Olaszország űrkutatása

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Olaszország űrkutatási programját az amerikai Légügyi és Űrhajózási Igazgatósággal szoros együttműködésben hajtja végre.

Olaszország tagja az Európai Űrkutatási Szervezetnek (ESRO) (angolul: European Space Research Organization), az Európai Fejlesztési Szervezetnek (ELDO) (angolul: European Launch Development Organization), valamint az Európai Űrügynökségnek (ESA) (angolul: European Space Agency).

1959-ben az USA felajánlotta több baráti országnak, hogy a tudósaik által készített műholdakat pályára állítja. Olaszország élt a lehetőséggel, megkötötték a szerződéseket. 1961-ben az olasz kormány ideiglenes elnöke Amintore Fanfani jóváhagyta a nemzeti űrkutatási programot. A CRS megbízásából olasz tudósok és mérnökök egy csoportja, Luigi Broglio, Carlo Buongiorono, Dr. Franco Fiario és Edoardo Amaldi professzorok irányítása mellett olyan űreszközt készítettek amivel tesztrepülést lehetett végrehajtani.

Az űrkutatási tevékenység elsősorban az egyetemeken koncentrálódik (Róma, Milánó, Bologna, Trieszt), a koordináló szerv az űrkutatási titkárság (SAS), amely a nemzeti kutatótanácshoz (CNR) tartozik. Olasz műszerek több műholdon végeztek tudományos szolgálatot. Olaszország a harmadik nemzet, ami Amerika és a Szovjetunió mögött saját műholdat üzemeltetett a világűrben.

Kutatási programok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

San Marco-program[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olaszország legelső űrkutatási programja a San Marco-program, aminek keretében amerikai Scout hordozórakétával elliptikus pályára állított saját műholdakkal az Egyenlítő fölötti magaslégkört vizsgálták.

Az olaszok két úszó platformot építettek, amiket Kenya partjai elé, a Formosa-öbölbe vontattak, és ott a sekély vízben nyolc lábbal a tengerfenékhez rögzítettek. Az egyik, San Marco nevű platform a rakéta-indítóhely, itt szerelik össze a rakétát és a műholdat. A másik, Santa Rita nevű úszó egységen a távközlési berendezéseket, lokátorokat helyezték el. A San Marco platformról nem csak saját műholdakat indítanak, hanem az amerikai Explorer sorozat egyes példányait is. Az 1970. december 12-én indított Explorer–42 volt az első eset, hogy amerikai műholdat Amerikán kívüli helyről indítottak.[1]

Műholdak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szintén San Marco nevű műholdak alakja gömb, átmérőjük 66 centiméter, tömegük 115-164 kilogramm. A kutatási cél az ionoszféra vizsgálata, a légsűrűség változásainak közvetlen mérése az Egyenlítő fölött. A San Marco–1-et 1964. december 15-én az amerikai Wallops-szigeti telepről bocsátották fel. A program további öt műholdját az úszó platformról bocsátották fel (Kenya) 1967. április 26. és 1988. március 25. között.

Nemzetközi Űrállomás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ISS programjában 16 ország vesz részt, Brazília és Olaszország a NASA-val kötött külön szerződéssel is részt vesz. Vállalták, hogy elkészítenek három Multi-Purpose Logistics Module (MPLM) utánpótlást szállító eszközt (Leonardo, Raffaello, Donatello). Az STS–133 repülés befejezéseként a Leonardo modul fent marad az űrállomáson, állandó raktármodull feladattal.

Emberes űrrepülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az Asztronautikai Tájékoztató 58. száma: Űrtan évkönyv az űrkorszak ötvenedik évében. MANT, 2007