Murális művészet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A murális művészeti alkotásokat közvetlenül falra, mennyezetre, vagy más, állandó felületre hozzák létre. A szűkebb értelemben vett muráliák közé a festett képek tartoznak, mint a freskó, a szekkó és a szgrafittó. Ide érthetjük a falat díszítő egyéb technikákat is, például kerámia, mozaik, stukkó, stuccolustro, dekoratív téglafalak, illetve a marouflage. Határesetként a graffiti, a stencilezés, és az óriásposzter is ide sorolható.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néhány fajta murális alkotás egészen az őskorig nyúlik vissza, mint a dél-franciaországi Lascaux-i barlang festményei i.e. 18 000 tájáról, vagy a híres altamirai barlangrajzok. Sok régi falkép maradt fent az egyiptomi sírokban és Pompejiben.

Maga a kifejezés a mexikói „muralista” művészeti mozgalommal (Diego Rivera, David Siqueiros vagy José Orozco) vált közismertté. Sok különböző stílusa és technikája van. A leginkább ismert közülük valószínűleg a freskó, amelynél porfestéket kevernek össze mészvízzel, és ezzel festenek gyorsan a még friss, nedves vakolatra nagy felületeken. A színek a száradással kivilágosodnak. A marouflage technikát szintén évezredek óta alkalmazzák.

A mai murális festmények többféle módon készülnek, olajbázisú vagy vízben oldható anyagokkal. A stílusok az absztrakttól a trompe-l'oeil-ig (francia kifejezés, „a szem becsapása”) terjednek. Az 1980-as években olyan művészek hatására, mint Graham Rust vagy Rainer Maria Latzke, a trompe-l'oeil festészet reneszánszát élte magán- és középületekben, Európa-szerte.

Manapság a murális alkotások elterjedését szélesebb körben tették lehetővé azok a technikák, amikor egy festményt vagy fényképet poszter papírra vagy vászonra másolnak át, és ezt rögzítik a fal felületére (ld. plakát), hogy kézzel készített falfestmény, vagy valódi látvány hatását imitálják.

Technikái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Murális technikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A freskó, mely az olasz affresco szóból ered (ami pedig a fresco [friss] melléknévből származik), azt a módszert írja le, ahol a festéket a falak vagy mennyezetek friss vakolatára kenik fel. A buon fresco technika abból áll, hogy a vízzel elkevert pigmenttel vékony rétegben festenek a nedves, friss malterra vagy vakolatra. A pigment beszívódik a nedves vakolatba; pár óra elteltével a vakolat megszárad és reagál a levegővel. Ez a kémiai reakció rögzíti a festékszemcséket a vakolatban. Ezután a festmény hosszú ideig, akár évszázadokig friss és ragyogó színekben pompázik.
  • A szekkó (al secco, olasz, jelentése „szárazon”) olcsóbb, elterjedtebb falfestési technika, mint a freskó. A szekkó esetében a festő a száraz vakolaton dolgozik, a szobafestőkhöz hasonlóan. A pigmenteknek így külön kötőanyag kell, mint például tojás, tempera, ragasztó, vagy olajfesték, hogy odatapadjanak a falhoz. Mivel a szemcsék a vakolatba ágyazódás helyett a fal felületén vannak, ezek a festmények sokkal sérülékenyebbek, mint a freskók. Ezt a technikát is alkalmazzák az épületeken kívül és belül is. Hátránya, hogy a felfestett kép vagy minta hamarabb lekopik. Előfordul, hogy a freskó és a szekkó technikát együttesen használják ugyanazon a művön.
  • A „mezzo-fresco” már majdnem száraz vakolatra készül, amit a 16. század Ignazio Pozzo úgy ír le, hogy „elég kemény ahhoz, hogy a hüvelykujjnak ne maradjon nyoma rajta”, így a pigment csak kicsit hatol a vakolatba. A 16. század végére ez a megoldás javarészt kiszorította a „buon fresco” módszert. Olyan művészek használták, mint Gianbattista Tiepolo, vagy Michelangelo. Ez a technika – bár csak korlátozottan – magába ötvözte a szekkó-készítés előnyeit.
  • A szgrafittó szintén olasz eredetű, és jól kifejezi a módszert: a sgraffiare bevésést, bekarcolást jelent. Itt a díszítés úgy történik, hogy a rétegesen egymásra dolgozott, különböző színű vakolatok felső, még nedves rétegét lekaparják, és így láthatóvá válik az alatta levő, eltérő színű (általában sötétebb) másik vakolat. Ez az időjárásnak igen jól ellenáll, így főleg épületek külső homlokzatán találkozhatunk vele. Már az itáliai reneszánsz is ismerte ezt a technikát. Magyarországon az ún. pártázatos reneszánsz idejében terjedt el, különösen a Felvidéken. A 19. század végétől újra kedveltté vált. A budapesti Képzőművészeti Egyetem épülete is ilyen díszítéssel készült. A 20. század közepén a szocreál épületeken is előszeretettel alkalmazták.

