Merkúr

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Merkúr (bolygó) szócikkből átirányítva)
Merkúr A Merkúr csillagászati jele
Merkúr
Merkúr
Pályaadatok
Aphélium távolsága: 69 817 079 km
0,46669835 CsE[1]
Perihélium távolsága: 46 001 272 km
0,30749951 CsE
Fél nagytengely: 57 909 176 km
0,38709893 CsE
Pálya kerülete: 360 000 000 km
(2,406 CsE)
Pálya excentricitása: 0,20563069
Sziderikus keringési idő: 87,96934 nap
(0,2408469 év)
Szinodikus periódus: 115,8776 nap[2]
Min. pályamenti sebesség: 38,86 km/s
Átl. pályamenti sebesség: 47,36 km/s
Max. pályamenti sebesség: 58,98 km/s
Inklináció: 7,00487°
(3,38° a Nap egyenlítőjéhez képest)
Felszálló csomó hossza: 48,33167°
Perihélium szöge: 77,45645° (2000)[3][4]
Holdak: nincs
Fizikai tulajdonságok
Egyenlítői sugár: 2439,7 km[5][6]
(a földi 0,383-szerese)
Lapultság: 0,0006[6]
Felszín területe: 7,5×107 km²
(a földi 0,108-szerese)[5]
Térfogat: 6,083×1010 km³
(a földi 0,054-szerese)[5]
Tömeg: 3,302×1023 kg
(a földi 0,055-szerese)[5]
Átlagos sűrűség: 5,427 g/cm³[5]
Felszíni gravitáció: 3,701 m/s²
(0,377 g) [5]
Szökési sebesség: 4,435 km/s[5]
Sziderikus forgásidő: 58,6462 nap (58 nap 15,5088 h)[5]
Forgási sebesség: 10,892 km/h (az egyenlítőnél)
Tengelyferdeség: ~2,11°[7]
Az északi pólus rektaszcenziója: 281,01° (18 h 44 min 2 s)[2]
Deklináció: 61,45°[2]
Albedó: 0,119[2]
Felszíni hőm.:
   é. sz. 0°, ny. h. 0°
   é. sz. 85°, ny. h. 0°
min átl. max
100 K 340 K 700 K
80 K 200 K 380 K
Atmoszféra
Felszíni nyomás: nyomokban
Összetevők: 31,7% kálium
24,9% nátrium
9,5% atomos oxigén
7,0% argon
5,9% hélium
5,6% molekuláris oxigén
5,2% nitrogén
3,6% szén-dioxid
3,4% víz
3,2% hidrogén[2]

A Merkúr a Naprendszer legbelső és legkisebb bolygója,[8] a Nap körüli keringési ideje 88 nap. A Merkúr a Földről nézve fényesnek látszik, magnitúdója −2,0 és 5,5 között változik, azonban nehéz észlelni, mert a Földről nézve a Naptól mérhető legnagyobb szögtávolsága csak 28,3°. Reggel vagy este szürkületkor lehet megfigyelni. A bolygóról viszonylag keveset tudunk.

A Merkúrt meglátogató két űreszköz közül az első a Mariner–10 volt, amely 1974-1975-ben a bolygó felszínének csupán 45%-át térképezte fel. A második a MESSENGER, mely további 30%-ot mutatott meg a bolygó felszínéből, amikor 2008. január 14-én elrepült mellette. Ez az űreszköz 2008. október 6-án és 2009. szeptember 29-én még kétszer elhaladt a bolygó mellett, 2011. március 19-én bolygó körüli pályára állt, mintegy 200 kilométerre a felszíntől – adatokat gyűjt, azokat a Földre továbbítja, miután a maximális magasságba került, 15 000 kilométerre a felszíntől. Ekkortól tovább tanulmányozza és feltérképezi az egész égitestet.

A Merkúr sok tekintetben hasonlít a Holdra: felszínét számos kráter borítja, nincs természetes holdja, és nincs állandó légköre. Azonban a Holddal ellentétben nagy, vasat tartalmazó magja van, melynek következtében rendelkezik mágneses mezővel, melynek erőssége a földinek körülbelül 1%-a.[9] Magjának relatív mérete miatt kivételesen nagy a bolygó sűrűsége. Felszíni hőmérséklete 90 és 700 K (−183  és 427 °C) között változik,[10] Ahol a Nap éppen merőlegesen éri a felszínt, ott van a legmelegebb, és a sarkokhoz közeli kráterek mélyén mérik a leghidegebbet.

