Mezőgazdasági forradalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Mezőgazdasági forradalom a Föld történetében többször is történt. Ugyanakkor a kifejezés igencsak bizonytalan, sok esetben a forradalmi átalakulást megállapító állításokat a történészek vitatják.

Mezőgazdasági forradalmak:

A mezőgazdasági forradalomnak azokat a változásokat szokás nevezni, amelyek a 18. században az agrárgazdaság termésmennyiségeinek jelentős növekedését eredményezték. Azonban, ez a forradalom inkább sok apró változtatás (technikai, technológiai újítás) együttes hatásának tudható be, mint a mezőgazdálkodási technikák gyökeres megváltozásának. Az elnevezés tehát inkább e változások népességszámra való kihatását tükrözi, a forradalmi változások ugyanis ezen a téren következtek inkább be. A preindusztriális korszak népességnövekedését ugyanis a legtöbb esetben az élelmiszer termelés korlátozott lehetőségei határolták be, ez a korlát szűnt meg, vagy legalábbis emelkedett meg jelentősen a korábbiakhoz képest. Mivel a korszakban az élelmiszer termelés drasztikusan megnövekedett, lehetővé vált az európai népességszám, és ezen keresztül a városodás mértékének növekedése is, amely végső soron megteremtette azt a népességfelesleget, amelyre aztán az ipari forradalom támaszkodhatott a nyugati társadalmakban.

A korszak népességszám növekedése minden tekintetben forradalminak tekinthető: Európa szerte ugyanis a lakosság száma a 15. századihoz képest 2,5–3-szorosára nőtt, szinte mindegyik régióban. (A legnagyobb a növekedés érdekes módon pont a legfejlettebb - Anglia, Hollandia – és a legfejletlenebb – Oroszország – területeken volt.) Ez a tény persze kicsit csalóka képet ad. A mezőgazdaság teljesítményének növekedése ugyanis gyökeresen eltérő okokra vezethető vissza a kontinens két végén. Kelet, délkelet, vagy közép Európában a termésmennyiségek növekedése extenzív okokra vezethető vissza, azaz a növekmény új földterületek művelésbe vonásából származott, itt tehát nem forradalmi változásokról van szó, csak a megművelt területek mennyisége nőtt, leginkább az addig lakatlan, vagy kihasználatlan területek betelepítésével. Intenzív növekedés, azaz a fent említett újítások bevezetése csak Európa legfejlettebb területein volt az oka a mezőgazdasági „forradalomnak”, mégpedig először Angliában és Hollandiában. Az ezen területeken kialakult és használt eljárások innen terjedtek tovább, de a terjedés sebessége egyáltalán nem volt gyors. Lényeges tehát az is, hogy a forradalom maga korántsem robbanásszerű folyamat volt, hanem Európa különböző régióiban igen eltérő időszakokban jelent meg. Ezért a változások kezdete országonként, régiónként más és más. Ráadásul a sok – sok újítás külön – külön terjedt.

