Nagy pörölycápa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Nagy pörölycápa
Nagy pörölycápa a Georgia Aquariumban
Nagy pörölycápa a Georgia Aquariumban
Természetvédelmi státusz
Veszélyeztetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Porcos halak (Chondrichthyes)
Alosztály: Cápák és ráják (Elasmobranchii)
Öregrend: Cápák (Selachimorpha)
Rend: Kékcápaalakúak (Carcharhiniformes)
Család: Pörölycápafélék (Sphyrnidae)
Nem: Pörölycápák (Sphyrna)
Rafinesque, 1810
Faj: S. mokarran
Tudományos név
Sphyrna mokarran
(Rüppell, 1837)
Szinonimák
  • Sphyrna lewini (non Griffith & Smith, 1834)
  • Sphyrna ligo Fraser-Brunner, 1950
  • Sphyrna mokarran (Rüppell, 1837)
  • Sphyrna mokorran Rüppell, 1837
  • Sphyrna tudes (non Valenciennes, 1822)
  • Sphyrna zygaena (non Linnaeus, 1758)
  • Zygaena dissimilis Murray, 1887
  • Zygaena mokarran Rüppell, 1837
  • Zygaena tudes (non Valenciennes, 1822)
Elterjedés
Elterjedési területeElterjedési területe
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Nagy pörölycápa témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Nagy pörölycápa témájú kategóriát.

A nagy pörölycápa más néven kalapácsfejű cápa (Sphyrna mokarran) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának a kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rendjébe, ezen belül a pörölycápafélék (Sphyrnidae) családjába tartozó faj.

Amint a neve is mutatja, a nagy pörölycápa a 6,1 méteres hosszával a legnagyobb pörölycápafaj. Ez a porcos hal világszerte megtalálható a trópusi vizekben és a mérsékelt öv melegebb részein. Főleg a part menti vizekben és a kontinentális selfen található meg. A nagy pörölycápát a többi fajtól a „kalapács” alakja, amely széles és elől majdnem teljesen egyenes, valamint a magas sarló alakú elülső hátúszója különbözteti meg. Magányos csúcsragadozó, amely erőteljes úszására hagyatkozva, sokféle zsákmányt képes elejteni; többek között: rákokat, fejlábúakat, csontos halakat és akár más, kisebb cápákat is. Az eddigi megfigyelések szerint e porcos hal „kalapácsa” a tüskésráják elfogásához is alkalmas. A nagy pörölycápa elevenszülő, kétévente ellik egy-egy almot. Egy alomban legfeljebb 55 kis pörölycápa lehet.

Habár veszélyes lehet, ez a pörölycápafaj csak ritkán támad emberre. Gyakran kíváncsian közeledik a búvárokhoz, úgyhogy elővigyázatos kell lenni a közelében. Ezt a cápát a hatalmas uszonyai miatt ipari mértékben halásszák; az ázsiai konyhákban az úgynevezett cápauszonyleves egyik fő összetevője. A nagymértékű halászata miatt a nagy pörölycápa állományok világszerte, jelentős mértékben megcsappantak. Emiatt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Veszélyeztetett fajként tartja számon.[1]

Rendszertani besorolása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt a pörölycápát 1837-ben, a német természettudós, Eduard Rüppell írta le először. A természettudós a Zygaena mokarran tudományos nevet adta az állatnak. Később a porcos hal megkapta a mai nevét, a Sphyrna mokarrant.[2] 1822-ben a francia halbiológus Achille Valenciennes megalkotta a Sphyrna tudes tudományos nevet, amellyel a nagy pörölycápát illette. 1950-ben Enrico Tortonese rájött, hogy Valenciennes valójában nem a nagy pörölycápát írta le, hanem egy egészen más fajt, a most is nevét viselő Sphyrna tudest. A nagy pörölycápa helyébe megkapta az elsődleges szinonimáját, azaz a mai nevét a Sphyrna mokarrant. E pörölycápa típuspéldánya egy 2,5 méteres hím, amelyet a Vörös-tengerből fogtak ki.[3]