Alapanyagai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A görög-római időkben legtöbbször a viaszfestést alkalmazták, amikor az őrölt színezéket olvadt méhviaszba vagy gyantába keverték, és forró állapotban használták.
  • A tempera festés egyike a legrégebbi ismert murális festészeti eljárásoknak. Itt a vízben oldott pigmenteket valamilyen albuminos anyag köti meg, mint a tojássárgája vagy tojásfehérje.
  • A 16. századi Európában a vászonra készült olajfestmény volt a murális festészet legkönnyebb módszere. Ennek az volt az előnye, hogy a műalkotás a festő műtermében készülhetett el, ahonnan később átszállították rendeltetési helyére, és a falhoz vagy mennyezethez rögzítették. Bár az olajfesték a legkevésbé megfelelő anyag falfestményekhez, mivel hiányzik belőle a színek ragyogása, továbbá a pigmentek megsárgulnak a kötőanyagtól, vagy könnyen hatnak rájuk a környezeti viszonyok. A vászon maga szintén jobban ki van téve a gyors pusztulásnak, mint a mögötte levő vakolat.

A murális művészet jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A murális alkotások azért fontosak, mert a művészetet eljuttatják a közösségi térbe. A méret, az alkotás előállításához szükséges költségek és munka miatt a muralistákat gyakran egy szponzor szerződteti. Ez lehet a helyi önkormányzat, vagy egy helybéli vállalkozás, de sok alkotás létrejöttét alapítványok és ösztöndíjak tették lehetővé. A murális művész munkája sokkal szélesebb körű közönséghez jut el, mintha egy galériában lenne kiállítva. A város az alkotás szépségéből profitál.

Egy murália könnyen lehet viszonylag hatásos eszköz a társadalmi emancipáció, vagy bizonyos politikai célok eléréséhez. Gyakran törvénysértő módon hozzák létre őket, vagy helyi bárok és „coffee shop”-ok anyagi segítségével. A festmények vizuális hatásai sokszor csaliként szolgálnak, hogy ráirányítsák a figyelmet bizonyos társadalmi kérdésekre. Az állam által támogatott nyilvános művészeti kifejezési formákat – jelen esetben a murális alkotásokat – gyakran alkalmazzák a totalitárius rendszerek, a tömeg befolyásolására és propagandára. Ezen képek propagandista jellege ellenére némelyikük művészi értéket is képvisel.

Világhírű murális képek találhatók Mexikóban, New Yorkban, Philadelphiában, Belfastban, Derryben, Los Angelesben, Nicaraguában, Kubában és Indiában. [1] Ezek fontos szerepet töltöttek be a társadalmi, etnikai, vagy rasszista módon megosztott társadalmak tagjai közti kommunikációban a konfliktusok idején. Szintén hatásos eszköznek bizonyultak a párbeszéd létrehozásában, és így a szembenállás hosszútávú megoldásában.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Mural című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.