A mezőgazdasági forradalom előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kora újkorban alkalmazott mezőgazdasági technológiákat széles körben a 1112. századtól alkalmazták Európában. Ezek közé a technológiák közé tartozott a nyomásos gazdálkodás (Dél–Európában a két, Nyugat–Európában a háromnyomásos), ekkor tértek át a lovak alkalmazására a szántásban, illetve kezdtek el vaseszközöket használni faeszközök helyett, stb. Az alkalmazott technikai eszközök lényegében a 18. század végén sem változtak, csak a gépek használata hozott változást a 19. század végén, a 20. században. Ezen a téren tehát a késő középkor kezdete sokkal inkább forradalmi időszak, mint a kora újkor vége. Valójában az első ezredforduló körüli változásokat is nyugodtan nevezhetnénk forradalminak, ugyanis, nagyjából ekkor alakult ki az a mezőgazdasági technológia, amely a kontinentális Európa felemelkedését eredményezte. Habár manapság a klasszikus görög és római civilizációt szokás tekinteni az európai kultúra és fejlődés első lépcsőjének, valójában a Római Birodalom gazdasági értelemben elsősorban mediterrán birodalom volt, az európai kontinentális területei inkább csak egy korai mediterrán expanziós kísérletként foghatóak fel, ahol a mediterráneum a saját társadalmi - gazdasági rendjét próbálta az éghajlati és földrajzi szempontból idegen Európában, kvázi saját perifériáján is elterjeszteni.Ez azonban csak félig volt sikeres, a mezőgazdasági technológiát tekintve például nem. A mediterrán mezőgazdaság eléggé más jellegű, és más adottságokhoz volt kénytelen alkalmazkodni, nem is tudott igazán teret nyerni a kontinentális területeken, mert nem volt hatékony az itteni körülmények között. Mások ugyanis az adottságok: a mediterrán térségek talajai kevésbé kötöttek, az éghajlat melegebb, kissé szárazabb is, amely behatárolja a termeszthető növényeket, és a tenyészthető állatokat. Ezek az ismeretek azonban Európában nem váltak be, itt mást kellett kitalálni. Nem véletlen tehát az, hogy ezen újítások megjelenésével egyidőben szerveződött meg temérdek európai állam, nőtt meg jelentősen a lakosság, és végül, de nem utolsó sorban változott meg a kontinens természetföldrajzi képe. a korábban lakatlan vadont felváltotta a kultúrtáj. Európa is képessé vált nagy népességszámú civilizációk, gazdaságilag és katonailag erős államok, és tíz milliós nagyságrendű letelepedett népesség eltartására. Erre korábban nem volt képes.

Ágazati változások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állattenyésztés a középkor és a kora újkor folyamán alapvetően alárendelt szerepet játszott, kivéve bizonyos speciális adottságú régiókat (mediterrán legelőterületek, kelet - Európa). Ennek az volt a fő oka, hogy sokkal nagyobb a területigénye, mint a növénytermesztésnek: az állatoknak sok legelő kell, és erre nem volt értelme megművelhető földet pazarolni, mert akkor fajlagosan sokkal kevesebb élelmiszer lett volna előállítható adott méretű területen. Ezért csak ott vált elsődlegessé, ahol a viszonyok nem kedveztek a növénytermesztésnek (túl száraz volt az éghajlat), vagy nagyon alacsony volt a népsűrűség, és volt fölös földterület. A mezőgazdaság két fő ága közötti viszony a forradalom hatására megváltozott. Ahol az éghajlat kedvező volt, ott akár vezető ágazattá is válhatott az állattenyésztés (óceáni éghajlatú területek), de a jelentősége mindenhol nőtt.

A növénytermesztésben a vezető szerep a kenyérgabonáké volt. Elsősorban a búza, másodsorban, ahol éghajlati és talajminőségi okok miatt nem volt érdemes búzát termeszteni, a rozs volt a fő termény. (Maga a kenyérgabonák monokultúrás termesztése is késő középkori újítás, hiszen azt megelőzően nagy szerepe volt a kölesnek is, a mediterrán területeken pedig a fás kultúráknak. ) A 18. századig az élelmiszer termelés volt a mezőgazdaság fő feladata, ezen belül is az alapvető élelmiszernövények termesztése. (Kétségtelen, hogy ha mikrorégióra bontjuk Európát, akkor találunk olyan területeket, ahol nem a kenyérgabona termesztése volt a legfontosabb, de Európa egészét nézve már ez a kép tárul a szemünk elé.) Ez a szerep is megváltozott A XVIII. század végére.

A hagyományos mezőgazdaság számára nem volt lehetséges a megművelt területek bővítése egy bizonyos határon túl, még akkor sem, ha rendelkezésre állt volna még megművelhető földterület. Ennek az az oka, hogy a talajerő utánpótlás nem volt megoldott, ezért mindenképpen szükség volt arra, hogy a megművelt földterületeket egy időre kivonják a művelésből (ugaron hagyják). Azaz a megművelt földterület mellett mindig léteztek kiterjedt legelőterületek. (Ez a nyomásos rendszer lényege: a földeket pár év használat után pihentetni kell, hogy a tápanyag mennyiség regenerálódjon.) Ez a fajta állattenyésztés azonban csak kiegészítő jellegű volt, és elég rossz hatékonyságú árutermelési és talajerő utánpótlási szempontból is. Emellett a mezőgazdasági népesség szükségletei miatt fontos volt, hogy egy adott területen viszonylag kiterjedt erdőterületek is megmaradjanak. Ez a hármas rendszer is bomlásnak indult az új technológiák elterjedésével.