Sablon:Cladogram

Azok a vizsgálatok, amelyek az alaktanra alapoznak a nagy pörölycápát tartják e halcsalád legfejlettebb képviselőjének; mivel sokáig az a közismert tévhit létezett, mely szerint a kezdetleges fajoknak kis „kalapácsuk” és a fejlődés során az újabb fajok egyre nagyobb és nagyobb „kalapácsfejet” növesztettek. Azonban az új törzsfejlődéses kutatások, melyek a sejtmagban található (nukleáris) DNS (nDNS) vizsgálatot, valamint a mitokondriális genetikát alkalmazzák, arra az eredményre jutottak, hogy a nagy pörölycápa és a közönséges pörölycápa (Sphyrna zygaena) a Sphyrna halnemen belül bazális kládot alkotnak. Tehát az első pörölycápák nem kis, hanem nagy „kalapácsfejűek” voltak.[4][5]

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagy pörölycápa az északi 40. és a déli 37. szélességi körök között lelhető fel. Az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán trópusi és mérsékelt övi vizeiben honos ragadozó. Elterjedési területe az Atlanti-óceán nyugati részén, az amerikai Észak-Karolinától a Mexikói-öblön és a Karib-tengeren keresztül egészen Uruguayig terjed, míg ugyanez óceán keleti részén Marokkótól Szenegálig fordul elő; a Földközi-tengerben is van állománya. A másik két óceánban ez a hal Afrika keleti partjától és a Vörös-tengertől Rjúkjú-szigetekig, Új-Kaledóniáig és Francia Polinéziáig fordul elő. A Csendes-óceán keleti partjainál a mexikói Alsó-Kalifornia déli részétől Peruig található meg.[2] Meglehet, hogy Gambia, Guinea, Mauritánia, Sierra Leone és Nyugat-Szahara tengeri vizeiben is előfordul, azonban az itteni állományok létezése még nincs megerősítve.[1]

A táplálkozási és szaporodási helyek között nagy vándorutakat tesz meg. A floridai és a Dél-kínai-tengerben élő nagy pörölycápák nyáron közelebb vándorolnak a pólusokhoz.[3]

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az áramvonalas teste és a kalapács alakú koponyája, aminek a két végén a szemei helyezkednek el, talán a legfelismerhetőbb cápává teszik a nagy pörölycápát. A felnőtt állatot a rokon Sphyrna coronától és a közönséges pörölycápától a széles fej majdnem teljesen egyenes elülső része, valamint a középvonalon levő kiemelkedés hiánya, valamint az egyéb dudorok hiánya különbözteti meg. A „kalapács” szélessége akkora, mint a hal hosszának a 23-27%-a. Hawaii kutatók szerint ennek segítségével az elektromos erőterek változását érzékeli. Orrnyílása a patkó alakú szája előtt található. Szemét harmadik szemhéj, átlátszó pislogóhártya is védi a sérülésektől, és mivel távol van egymástól és hólyagszerű, 360 fokos látást biztosít. A fogai háromszög alakúak és erősen fűrészes szélűek, azonban a száj széleihez közeledve egyre tompábbak. A felső állcsont (maxilla) mindkét felén 17 fogsor ül, további 2-3 foggal a közepén; az állkapocscsonton (mandibula) pedig 16-17 fogsor van, itt további 1-3 foggal az állkapocs közepén.[2]

E porcos hal elülső hátúszója nagyon feltűnő, mivel igen magas és nagymértékben sarló alakú; tövének elülső része a mellúszók fölött kezdődik. A második hátúszó és a farok alatti úszó is eléggé nagyok, mindkét testrész hátsó felén, mély bevágás látható. A hasúszóinak a hátszó szélei, amint az elülső hátúszója is, nagyon görbültek; ez is megkülönbözteti a Sphyrna coronától, amelynek a hasúszók hátszó szélei egyenesek. Bőre sok ezer apró, éles fogaspikkelyel fedett, melyet ha előre simítunk, a dörzspapírhoz lehet hasonlítani, viszont ha fordítva, elölről hátulra simítjuk, akkor bársonyos tapintású. Mindegyik pikkelyke gyémántalakú; a fiatalok esetében 3-5, a felnőttek esetében pedig 5-6 vízszintes kiemelkedéssel, melyek az éles pikkelykeoldalhoz vezetnek. A nagy pörölycápa testszíne felül a sötétbarnától és a világosszürkétől egészen az olívazöldig változik, míg alulra haladva egyre világosodik, míg a hasi rész csaknem fehér. A felnőtt példány úszóin nincsen mintázat, azonban a fiatal nagy pörölycápa második hátúszó csúcsán egy sötét folt látható.[2][3]

