Párizsi Uniós Egyezmény

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Párizsi Uniós Egyezmény (néha Párizsi Egyezmény, rövidítve: PUE)[1][2] máig is a legátfogóbb, 1883-ban Párizsban létrejött nemzetközi szerződés az iparjogvédelem területén, mintegy a nemzetközi iparjogvédelmi együttműködés alapdokumentuma. Magyarországon kihirdette az 1970. évi 18. tvr. Bár alapvetően keretjogszabály, számos rendelkezését (pl. az uniós elsőbbség) közvetlenül kell alkalmazni. A mindenkori magyar védjegyjog minden tekintetben megfelelt a Párizsi Uniós Egyezmény követelményeinek.
A 19. század végétől számos mellékegyezménye jött létre.

Főbb rendelkezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az Egyezmény meghatározza az ipari tulajdon oltalmának tárgyait, többek között a gyári vagy kereskedelmi védjegyet és a szolgáltatási védjegyet.[3]
  • Az Egyezmény legalapvetőbb alapelve az egyenlő elbánás (national treatment), azaz a (külföldikkel szemben) a belföldiekkel egyenlő elbírálás elve. Ennek értelmében azokat a külföldieket, akik a Párizsi Unió bármely országának joghatósága alá tartoznak, az ipari tulajdon oltalmát illetően az unió összes többi országában megilletik mindazok az előnyök, amelyeket a vonatkozó törvények a belföldiek részére biztosítanak. Ennélfogva ezek a külföldiek a belföldiekkel egyenlő oltalomban részesülnek és jogaik megsértése esetén ugyanazt a jogsegélyt vehetik igénybe, mint a belföldiek. A nemzeti elbánás elve szerint tehát az iparjogvédelem - és így a védjegyjog - terén mindegyik részes államnak ugyanolyan oltalmat kell nyújtania az unió hatálya alá tartozó külföldieknek, mint amilyet a belföldiek részére biztosít.
  • Az egyes oltalmi formákra vonatkozó szabályok elemi szintű egységesítését valósítja meg.
  • Az uniós elsőbbség biztosításával lehetővé teszi a korábbi hazai iparjogvédelmi bejelentéssel szerzett előny megőrzését a Párizsi Uniós Egyezmény többi tagállamában.

A védjegyjog területén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az egyezmény a különböző iparjogvédelmi formák közül a védjegyekről rendelkezik a legrészletesebben:
    • szabályozza a védjegybejelentések uniós elsőbbségét;
    • rendelkezik a különböző országokban bejelentett, illetve lajstromozott védjegyek függetlenségéről;
    • megállapítja a védjegyek függetlensége alól kivételt jelentő telle quelle-elvet (amelynek értelmében a származási országban szabályszerűen lajstromozott védjegyet - bizonyos, az egyezményben meghatározott kivételekkel - az unió többi országában úgy, amint van, lajstromozásra el kell fogadni);
    • szól az ún. közismert védjegyek fokozott oltalmáról;
    • kimondja a felségjelzések védjegyként való lajstromozásának tilalmát;
    • megköveteli a tagállamoktól, hogy az áru jellege, amelyre a védjegyet alkalmazzák, ne gátolja a lajstromozást;
    • előírásokat tartalmaz az együttes védjegyekre vonatkozóan.[4]

Mellékegyezményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1970. évi 18. törvényerejű rendelet az ipari tulajdon oltalmára létesült uniós egyezmények 1967. július 14-én Stockholmban felülvizsgált, illetve létrehozott szövegének kihirdetéséről
  • Az 1997. évi XI. törvény indokolása
  • SZTNH

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A szócikkben a továbbiakban rövidítve: Egyezmény
  2. teljes nevén "Az ipari tulajdon oltalmára az 1883. évi március hó 20-án létesült, Brüsszelben az 1900. évi december hó 14-én, Washingtonban az 1911. évi június hó 2-án, Hágában az 1925. évi november hó 6-án, Londonban az 1934. évi június hó 2-án, Lisszabonban az 1958. évi október hó 31-én és Stockholmban az 1967. évi július hó 14-én felülvizsgált Párizsi Uniós Egyezmény"
  3. Az Egyezmény 1. Cikke
  4. Az 1997. évi XI. törvény indokolása