Változások a birtokviszonyokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mezőgazdaság fejlődésének lényegében egyik alapfeltétele volt, hogy a feudális eredetű birtokviszonyok megváltozzanak, a föld magántulajdonná váljon. Ez a változás azon a két területen zajlott le a kora újkor végéig, ahonnan a mezőgazdasági forradalom kiindult: Angliában és a Németalföldön. A változás azért volt szükségszerű, mert sem a nagybirtokos, és a rajta élő jobbágyok sem rendelkeztek kizárólagosan a földdel, ami a hatékony gazdálkodás akadálya volt. A (nemes) nagybirtokosok egyrészt nem voltak modern értelemben vett gazdálkodónak tekinthetőek, mivel a mezőgazdasági munkákkal érdemben nem foglalkoztak, a földjeiken élők szerepe az ő szemszögükből csak annyi volt, hogy eltartották őket. Másrészt, ha törekedtek is volna az új technológiák bevezetésére, ennek az is akadálya volt, hogy a tulajdonukban levő legelőket és erdőket a saját jobbágyaik használták (erre joguk volt), ezeknek a művelésbe vonása a jobbágyság tiltakozásával járt volna együtt. A jobbágyok részéről az újító kedvet pedig az akadályozta, hogy az általuk (nem robotban) művelt földdel (a jobbágytelkek) sok esetben a faluközösség rendelkezett, nem volt a föld a sajátjuk. E viszonyok eredményezték például azt, hogy Franciaországban csak sokkal később indultak be a technológiai változások, a francia forradalomnak szét kellett vernie a korábbi birtokviszonyokat.

A vetésforgó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vetésforgó alapvetően új rendszert jelent a nyomásos gazdálkodáshoz képest. Tulajdonképpen ez sem számított új tudásnak, de elterjedése akkor volt lehetséges, amikorra a föld ténylegesen magántulajdonná vált, ugyanis a rendszer maga elsősorban hatékonyabb talajerő utánpótlást eredményez. Ehhez viszont az kell, hogy a föld művelője biztos lehessen abban, hogy az általa elvégzett talajerő utánpótlás neki fog hasznot hajtani. A vetésforgó lényege az, hogy nem ugaroltatják a földet, hanem a különböző növények éves rotációjával állítják helyre a talaj termőképességét. Mégpedig egyrészt úgy, hogy takarmánynövényeket is termesztenek, amely nagyobb állatállományt tesz lehetővé, így több lesz a felhasználható trágya. Másrészt úgy, hogy olyan növényeket is termesztenek, amelyek szintén képesek a talaj termőképességének a regenerálására (hüvelyesek, pillangósvirágúak).

A vetésforgó fontos következménye az, hogy alkalmazásával nincsen szükség legelőkre. Így a megművelt földterületet drasztikusan növelni lehetett: a kétnyomásos gazdálkodás ugyanis a rendelkezésre álló földterületnek csak a felét, a háromnyomásos a kétharmadát használja, a vetésforgó a teljes területet.

A termesztett növények szerepének változása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ahol a vetésforgót elkezdték alkalmazni, ott a rendszer jellegéből adódóan megszűnt a kenyérgabonafélék monokultúrás termesztése. Azonban ezen túl a búza és a rozs aránya még tovább esett vissza, mivel bizonyos új élelmiszernövényeket is elkezdtek termeszteni.

Ezek közül a legfontosabb a kukorica és a burgonya. Mindkettő az Újvilágból származik. A két növényfaj legfontosabb előnye az volt, hogy mindkettő jóval magasabb terméshozamot biztosított a búzánál és pláne a rozsnál. Bizonyos területeken, pl. Írországban a burgonya oldotta meg az élelmezési problémákat. A kukorica, mint élelmiszernövény inkább a trópusi területek tett szert jelentőségre, de Európán belül is voltak ilyen területek, pl. a román fejedelemségek.

