Nagyrévi angyalcsinálók

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nagyrévi angyalcsinálók elnevezés egy csapat nőre utal, akik többségükben egy tiszántúli kis faluban, Nagyréven éltek, és 1914 és 1929 között körülbelül 300 embert mérgeztek meg. (Bár ezt a számot Bodó Béla történész 45-50 körülire becsüli.) A nagyrévi asszonyokat a falusi bába – Fazekas Gyuláné, született Oláh Zsuzsanna – buzdította fel az arzén használatára, 1911-ben érkezett Nagyrévre, miután férje mindenféle magyarázat nélkül „eltűnt”. A bábát 1911–1921 között 10 alkalommal börtönözték be illegális abortuszok végrehajtása miatt, ámbár a bíróság következetesen felmentette az abortuszok támogatásának vádja alól.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korabeli magyar társadalomban még szokás volt, hogy a fiatal lányok leendő férjeit a családjuk választotta ki, a szülők döntésüket a lányaikra erőltették, tehát nekik mindenképpen el kellett fogadniuk az így választott jövendőbeli párjukat. A kényszerre a válás sem jelentett volna megoldást, hiszen a válás intézménye akkoriban még nem volt társadalmilag elfogadott, kivéve esetleg azokban az esetekben, ha a férj alkoholista vagy erőszakos volt. Az első világháború idején, amikor a harcképes férfiakat az Osztrák-Magyar Monarchiáért küldték harcolni, Nagyrév megfelelő helynek tűnt szövetséges hadifoglyok elszállásolására. A hadifoglyok a faluban korlátozott szabadsággal bírtak, így az ott élő nők közül sokan „szerezhettek” maguknak egy vagy akár több külföldi szeretőt is, amíg a férjeik távol voltak. Amikor azonban a férfiak visszatértek, a többségük elutasította feleségük bonyodalmas szerelmi viszonyait, és korábbi életüket, életmódjukat szerették volna folytatni.

Ebben az időben kezdte el a bába titokban meggyőzni a falubeli asszonyokat - akik szabadulni akartak nehéz helyzetükből -, hogy mérgezzék meg férjeiket: ehhez használjanak arzént, melyet légyfogó-papírok kiáztatásával szereztek.

Indíttatások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdeti férjgyilkosságok után néhányan a saját családtagjaikat, rokonaikat is megmérgezték, mivel azok „teherré” váltak számukra (pl. betegségek, fronton szerzett bajok miatt), vagy az örökségüket akarták ily gátlástalan módon megkaparintani. Sok falu küzdött a szegénységgel és a nyomorúsággal, ezért a föld akkoriban különösen értékesnek számított: így a földszerzés, és a föld elaprózódásának megakadályozása (egykézés) egyaránt motiválhatta őket. Az asszonyok a férjek és családtagok mellett szeretőket és fiúkat is öltek meg, a bábaasszony biztatására.

A nagyrévi bábaasszony állt a legközelebb a helyi orvoshoz, emellett unokatestvére végezte a halotti bizonyítványok kitöltését, emiatt maradhattak észrevétlenül és felderítetlenül a gyilkosságok. Fazekasné több mint 18 évig tartózkodott a faluban, azt azonban nem lehet tudni, hogy ezalatt hány embert segített halálba. A pénzért árusított „légyvíz” meglehetősen kelendővé vált helyiek körében. Az első nagyrévi mérgezés azonban 1911-ben történt, mely nem Fazekas műve volt. Nem sokkal később férjek, gyermekek és más családtagok halálával folytatódott. Például a háborúból hadirokkantként hazatért férfiak, súlyos betegségtől szenvedő csecsemők, kisgyerekek és idősek estek a méregkeverő asszonyok áldozatául. A mérgezés egyfajta „divattá” vált a környéken, ezért az 1920-as évek közepétől a falu kiérdemelte „a halál faluja” ragadványnevet. Bár a mérgezés nem volt ismeretlen a szegényebb, falusi körökben: az ország más tájain (Zala, Csongrád, Békés) és más tiszazugi faluban (Tiszakürt, Ókécske, Tiszaföldvár, Kunszentmárton, Mesterszállás és Öcsöd) [1]szintén akadt példa hasonló gyilkosságokra: a magatehetetlen, gondozásra szoruló vagy sérült gyerekeket, felnőtteket, időseket segítették a másvilágra, a nagyrévi esethez hasonló mértékben talán sehol máshol nem fordult elő.

Részlet Móricz Zsigmond Tiszazugi méregkeverők c. írásából[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az író visszaemlékezése a perről egy asszony vallomása alapján:

A bábának feltűnt a kis macska halála. Hazament s a szobában a tányérról kiöntötte a legyeket a ház előtt. Egy kis csirke odajött, megette a legyeket. Megette a kis tarka csirke s nemsokára elkezdett szédelegni. Azután megdöglött. Ez már szeget ütött a bába fejébe. Leöntötte a tányérokról a légyvizet s beletöltötte a kis kutya szájába. A kutya is megdöglött tőle.