Az átlag nagy pörölycápa 350 centiméter hosszú és több, mint 230 kilogramm testtömegű. A világállomány egy kis része, főleg nőstények jóval nagyobbak, mint a fajtársaik. Az eddigi leghosszabb kifogott példány 610 centiméteres volt,[2][3] míg a legnagyobb testtömegű 440 centiméteres és 580 kilogrammos volt; ez egy nőstény példány volt, melyet 2006-ban a floridai Boca Grande vizeiben fogták ki. Felboncolás után kitudódott, hogy azért volt olyan nehéz ez a nőstény, mert benne 55 darab, majdnem ellésre kész kis cápa ült.[6]

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagy pörölycápa egyaránt kedveli a tengerpart menti részeket, de a nyílt tengert is. Gyakran brakkvízben is látható. Főleg a korallzátonyokat kedveli, de a kontinentális selfeken, szigetek lábainál, lagúnákban és mélyebb vizekben is fellelhető. Általában 1-80 méteres mélységekben tartózkodik, azonban akár 300 méter mélyre is leúszhat.[3] Ez a porcos hal magányos és nomád életmódú ragadozó, melyet más, kisebb cápafajok széles körben elkerülnek. Ha veszélyben érzi magát, akkor megfélemlítő testtartást vesz fel, mely leeresztett mellúszókból, merev úszásból és gyors ide-oda fordulásból tevődik össze.[7] A fiatal példányok a nagy bikacápáknak (Carcharhinus leucas) eshetnek áldozatul, míg a kifejlett pörölycápára majdnem semmi sem támad.[2] A Carangoides bartholomaei nevű tüskésmakrélák (Carangidae) gyakran e cápafaj oldalaihoz dörzsölődnek, talán azért, hogy megszabaduljanak a saját élősködőiktől.[8] A nagy pörölycápát gyakran kalauzhal (Naucrates ductor) rajok kísérik.[9] A szóban forgó porcos halnak számos élősködője van, főleg az evezőlábú rákok (Copepoda) köréből; a leggyakoribbak közül néhány: Alebion carchariae, Alebion elegans, Nesippus orientalis, Nesippus crypturus, Eudactylina pollex, Kroyeria gemursa és Nemesis atlantica.[2]

Táplálkozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aktív ragadozóként igen változatos az étlapja, egyaránt táplálkozik gerinctelenekkel és gerincesekkel. A gerinctelenek között szerepelnek a rövidfarkú rákok (Brachyura), a homárok, a kalmárok és a nyolckarú polipok, míg a gerincesek közül a tarponfélékre, szardíniákra, tengeri harcsafélékre, békahalalakúakra, durbincsfélékre (Sparidae), Haemulidae-fajokra, tüskésmakréla-félékre, árnyékhalfélékre, Epinephelinae-fajokra, lepényhalalakúakra, bőröndhalfélékre és sünhalfélékre vadászik. Az előbbiek mellett kisebb cápafajokat is elejt, főleg a nyestcápafélék közül.[3] A Rangiroa vizeiben a nagy pörölycápa rátámad a párosodásban elfáradt szürke szirtcápákra (Carcharhinus amblyrhynchos) is.[10] Ez a pörölycápa a kannibalizmusra is hajlamos.[2]