A Merkúr megfigyeléséről szóló feljegyzések legalább az időszámításunk előtti első ezredfordulóig nyúlnak vissza. A 4. század előtt a görög csillagászok két bolygónak gondolták aszerint, hogy napkeltekor vagy napnyugtakor volt látható. Előbbi az Apollón, utóbbi a Hermész nevet kapta.[11] A későbbiekben Püthagorasz ismerte föl, hogy a két bolygó egy és ugyanaz. A bolygó magyar neve a rómaiakig nyúlik vissza, akik a bolygót Mercurius római istenről nevezték el, aki a görög Hermész római megfelelője. A Merkúr asztronómiai jele a kör egy kereszt függőleges szárán, a kör tetején egy félkörrel (Unicode: ☿), ami Hermész caduceusának stilizált változata.[12]Mercury symbol.svg

Belső felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúr a Naprendszer négy Föld-típusú bolygójának egyike, és a Földhöz hasonlóan kőzetekből épül fel. A Naprendszer legkisebb bolygója, egyenlítőjénél mért sugara 2439,7 km[2], mérete kisebb még a legnagyobb természetes holdakénál is (Ganümédész, Titán), bár tömege jóval nagyobb náluk. A Merkúr nagyjából 70% fémet és 30% szilikátot tartalmaz.[13] A Merkúr a maga 5,427 g/cm³-es sűrűségével a Naprendszer második legsűrűbb bolygója. Ez az érték már csak alig kisebb, mint a Föld 5,515 g/cm³-os értéke.[2] Ha a gravitációs erőből származó sűrűsödés hatását figyelmen kívül hagyjuk, akkor a Merkúrt alkotó elemek sűrűbbek, mivel ekkor a Merkúr esetében 5,3 g/cm³, míg a Földnél 4,4 g/cm³ értéket kapunk.[14]

1. Kéreg – 100–300 km vastag
2. Köpeny – 600 km vastag
3. Mag – 1800 km-es sugarú

A Merkúr sűrűsége alapján információkhoz juthatunk belső összetételéről. A Föld nagy sűrűsége észrevehető mértékben származik a gravitációs sűrűsödésből, ami leginkább a mag környékén figyelhető meg, a Merkúr viszont sokkal kisebb, így belsejében nem uralkodik olyan nagy nyomás. Ebből következően a bolygó magja viszonylag nagy és vasban gazdag kell, hogy legyen.[15] Geológusok becslései szerint a bolygó tömegének nagyjából 42%-át a magja képviseli, míg ugyanez az arány a Föld esetében 17%. A legfrissebb felmérések arra utalnak, hogy a legbelső bolygónak olvadt magja van.[16][17]

A magot egy 600 km vastag szilikátköpeny veszi körül.[18] Csillagászok azt feltételezték, hogy a Merkúr történelmének korai időszakában egy több száz kilométeres testtel történt érintkezés során elvesztette köpenyének nagy részét, s ennek köszönhető, hogy viszonylag méretes magjához képest vékony a köpenye.[19]

A Mariner–10 küldetése alatt szerzett adatokból, valamint a földi megfigyelésekből arra lehet következtetni, hogy a Merkúr kérge 100–300 km vastag lehet.[20] A Merkúr felszínének egyik megkülönböztető tulajdonsága az olykor több száz kilométer hosszúságú hátságok jelenléte. Úgy gondolják, ezek akkor jöhettek létre, mikor kihűlt a Merkúr magja és kérge még nem hűlt ki, de már megszilárdult.[21][22]