– Hisz ez nagyszerű, – mondta a boszorkány – ez jó, ez kell. Csinált ilyen légyvizet, visszament a beteghez, beadta neki: az is megdöglött. A család megsiratta, meggyászolta s örültek, hogy a jóisten így segített rajtuk. Most már a bába egy zseniális találmány birtokában élet-halál urának érezte magát. Sok-sok évig, talán egész évtizedig őrizte a titkát, míg egyszer csak alkalma volt hasznát venni. Vége lett a háborúnak, hazajött egy vak katona. A felesége gyűlölettel fogadta, mert már mást szeretett. S megmaradt az ura házsártos rossz természete... Azt mondja a bába: „Mit kínlódsz vele”. Beadták borban az orvosságot, az ember gyomorbajt kapott. Orvost hívattak, az megvizsgálta, orvosságot rendelt. Megcsináltatták. Éccakára a bába mézes pálinkát csinált, hogy jobban aludjon, belekeverték az arzént, reggelre a beteg kész volt. Most aztán megindult a suttogás: „mit kínlódsz vele”... A faluban nem volt pap. Volt egy tehetetlen, aki huszonnyolc év alatt se beszélt senkivel. Ellenben rettenetes nagy volt a szegénység. Ebben a faluban, mint általában az alföld szegénységénél szokás: télen kétszer esznek egy nap. Ez azt jelenti, hogy a testek enerváltak, a lelkek gyávák. A szegénység gyötrelmesen destruál. Tíz órakor levest, délután hatkor tésztát, vagy krumplit. És sok a beteg, rettenetes sok a beteg. Minden háznál van egy, kettő. Jött a bába: „Mit kínlódsz vele”. És sok a rossz férfi. Részeges, goromba, rokkant, szoknyakergető. Jött a bába: „Mit kínlódsz vele”.”

– Móricz Zsigmond, Nyugat, 1930. 3. szám[2]

A bűncselekmény felfedezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár az arzénes mérgezések éveken át titokban maradtak, három ellentmondásos esetet magyarázatot adhat arra, hogy hogyan fedezték fel mégis az „Angyalcsinálókat”:

  • Az elsőben egy bizonyos Szabó asszonyt éppen tetten érte két látogató, akiknek sikerült túlélni a nő korábbi kísérletét megmérgezésükre. Ám ő egy másik asszonyra mutatott, aki megnevezte Fazekasnét.
  • Egy másik esetben a szomszédos város folyópartján kisodródott egy holttest, amelyet megvizsgált egy orvostanhallgató: döbbenten konstatálta a test magas arzénszintjét, így további nyomozások kezdődtek.
  • Bodó Béla (amerikai-magyar történész-író) a témában írt tudományos műve szerint a gyilkosságok 1929-ben kerültek a nyilvánosság elé, amikor egy helyi újság szerkesztője (más források szerint a szolnoki ügyészség) kapott egy névtelen levelet, melyben a Tiszazug környéki nőket családtagjaik megmérgezésével vádolták meg. Ekkor indult meg az ügyészség nyomozása: a hatóságok több tucat holttestet hantoltak ki a helyi temetőből. Mivel az arzén még hosszú évekkel később is kimutatható, a gyanú bizonyosságot nyert.

Per és ítélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Séta a fogház udvarán

28 gyanúsítottat állítottak bíróság elé (kettő kivételével mind nő volt), akikre mintegy 162 szándékos gyilkosságot tudtak rábizonyítani. Pontos adatokról azonban nincsenek, mivel pl. más források kb. 300 áldozattal számolnak. Az ügy már akkoriban is nagy port kavart; annyi bizonyos, hogy az esetet részletesen kivizsgálták, 1929-1931 között 12 tárgyalást tartottak az ügyben. A hatóságok külön tárgyalták az ügyeket, hogy kerüljék a feltűnést, és ne legyen még nagyobb sajtóvisszhangja a dolognak, bár a perekről maga Móricz Zsigmond tudósított a Nyugatban. A tárgyalások végül hat halálos ítélettel (hármat felakasztottak, a másik három pedig módosult: egyiküket felmentették, másik kettő büntetését életfogytiglanra változtatták), további nyolc személy kapott életfogytiglani elzárást, valamint a többiek 5-10 év közötti szabadságvesztést. Fazekasné öngyilkos lett: marólúgot ivott; nem akarta vállalni az őt terhelő felelősséget.

Feldolgozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Készültek a témában filmek, mint például: Az angyalcsinálók című dokumentumfilm (2005), valamint a Hukkle című magyar filmszatíra (2005).

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bibliográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Móricz Zsigmond: Tiszazugi méregkeverők. Nyugat 1930/3.
  • Gregson, Jessica. The Angel Makers. PaperBooks Ltd. 2007. ISBN 0-9551094-6-9.
  • Newton, Michael. The Encyclopedia of Serial Killers. 2nd edition. Checkmark Books. 2006. ISBN 0-8160-6196-3. pp. 1–2.
  • Bodó, Béla. Tiszazug: A Social History of a Murder Epidemic. Columbia University Press East European Monographs, 2003. ISBN 0-88033-487-8.