A nagy pörölycápa kedvenc táplálékát a rájaszerűek és a valódi rájafélék, főleg a tüskésrájafélék képezik. A tüskésrájafélék mérgező tüskéi gyakran a cápa szájába fúródnak, ami állítólag nem zavarja a ragadozó halat. Egy floridai példány szájába és annak környékén 96 tüske volt beszúródva. A cápa főleg hajnalkor és szürkületkor vadászik; vadászatközben széles szögekben ide-oda mozgatja a kalapácsalakú széles fejét, hogy pontosan meghatározza a ráják és egyéb homokba elbújt zsákmányállatok szívverését, illetve elektromos hullámokat. Az áldozatok hollétét a koponyáján található érzékszervek segítségével, az úgynevezett Lorenzini ampulláival tudja meghatározni. A széles kalapácsfej a gyors forgásban is segíti a halat, ily módon gyorsan ráfordulhat a menekülő zsákmányra.[11] Florida közelében, amikor az emberek véres csalikat tesznek ki a cápák óda csalogatásához, gyakran elsőként a nagy pörölycápák érkeznek meg; ami azt jelenti, hogy e cápafaj szaglása is igen fejlett.[3]

A széles fejének egy másik használatát a Bahama-szigetek vizeiben, rájavadászatkor figyelték meg a biológusok. A nagy pörölycápa egy Dasyatis americanára vadászott. A cápa először felülről ráütött a rájára és a tengerfenékhez nyomta, közben amíg ott tartotta a rája két szárnyszerű mellúszójából falatozott. Miután a rája úszói jelentős mértékben megsérültek, már nem tudott elmenekülni; a halálosan megsebzett áldozatot aztán a cápa gyors fejmozdulatokkal darabokra tépve felfalta.[12] Más megfigyeléskor egy nagy pörölycápa a nyílt vízben foltos sasrájára (Aetobatus narinari) támadott, úgyhogy hatalmasat harapott annak egyik mellúszójából, aztán pedig sebzett zsákmányt lenyomta a tengerfenékre és úgy próbált helyezkedni, hogy a ráját fejjel előre tudja lenyelni. A felsorolt vadásztechnikákból kiindulva arra következtethetünk, hogy a nagy pörölycápa a nagy fehércápához hasonlóan első harapásra próbálja harcképtelenné tenni az áldozatát, és a „kalapácsfej” egyén tulajdonságok mellett a zsákmány lefogásához is alkalmazkodott.[13]

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a cápafaj, akár a többi pörölycápaféle elevenszülő, vagyis a kis pörölycápák az anyjuk testében kelnek ki. Miután a kis cápák felélték a szikzacskóik „sárgáját”, a szikzacskók az emlősök méhlepényéhez hasonló burokká alakulnak át. Más cápafajoktól eltérően, melyek inkább a tengerfenék közelében párosodnak, a nagy pörölycápák a vízfelszín közelében nemzik a következő nemzedéket. A Bahama-szigeteken megfigyelték, amint egy nőstény és egy hím egymás körül felfelé úszott, és csak akkor párosodtak, amikor felértek a felszínre.[2] A nőstény csak kétévenként szaporodik. Az északi félgömbön késő tavasszal és nyáron, míg az ausztrál vizekben decembertől januárig ellik.[1] A vemhesség 11 hónapig tart.[2] Egy alomban 6-55 kis cápa lehet, azonban általában körülbelül 13-40 kis cápa van.[6] A kis cápák világra jöttükkor 50-70 centiméter hosszúak. A hímek 230-280 centiméteresen és 51 kilogrammosan, míg a nőstények 250-300 centiméteresen és 41 kilogrammosan számítanak felnőttnek. A fiatal példányt a kerekebb kalapácsfejének köszönhetően lehet megkülönböztetni a felnőttől.[1][2]

Az átlag élettartama 20-30 év;[2] a rekordot tartó Boca Grande-i nőstény a becslések szerint 40-50 éves lehetett.[6]

A nagy pörölycápa és az ember[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hatalmas mérete és éles fogai miatt a nagy pörölycápa halálos sérüléseket okozhat az embernek, emiatt a közelében vigyázni kell. Ennek a cápafajnak (meglehet alaptalanul) agresszív viselkedést tulajdonítanak, és a pörölycápák között ezt tartják a legveszélyesebbnek.[14][15] Egyes búvárok beszámolásai szerint a nagy pörölycápa félénk vagy nem is törődik az emberek jelenlétével.[8][11] Mások szerint, viszont alig merül le a búvár és a nagy pörölycápa máris nekiesik.[9][14] 2011-től a Nemzetközi Cápatámadás Archívum (International Shark Attack File, ISAF) 34 pörölycápa támadást tart számon; ezekből 17 támadás provokálás nélkül történt, és egyik sem volt halálos kimenetelű. Mivel igen nehéz megállapítani a támadó cápa faját, nem lehet tudni, hogy hány alkalomkor támadott tényleg nagy pörölycápa. Eddig csak egyetlen egy bebizonyított nagy pörölycápa támadás történt, az is emberi provokáció miatt.[16]

