Nyugati germán nyelvek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nyugati germán nyelvek a germán nyelvek egyik nagy ága. Közéjük tartoznak a mai Németország területén a Nyugatrómai Birodalom összeomlásáig élt germán népek nyelvének utódai, azaz az anglofríz nyelvek (angol és fríz), a német, a holland, illetve ezek dialektusai. Szintén a nyugati germán nyelvek közé tartozik a jiddis.

Angol nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Nyugatrómai Birodalom összeomlásával egyidőben, az 5. század közepétől a Németalföld nyugati felén élő angol, szász és jüt törzsek inváziót indítottak a Brit-szigetek ellen, és elfoglalták a piktek és kelták (gaelek) által lakott területeket. Az angol nyelv tehát az 5. századtól indult önálló fejlődésnek.

Német nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német nyelv dialektusokban meglehetősen gazdag. A dialektusok három fő zónára bontják a németül beszélő területeket: alnémet (niederdeutsch), középnémet (mitteldeutsch), és felnémet (hochdeutsch).

A felnémet az Alpokban élő germán lakosság körében az 5-7. században lezajlott úgynevezett második vagy ófelnémet hangeltolódás eredményeként vált el a többi német dialektustól. A folyamat később a középnémet dialektusban is lezajlott.

A standard német nyelv a lutheri bibliafordítás kapcsán alakult ki a felnémet és középnémet dialektusból. Ma a Hannover környéki nyelvjárás áll a legközelebb a standard német nyelvhez.

Holland nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A holland nyelv az anglofríz nyelvek legközelebbi rokona, amely azonban korán elkülönült a szomszédos fríz nyelv dialektusaitól, és jó ideig az ónémet nyelvvel együtt fejlődött. Azonban az alnémethez hasonlóan nem vett részt a második hangeltolódásban, így fejlődési útja is elvált a standard némettől.