Otoakusztikus emisszió

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az otoakusztikus emisszió (röviden: OAE) a belső fülben spontán módon, vagy inger hatására keletkező hang. Az OAE a szárazföldi gerincesek és bizonyos ízeltlábúak hallására jellemző.

Keletkezése a fülben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az otoakusztikus emisszió a csigában található külső szőrsejtek motoros tevékenységének eredménye. A külső szőrsejtek hang hatására lengésbe jönnek, majd röviddel később maguk is aktívan lengeni kezdenek. Ezzel a mozgással mechanikusan felerősítik a hanghullámokat, amelyek így könnyebben eljutnak a belső fülbe.

Az OAE fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az otoakusztikus emissziónak alapvetően két fajtáját különböztetjük meg:

  • Spontán otoakusztikus emisszió (SOAE): a SOAE külső ingerlés nélkül lép fel.
  • Kiváltott otoakusztikus emisszió (EOAE): az EOAE külső stimulus hatására jön létre.
 az alkalmazott stimulus tulajdonságai szerint beszélünk
 - Tranziens Kiváltott válaszról (TAOE)
 - Frekvencia Stimulus által kiváltott válaszról (SFOAE) 
 - Disztorziós kiváltott válaszról (DPOAE).

Jelentősége a gyógyászatban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szőrsejteknek ez a fajta aktív tevékenysége nem csak befelé, hanem kifelé terjedő hullámokat is kelt. A kifelé terjedő hullámok igen érzékeny műszerrel mérhetőek. Az otoakusztikus emissziót David Kemp fedezte fel 1979-ben.

Több tanulmány is kimutatta, hogy az OAE a belső fül károsodásával gyengül vagy teljesen megszűnik. Ez alkalmassá teszi a fül, de különösen a belső fül és a csiga működőképességének vizsgálatára. Mivel a mérés gyors és objektív, jól használható csecsemők hallásának szűrésére.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]