Halászata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagy pörölycápát ipari méretekben halásszák. Néha a neki vagy más cápafajoknak, vagy akár tonhalaknak szánt hálókba gabalyodik bele. Húsa ehető; frissen, fagyasztva, szárítva, sózva vagy füstölve árusítják. Bőrét a bőriparban, úszóit a levesekben, és a fel nem használt részeit a tenyésztett halak táplálékaként hasznosítják. Májolajából vitaminokat készítenek.

Védelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d Sablon:IUCN2010
  2. ^ a b c d e f g h i j k l Bester, Cathleen. Biological Profiles: Great Hammerhead. Florida Museum of Natural History Ichthyology Department. Retrieved on October 18, 2008.
  3. ^ a b c d e f g Compagno, L.J.V.. Sharks of the World: An Annotated and Illustrated Catalogue of Shark Species Known to Date. Food and Agricultural Organization, 548–549. o (1984). ISBN 92-5-101384-5 
  4. Lim, D.D.; Motta, P.; Mara, K.; Martin, A.P. (2010.). „Phylogeny of hammerhead sharks (Family Sphyrnidae) inferred from mitochondrial and nuclear genes”. Molecular Phylogenetics and Evolution 55 (2), 572–579. o. DOI:10.1016/j.ympev.2010.01.037.  
  5. Cavalcanti, M.J. (2007.). „A Phylogenetic Supertree of the Hammerhead Sharks (Carcharhiniformes: Sphyrnidae)”. Zoological Studies 46 (1), 6–11. o.  
  6. ^ a b c Record Hammerhead Pregnant With 55 Pups”, Discovery News, 2006. július 1. (Hozzáférés ideje: 2008. október 18.) 
  7. Martin, R.A. (2007. március 1.). „A review of shark agonistic displays: comparison of display features and implications for shark–human interactions”. Marine and Freshwater Behaviour and Physiology 40 (1), 3–34. o. DOI:10.1080/10236240601154872.  
  8. ^ a b Great Hammerhead. Elasmodiver.com. Retrieved on October 18, 2008.
  9. ^ a b Stafford-Deitsch, J.. Red Sea Sharks. Trident Press Ltd, 92–93. o (1999). ISBN 1-900724-28-6 
  10. Whitty, J.. The Fragile Edge: Diving and Other Adventures in the South Pacific. Houghton Mifflin Harcourt, 9. o (2007). ISBN 0-618-19716-8 
  11. ^ a b Hammerschlag, Rick. Sandy Plains: Great Hammerhead Shark. ReefQuest Centre for Shark Research. Retrieved on October 18, 2008.
  12. Strong, W.R., Snelson, Jr., F.F., and Gruber, S.H. (1990. szeptember 19.). „Hammerhead Shark Predation on Stingrays: An Observation of Prey Handling by Sphyrna mokarran”. Copeia 1990 (3), 836–840. o, Kiadó: American Society of Ichthyologists and Herpetologists. DOI:10.2307/1446449.  
  13. Chapman, D.D. and Gruber, S.H. (2002. május 1.). „A further observation of the prey-handling behavior of the great hammerhead shark, Sphyrna mokarran: predation upon the spotted eagle ray, Aetobatus narinari”. Bulletin of Marine Science 70 (3), 947–952. o.  
  14. ^ a b Stafford-Deitsch, J.. Sharks of Florida, the Bahamas, the Caribbean and the Gulf of Mexico. Trident Press Ltd, 90–91. o (2000). ISBN 1-900724-45-6 
  15. Thornley, M., Dante, V., Wilson, P. and Bartholomew, W.. Surfing Australia, second, Tuttle Publishing, 264. o (2003). ISBN 962-593-774-9 
  16. ISAF Statistics on Attacking Species of Shark. International Shark Attack File, Florida Museum of Natural History, University of Florida. Retrieved on April 24, 2009.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]