Peć

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Peć (Pejë)
Bajrakli Mosque, Peć, Kosovo.JPG
Bajrakli mecset
Peć címere
Peć címere
Közigazgatás
Ország  Koszovó
Körzet Peći körzet
Község Peć község
Jogállás város
Irányítószám 30000
Körzethívószám +381
Testvérvárosok
Népesség
Teljes népesség ismeretlen +/-
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 550 m
Terület 21 km²
Időzóna CET (UTC+1)
CEST (UTC+2)
Elhelyezkedése
Peć (Koszovó)
Peć
Peć
Pozíció Koszovó térképén
é. sz. 42° 39′, k. h. 20° 17′Koordináták: é. sz. 42° 39′, k. h. 20° 17′
Peć weboldala

Peć (ejtsd: Pecs, albánul Pejë vagy Peja, szerbül Пећ / Peć, törökül İpek) város Koszovó nyugati részén, az azonos elnevezésű közigazgatási kerület székhelye. A kerület 602 km²-nyi területen fekszik, beleértve Peć városát is, valamint 95 községet, melyek 28 területi közösség közt oszlanak el. 2011-ben a kerület teljes lakossága mintegy 95 723 fő volt, melyből mintegy 60 000 Peć városában él.

Nevének eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Peć nevének jelentése szerb nyelven annyit tesz, mint barlang, amely talán a közeli Rugova-völgy barlangjaira utal, ahol az ortodox szerzetesek meghúzták magukat. A Raguzai Köztársaság idejéből fennmaradt dokumentumok alapján a város nevét időnként forno-furnace, azaz tűzhely, kemence jelentéssel fordították.

Az albán Peja és Pejë elnevezés eredete eltér a szerbtől. A város további elnevezései: latinul Pescium és Siparantum , görögül Επισκιον [Episzkion], ottomán török nyelven ايپك (İpek).

Földrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Peći utcakép

A város és a közigazgatási kerület a Prokletije hegység lábainál terül el, nem messze a Rugova-völgytől.

Éghajlata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

éghajlati jellemzői
Hónap Jan. Feb. Már. Ápr. Máj. Jún. Júl. Aug. Szep. Okt. Nov. Dec.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az illír-korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mezolitikumi ember életének régészeti emlékeit találták meg a várostól észak-keletre, a Prokletije hegységben. Az indoeurópai nyelvet beszélő, törzsi társadalomba szerveződő illírek Kr. e. 1000 körül, a bronzkor végén és a vaskor hajnalán tűntek fel a Balkán-félsziget nyugati vidékein. Ők – valószínű a docleatae törzs – alapították a várost, közel a Rugova-völgy déli bejáratához. A településnek a különböző illír államalakulatokban szerepe volt a Nyugat-Balkán belső területein és az Adriai-tenger mellett található helyiségek közötti kapcsolatban.

Az ókor időszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Róma az első (Kr. e. 229227), a második (Kr. e. 220219) és a harmadik (Kr. e. 168) illír háborúban sorra legyőzte az illír királyságokat. A birodalom az elfoglalt, s gyarmatokká lett területek egészét előbb Illyricum provinciává, később – a császárkorban (Kr. u. 9) – a déli területet Dalmácia provinciává szervezte. A város municipium volt. Ez jelzi, hogy lakói bennszülöttekből ‒ valószínű latinizált illírekből ‒, és nem római telepesekből tevődött össze. E korban több megnevezése ismeretes a városnak: Picaria, Pescijum, Pentz, Siparant(um). A négy évszázados római jelenlét gazdasági és kulturális felemelkedést hozott az illírek lakta területeknek, így a városnak is, amely ebben az időszakban ugyancsak megtartotta – földrajzi elhelyezkedéséből adódóan – a provincia közlekedésében betöltött jelentős szerepét.

A kereszténység nagyon korán, már a Kr. u. 1. században megjelent az illírek lakta területeken. I. (Nagy) Theodosius (347395 ‒ uralkodott: 379‒395) 379-ben a déli részeken három püspökséget szervezett. A három közül az északi volt Praevalitania egyházmegye Scodra székhellyel. Theodosius elhatárolódva az eretnekmozgalmaktól csak azoknak engedélyezte a „katolikus keresztény” megnevezés használatát, akik elfogadták a Szentháromságot, úgy ahogy azt az első nikaiai zsinat 325-ben meghatározta. A Római Birodalom 395-ös kettészakadásával a Drinustól keletre lévő területek a Keletrómai Birodalomhoz kerültek, de ekkor még a nyugat-balkáni részek, felekezeti értelemben (joghatóságilag), a kereszténység római ágához tartoztak.