A búza és a rozs is alacsony terméshozamú növénynek számít. Hozzájuk képest a burgonya majdnem egy nagyságrenddel nagyobb hozamot biztosít.

A kukorica csapadék és melegigényesebb a búzánál, de kevésbé talajigényes, így Nyugat – Európa számára optimális növény. Azonban a kukorica nem annyira mint élelmiszernövény volt fontos (és fontos ma is), hanem mint takarmánygabona. A takarmánygabonafélék közül ugyanis a legmagasabb hozamot biztosítja, mind a termését, mind a szénáját tekintve.

Fontos azonban az is, hogy a nagyobb hozamok ellenére e két növény inkább az élelem mennyiségének növelésében játszott szerepet. A búza vagy rozsliszthez képest a burgonya és a kukorica minőségi visszalépést jelent.

Mint élelmiszernövény is fontossá vált, de először mint takarmánynövény volt fontos a takarmányrépa. Élelmiszernövényként az angol kontinentális blokád időszakában nőtt meg a jelentősége, mivel a gyarmatokról érkező nádcukor hiányában elkezdték a cukortartalma miatt termeszteni.

A vetésforgó lehetővé tette a különböző zöldségfélék (pl. káposzta, hagyma, stb.) piacra termesztését is. Ezek közül több növény szintén az újvilágból származik (pl. paprika, paradicsom). Ezeket a növényeket korábban leginkább csak saját fogyasztásra termesztették, a kora újkor végén viszont a növekvő városi lakosság egyre komolyabb fogyasztópiacot jelentett, a vetésforgó használata meg szükségtelenné tette a monokultúrás gabonatermesztést. Ezért főleg a nagyvárosok közelében egyes települések zöldségtermesztésre szakosodtak (pl. Magyarországon: Vecsés – káposzta,. Makó – hagyma, Cece v. Kalocsa – paprika, Heves – dinnye).

A vetésforgóban vetett növények közül kiemelkedő a hüvelyesek jelentősége (bab, borsó, lencse). Egyrészt fontos élelmiszernövénynek számítottak, másrészt azon ritka növények közé tartoznak, amelyek képesek a légköri nitrogént nitrátokká alakítani, és így a talaj nitrogéntartalmának utánpótlásában is nagy a jelentőségük, mivel a nitrogén a legfontosabb növényi tápanyag.

A szálastakarmányok (lucerna, herefélék, pázsitfüvek) termesztésének megjelenése szintén a hatékony talajerő utánpótlás miatt következett be. Egyes fajok szintén jótékony hatással vannak a talaj termőképességére, de ezen kívül mint állati takarmányok az állatállomány növelését is lehetővé tették, amelynek következtében a trágya mennyisége is megnőtt.

Az új növényfajták elterjedésén túl a mezőgazdasági forradalom – lévén, hogy a Felvilágosodás korszakában vagyunk – a mezőgazdálkodás tudományos kutatását is magával hozta. Ekkor indult meg a növényfajok nemesítése, és a nagyobb hozamú állatok kitenyésztése is. Ezen kívül tudományos alapossággal kezdték kutatni a mezőgazdálkodás egyéb jellemzőit is: a talajok összetételét, a növények biológiai jellegzetességeit, stb.

Változások az állattenyésztésben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állattenyésztés élelmezésben betöltött szerepe másodlagos volt a növénytermesztéshez képest. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy nagyobb állatállományt komolyabb mennyiségű takarmány nélkül lehetetlen volt átteleltetni. Ez a vetésforgó alkalmazásával változott, változhatott csak meg. E mellett a különböző haszonállatokat is alapvetően más céllal tartották a vetésforgó használata előtt, mint utána.

A szarvasmarha elsődlegesen igavonó állatnak számított. Annak ellenére, hogy voltak területek, amelyek Európa fontos húsellátói voltak, mivel jelentős mennyiségű szarvasmarhát vittek ki. A hús e mellett is inkább csak a tehetősebbek tápláléka volt. A szarvasmarhák tejeltetése sem volt a tenyésztés fő profilja a takarmányellátás biztosítása előtt. Csak ezután indult meg a tej, illetve hús irányultságú tenyésztése. Ezzel együtt megváltozott a tartás jellege is. Amíg korábban a szarvasmarhát legeltették, addig ezután már istállóban tartották, és takarmányozták őket, egyes területeken (pl. Alpok) kombinálták a két tartási módot.

