványa –, Andrea del Verrocchio (14341488) tervezett a Mediciek számára.[4]


Előző:
Cosimo de’ Medici
14341464

Firenze
tényleges ura

1464-1469

Következő:
I. Giuliano 1469-1478
és
I. Lorenzo 14691492[5]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Katus László: Firenze és a Mediciek. In.: Rubicon. XVII. évf., 165–166. sz., 44–45. p.
  2. Hibbert, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bukása. Holnap Kiadó, Budapest, 1993. 96–97. p.
  3. Parks, Tim: A Mediciek aranya. Pénz, lélek és művészet a 15. századi Firenzében. Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2006. 15. p.
  4. Hibbert, C.: i.m. 101. p.
  5. Matz, Klaus-Jürgen: Ki mikor uralkodott, kormányzott? Magyar Könyvklub, Budapest, 2003. 67. p.