Oïl nyelvek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az oïl nyelvek földrajzi eloszlása, a francia nyelven kívül (zöld és sárga színárnyalatokkal). Megjelennek olyan dialektusok is, amelyeknek nincs regionális nyelvi státuszuk. A kék kontúrral határolt területek a frankoprovanszál dialektusokéi, a barna kontúrosok az okcitán nyelvéi, a fekete kontúrosok pedig más nyelvekéi.

Az oïl nyelvek az újlatin nyelvek családjához tartozó nyelvek csoportja, amelyeket Franciaország északi felében beszélik, valamint ezzel határos belgiumi, luxemburgi és svájci régiókban.

Csoportosításuk és státuszuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes források szerint az oïl nyelvek a következőképpen helyezkednek el az újlatin nyelvek családfájában:[1]

Más szerzők[2] szerint ez a családfa-ág a következőképpen néz ki:

  • újlatin nyelvek
    • itáliai–nyugati újlatin nyelvek
      • nyugati újlatin nyelvek
        • galloromán nyelvek
          • francia és dialektusai (vallon, pikárd stb.)

Az Ethnologue a következőképpen osztja fel az oïl nyelveket:

Kétnyelvű (francia és vallon) térnév-táblák a belgiumi Fosses-la-Ville városban
Gallo nyelvű tájékoztatás Bretagne-ban, a rennes-i metróban)

A hivatalos francia nyelvi politika koncepciójában[3] ehhez az alcsoporthoz a következő, immár regionális nyelvi státusszal bíró nyelvek tartoznak:[4]

E koncepció szerint a frankoprovanszál is a regionális nyelvek egyike, de nem tartozik az oïl nyelvek közé.

Az oïl nyelvek közé sorolja a történeti nyelvészet az anglonormand nyelvet is, amelyet Angliában beszéltek és írtak a középkorban, miután ezt az országot elfoglalták Hódító Vilmos seregei.

Történeti áttekintés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az „oïl nyelv” terminus legrégebbi fennmaradt előfordulása Dante Alighieri De vulgari eloquentia 1303 és 1305 között írott művében található. Ez alatt ő az ófrancia irodalmi nyelvet értette, amellyel két más hozzá közel álló irodalmi nyelvvel együtt foglalkozott, az „igen” szó megfelelőivel különböztetve meg őket: oïl az ófranciában (amelyből oui lett a maiban), oc az okcitán nyelvben és si az olasz nyelvben. A korai újlatin nyelvekkel foglalkozó nyelvészek is ezt a terminus használták egyes számban az ófranciára, és a mai oïl nyelveket ennek dialektusaiként tekintették. A mai történeti nyelvészetben folytatják a dialektus elnevezést e nyelvek középkori szakaszára.[5]

Az első a francia irodalomhoz tartozónak tekintett szövegeket különböző oïl dialektusokban írták. A La Cantilène de Sainte Eulalie (Szent Eulália éneke) (9. sz.), melyet az első francia irodalmi szövegnek tekintenek, pikárd elemeket is tartalmazó vallon dialektusban íródott, akárcsak a La Vie de Saint Léger (Szent Leodegár élete) (10. sz.). A Le Sermon sur Jonas (Prédikáció Jónásról) (10. sz.) vallon írás, a Roland-ének legrégibb fennmaradt változata (12. sz.) pedig anglonormand.

Párizs régiójában (Île-de-France) a középkorban egy françois-nak nevezett oïl dialektust beszéltek. A francia nyelv az oïl dialektusok közös elemeiből jött létre, és fokozatosan terjedt el a mai Franciaország egész területén a françois tekintélyének köszönhetően, mivel ez volt a királyok nyelve is. E folyamat velejárója az volt, hogy a többi oïl dialektust elfojtották és lenézték. A róluk kialakult nézet csak a 20. század felétől kezdve indult változásnak, minek következtében elérték a mai státuszukat.

Jegyzetek és hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Például az Ethnologue. Hozzáférés: 2014. április 23. szerint.
  2. Például Fodor István főszerk. A világ nyelvei. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. ISBN 9630575973.
  3. Alapja Bernard Cerquiglini, a Francia Nyelv Országos Intézetének igazgatója által Les langues de la France (Franciaország nyelvei) címmel az oktatásügyi és a művelődési tárcának beterjesztett jelentése. Hozzáférés: 2014. április 23.
  4. Lásd a Művelődési és Kommunikációs Minisztériumhoz tartozó, a Francia Nyelv és a Franciaországi Nyelvek Általános Bizottsága honlapjának a Langues de France (Franciaországi nyelvek) oldalát. Hozzáférés: 2014. április 23.
  5. Például Picoche, Jacqueline – Marchello-Nizia, Christiane. Histoire de la langue française (A francia nyelv története). 3. kiadás. Paris: Nathan. 1999 és Leclerc, Jacques. Histoire de la langue française (A francia nyelv története)., Agence intergouvernementale de la Francophonie. 2013. Hozzáférés: 2014. április 23.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]