A juhot korábban elsősorban a gyapjáért tenyésztették. A legelők feltörése után nem a más irányú istállózó tartásra tértek át a juhtenyésztők, hanem sokkal inkább a juhtartás háttérbe szorulása figyelhető meg, illetve a juh kiszorult azokra a területekre, ahol még nagy kiterjedésű legelők voltak (hegyi legelők, ritkábban lakott területek. Magyarországon: a Kárpátok legelői (Felvidék, Erdély), illetve az Alföld pusztái: Bugac, Hortobágy).

A disznót korábban is a húsáért tartották, de alapvetően más módon, mint a mezőgazdasági forradalom után. Korábban erdőben makkoltatták őket, azaz lényegében legeltették. A makkoltatott disznók még hasonlóak voltak a vaddisznókhoz. Amint a takarmányozás lehetősége megoldódott (pl. a burgonya és kukoricatermesztés felfutásával), lehetségessé vált istállózó tartásuk, amely lehetővé tette, hogy sokkal több állatot tartsanak, és így a sertéstartás is képes volt komoly jövedelmet termelni.

A szerepe és tartásának körülményei lényegében nem változtak, csak a takarmányellátás javult. Ennek az az oka, hogy a lovat az izomerejéért tartották.

Végül fontos, hogy a sertéshez hasonlóan a baromfifélék jelentősége is megnőtt a takarmányellátás biztosításával.

A mezőgazdasági forradalom egyik igen fontos hatása az, hogy az állattenyésztés elkezdett a növénytermesztéssel egyenrangúsodni. Sőt, később, ahol az éghajlat kedvezett, ott a növénytermesztést meghaladó szerepre is szert tehetett. Az állattenyésztés technikájának változása mellett megnőtt a feldolgozott állati termékek jelentősége is, elsősorban a tejtermékeké. Ezeknek a termelését is a nagyobb városok, városiasodott területek igényei alapozták meg, így ez a gazdasági ág is a fogyasztópiacok közelében alakult ki (pl. Hollandia, vagy az angol és német piacra is termelő Dánia).

Technikai eszközök változásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezen a téren viszonylag kevés változás történt. Inkább az figyelhető meg, hogy a 11 – 12. századi találmányok nagy része már széleskörűen elterjedt. Az a néhány technikai újítás, amely a korszakban keletkezett, lényegesen nem befolyásolta a mezőgazdaság lehetőségeit. Ebben a korszakban terjedt el a csoroszlya használata, illetve a vasfogas borona. Szintén ekkortól terjedt el a többszöri szántás. Ezek az eszközök, ill. technikák leginkább a talaj szerkezetének a javításában játszanak szerepet..

Ezen kívül az őrlés „automatizálása” az, ami ekkorra fejeződik be, a kézimalmokat ekkorra váltják fel a vízi vagy szélmalmok.

Egyéb változások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elsősorban a mezőgazdálkodás extenzív növekedéséhez járult hozzá az erdőirtás, illetve a nem, vagy nehezen művelhető területek művelésbe vonása (mocsárlecsapolások, homokterületek és köves talajú területek megművelése). Ezeknek a szerepe Európa keleti területein volt fontosabb, de Hollandiában és Angliában is vannak példák rájuk. Az erdők szerepének csökkenése elsősorban a széntermelés felfutásának köszönhető: a korábbi időszakokban a fa volt az elsődleges fűtőanyag. A gazdag nyugat - európai szénlelőhelyek kiaknázásával viszont a lakosság a fánál minden tekintetben jobb energiahordozóhoz jutott, nem volt már szükség a fára, az erdőket is fel lehetett törni.

Mindenképpen meg kell említeni még egy utolsó tényezőt, amely független volt az emberi tevékenységtől: a mezőgazdasági forradalmat a kora újkori kis jégkorszakot követően az éghajlat melegedése is segítette.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Norman J. G. Pounds : Európa történeti földrajza D. B. Grigg: A mezőgazdaság földrajza Pierre Chaunu: A klasszikus Európa Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV – XVIII. század