Oklevél

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az oklevél meghatározott külső és belső formáknak megfelelően szerkesztett, önmagában álló, befejezett, lezárt irat, amely valamilyen jogi tényt nyilvánít ki és annak bizonyítására szolgál. Az oklevelet a pecsét hitelesíti. Az oklevelek 1526 előtt keletkeztek, az ugyanilyen típusú későbbi dokumentumok az iratok csoportjába tartoznak. A középkori források közül a legmegbízhatóbbak, mivel a leginkább tükrözik a valóságot. Típusok:

  • alapító oklevél,
  • adománylevél,
  • ítéletlevél,
  • adásvételi szerződés,
  • gazdasági összeírások.

Az oklevél külső ismertetőjegyei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csak az eredeti oklevél fennmaradásának esetén tanulmányozhatóak a külső ismertetőjegyek (az oklevél anyaga, alakja, szövegképe, írása, megerősítésének módja).

Anyaga:

  • papiruszNílus-parti papiruszsás;
  • pergamen vagy íróhártya – juh- vagy borjúbőrből készült;
  • rongypapír – kender- vagy lenszövet.

Alakja:

  • téglalap – álló vagy fekvő formátum;
  • nagysága – változó, a szöveg terjedelme határozza meg.

Szövegképe:

  • betűk – általában azonos betűtípus;
  • grafikus szimbólumok – pl. Krisztus-jelképek;
  • díszítő elemek – pl. iniciálé;
  • kancelláriai jegyzetek.

Megerősítésének módja:

  • chirographálás: félbevágott, díszített betűk vagy kettémetszett grafikus szimbólumok;
  • pecsételés: a privilégiumon függőpecsét található;
  • együtt a két eljárás.

Az oklevél belső ismertetőjegyei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A külső jegyekkel szemben ezek minden oklevélen tanulmányozhatóak, akár eredeti, akár másolt példányokról van szó. Tartalmazza: a szöveg felépítését, nyelvét és stílusát. Ideális esetben 3 részből áll: bevezetés (protocollum), tárgyalás (contextus) és befejezés (eschatocollum).

Bevezetés:

  • invocatio (fohász) – a szerző segítségül hívja Istent, Jézust vagy a Szentháromságot;
  • intitulatio (megnevezés) – az oklevéladó nevének és címének közlése;
  • inscriptio (címzés) – kihez szól az oklevél, ez lehet általános, kollektív vagy személyes;
  • salutatio (üdvözlés) – az oklevél olvasójának üdvözlése, pl. salutem in omnium Salvatore.

Tárgyalás:

  • arenga – lényege az írásba foglalás, illetve az oklevélben szereplő jogi tény elvi megalapozása. Oklevéltől függ az arenga típusa: szolga felszabadításakor szól az emberi szabadság eredetéről; a végrendeletkor a földi élet és a túlvilági boldogság összefüggéseiről; az írásbeliség funkciója a véges emlékezettel szemben stb.;
  • promulgatio (közzététel) – akinek a tudomására kívánják hozni az oklevél tartalmát;
  • narratio (elbeszélés) – azokat az előzményeket, körülményeket foglalja magában, amelyek a jogi tény létrejöttéhez vezettek; a királyi adománylevelek összefoglalják azokat a tetteket, szolgálatokat, erényeket, amelyek a királyi jutalmazást kiváltották; kiegészítik a szegényes magyarországi krónikairodalmat, a középkori krónikások is forrásként használták;
  • dispositio (rendelkezés) – rögzíti a jogi tényt (pl. adománylevél, nemesítő oklevél stb.);
  • sanctio (büntetés) – azt fogalmazza meg, mi vár arra, aki az oklevél rendelkezéseit nem tartja be;
  • corroboratio (megerősítés) – a hitelezés eszközéről, módjáról tájékoztat.

Befejezés:

  • subscriptio (aláírás) – az oklevéladó személy, tanúk, kancelláriai személy aláírása;
  • datatio (keltezés) – néha az oklevélben szereplő cselekmény idejét közli; pápai mintára, a 13. század elejétől állandósul az uralkodói év is (annus regni).

A formuláskönyvek használata az oklevélírókat „elkényelmesítette”, egyéniségük az arengában, a narratióban és a dispositióban bontakozhatott ki. A középlatin nyelv stílusát a rímes, majd ritmikus próza jellemezte.

Fontosságuk történeti szempontból[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Primer források, amelyek az eseményekkel szinte egyidőben, szinkronban keletkeztek, torzító szempontokkal nem kell számolni velük kapcsolatban, a valóság viszonyai tükröződnek rajtuk, és a hétköznapi ismeretek viszonyaiba nyújt bepillantást, mivel céljuk a jogtisztaság elérése volt. Általuk a hétköznapi élet rendkívül sok vetülete bekerülhet az oklevelekbe (pl.: kortörténeti események, jogtörténet, gazdaságtörténet). Magyarországon a fennmaradt forrásokon belül képviselt aránya óriási: Szent István (1001–1038) korában 10 db, III. Béla (1172–1196) koráig 200 db, Mohácsig (1526) kb. 200 000 db. Az első magyarországi oklevél tudomásunk szerint a Pannonhalmi alapítólevél (1001), az első eredetiben ránk maradt oklevél a Tihanyi alapítólevél (1055). Az oklevelek jogi és történeti értelmezésben is különböznek az okiratoktól.

Középkori elnevezései:

  • litterae (betűk halmaza);
  • oklevél (XIV. században használják először Magyarországon, az Érdi kódexben);
  • charta (az irat anyagára, a pergamenre utal, Magyarországon hártyának nevezték);
  • membrana (lemez, szintén a pergamenre vonatkozik);
  • bulla (fémpecséttel ellátott irat).
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Oklevél témájú médiaállományokat.

Fontosabb magyar oklevéltárak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Czinár–Fejér: Magyarország okmánytára betűrendes tárgymutatóval. Budapest, 1866.
  • Gombos: Catalogus fontium hist. hungaricae. Budapest, 1937-38.
  • Magyar Történelmi Emlékek. Monumenta Hungariae historica - sorozat
  • Magyar Történelmi Okmánytár - sorozat
  • Erdélyi okmánytár - sorozat
  • Benda: Moldvai magyar-csángó okmánytár. Budapest, 1989.
  • Collectio Diplomatica Hungarica. A középkori Magyarország digitális levéltára. Arcanum kiadó
  • A középkori Magyarország levéltári forrásai. 1-2. Arcanum kiadó
  • Magyarország középkori digitális okmánytára 1.0. Arcanum kiadó
  • Erdélyi királyi könyvek I-III.
  • Árpád-kori Új Okmánytár.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Dékány István: A történettudomány módszertana. Budapest, 1925.
  • Solymosi László: Oklevéltan. In: A történelem segédtudományai. Szerk: Bertényi Iván. Bp., 2006.
  • Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Budapest, 1930.