A kora középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bizánci Birodalom a Balkán-félsziget nagy részét Illyricum néven szervezte a császárság tartományává. A 6. század közepétől északról az avar, a bolgár és különösen a szláv (szlavin) támadások az egész félszigetet a vadság és a pusztulás örvényébe juttatták. A szlávok (és bolgárok) rablóhadjáratai egyre inkább területszerző harcokká lettek, és az Illyricumban történt letelepedésüket eredményezték. Törzsi szerveződésüket megtartották. A szlávok nem vették fel a kereszténységet, nem voltak városaik, s államuk sem fejlődött ki.

„…a szlávok átkozott népe, végiggázolt egész Hellaszon… sok várost és erődöt bevett, pusztította, égette, fosztogatta az országot, és uralkodott rajta; és egészen szabadon, félelem nélkül tanyázott ott, akárcsak a maga országiban… szabadon mozoghattak az országban, ott tanyáztak és rövidesen el is terpeszkedtek benne, míg Isten ki nem kergette őket. Pusztítottak, gyújtogattak és fosztogattak… zsákmányuk lett minden császári gulya ‒ sok ezer ‒ s a többi emberek gulyái is… ott laknak, ott tanyáznak, ott időznek a római tartományokban, gond és félelem nélkül, fosztogatnak, öldökölnek és gyújtogatnak; meggazdagodtak, van aranyuk és ezüstjük, méneseik és sok fegyvereik. Megtanultak háborút viselni, jobban mint a rómaiak; noha együgyű emberek voltak, akik mutatkozni sem mertek az erdőkön kívül és a fátlan helyeken; két-három hajítódárdán kívül azt sem tudták mi a fegyver.” – Ióannész Ephesziosz[1]

A mészárlásokkal járó barbár inváziók elől az őslakos illirek és trákok nagy számban menekültek a hegyek közé, vagy kitelepítették őket. Így az Illyricum intézményei gyakorlatilag megszűntek.

A 7. század első évtizedeitől a birodalmi igazgatási szervezetek, a themák létrehozásával megindult a Balkán-félsziget nyugati és déli területein a szlavinok sikeres asszimilálása a bizánci kultúrába. A megkeresztelkedett, s göröggé lett szláv népességnek ismét püspökségeket alapítottak. – A Észak-Balkán középső területein a szerbek telepedtek le. A Birodalom egyik legfontosabb, és kezdetben a legengedeltlenebb alattvalói lettek. Először – Bizánc kérésére – Rómából küldött misszionáriusok térítették keresztény hitre őket. A császár megengedte nekik, hogy a Birodalom határain belül, de saját vezetőik irányítása alatt éljenek, fejedelmük legyen. A szerbek ugyancsak szerepet játszottak a területeiken élő szlavinok kulturális asszimilációjában, de ezt úgy tették, hogy saját szláv/szerb nyelvük átvételével juttatták őket a bizánci kultúrához. Mindkét népcsoportnál a kulturális asszimilációs folyamat legjelentősebb tényezője, az újabb misszionárius munkával megerősített (ortodox) katolikus vallás (egyház) volt. Pentz városa a két, különböző asszimilációs jellemzőket mutató terület határvidékén volt.

A középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szerb-időszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bizánci birodalomtól Stefan Nemanja szerb nagyfejedelem 1180 és 1190 közt elfoglalta a várost és környékét, ami a következő 300 évben szerb államalakulatok része volt. A szerb időszakban ‒ a források először 1202-ben ‒ nevezték a várost Pećnek.

A város a szerb uralkodóktól számos kiváltságot, a nemesektől jelentős ajándékokat kapott. Gazdagok és változatosak voltak épületei. Mesterei finoman megmunkált tárgyakat készítettek (kovácsolt tárgyak, ruhák). A városi határokon túl is ismert volt sáfrány termeléséről.

Konstantinápoly 1204-ben történt elfoglalása után a bizánci császárral (Theodórosz I Komnenosz Laszkarisz) együtt Niceába menekült a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka (I. Manuel/Szaranténosz). Nála, Stefan Nemanja fiának, Szent Szávának 1219-ben sikerült elfogadtatnia (elismertetnie) a szerb egyház függetlenségét. Az autokefál szerb ortodox egyház első érseke Szent Száva, érseki székhelye az újonnan alapított Žiča kolostor lett. 1220-ban, II. Stefan Nemanjic király Peć-et több környező faluval együtt az érseki kolostornak adományozott.

Források és irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Peć című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

  • Obolensky, Dimitri: A Bizánci Nemzetközösség, Kelet-Európa, 500‒1453 ‒ Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1999. 535 o. ‒ ISBN 963-03-7390-4

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Obolensky, Dimitri  71‒72. o.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Peć témájú médiaállományokat.