A Merkúr magjának nagyobb a vastartalma, mint bármely más nagyobb bolygóé a Naprendszerben. Ennek magyarázatára már számos elmélet született. A legelfogadottabb elmélet szerint a fém–szilikát arány a kezdetekben megegyezett más kondritos meteoritok összetételében megtalálhatóakkal – bár eltért a Naprendszerben megszokott kőzetes alapú meteoritokétól – és akkori tömege a mostaniénak 2,25-szorosa lehetett.[19] Azonban a Naprendszer történetének elején egy, saját súlyának 1/6-át nyomó objektummal ütközhetett.[19] Az ütközés miatt elveszíthette eredeti kérgének és köpenyének nagy részét, s ezek után a megmaradt darabban viszonylag nagy volt a mag aránya.[19] Hasonló folyamat során jöhetett létre a Föld Holdja is.[19]

Egy másik forgatókönyv szerint a Merkúr a protoplanetáris korongból még azelőtt kialakulhatott, hogy a Nap energiatermelése stabilizálódott volna. Akkoriban a bolygó tömege a mainak kétszerese lehetett, de ahogy a Nap összehúzódott, a Merkúr közelében a hőmérséklet elérhette a 2 500 – 3 500 K-t, (a Celsius-fokban mért számok ezeknél 273-mal kisebbek), de elképzelhető akár a 10 000 K is.[23] A Merkúr felszínén található kőzetek nagy része ilyen hőmérsékleten elpárologhatott, s ennek következtében olyan légkör jöhetett létre, amit a napszél el tudott magával ragadni.[23]

Egy harmadik elmélet szerint a könnyebb összetevők hiányát az okozta, hogy a protoplanetáris korong elegendő vonzást fejtett ki a könnyebb részecskékre, ezzel megakadályozva azt, hogy a Merkúr ezeket magához vonzza.[24] Minden elmélet más felszínt feltételez, és a két következő küldetés, a MESSENGER és a BepiColombo feladatai között is ott van ezen elméletek ellenőrzése.[25][26]

Felszíni geológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első, a MESSENGER által a Földre továbbított nagy felbontású fénykép a Merkúr felszínéről
A MESSENGER második elrepülésekor készített fénykép, mely a Kuiper krátert ábrázolja, ami lent középen látható

A Merkúr felszíne megjelenésében nagyban hasonlít a Holdéra; kiterjedt tengerszerű síkságok és sok kráter jelzi, hogy felszíne már több milliárd éve változatlan. Mivel a Merkúr felszínéről ismertté vált dolgok a Mariner repülésének és a nagy felbontású űrtávcsövek megfigyeléseinek köszönhetők, ezt a bolygót ismerjük legkevésbé a Föld-típusú bolygók közül.[17] A mostani MESSENGER-utazás eredményeinek feldolgozását követően bővülni fog ez a tudásállomány. Például a kutatók egy szokatlan krátert fedeztek fel, amelyben sugárirányban árkok húzódnak, és amit „pók”-nak neveztek el.[27]

Az albedo jelenségek olyan területekre utalnak, melyeknek nagyobb a visszaverő-képessége. A Merkúron találhatóak gyűrt hegységek, a Holdon találhatókhoz hasonló felföldek, síkságok, sziklás vidékek, szakadékok és völgyek is.[28][29]

A Merkúrt 4,6 milliárd évvel ezelőtti kialakulásakor és rövid ideig azt követően is sok üstökös- és aszteroidabecsapódás érte. Egy második hullám is elérhette, 3,8 milliárd évvel ezelőtt, amit „késői heves bombázás”-nak neveznek.[30] Ezalatt a heves kráterkialakulásokkal jellemezhető időszak alatt teljes felszínén külső behatások érték,[29] amit a légkör hiánya megkönnyített, mert ez sem lassította a becsapódásokat.[31] Ebben az időben a bolygón heves vulkanikus aktivitás volt tapasztalható, melynek következtében a Holdon megtalálható holdtengerekhez hasonló mélyedések jöttek létre. Ezek közé tartozik a Caloris-medence is.[32][33]

Mióta 2008 októberében a MESSENGER elrepült a Merkúr mellett, a kutatóknak nagyobb rálátásuk van a Merkúr kaotikus természeti képére. A bolygó felszíne sokkal változatosabb, mint akár a Marsé, akár a Holdé, melyeknek hasonló tulajdonságokkal jellemezhető a felszíne (tengerek, felföldek stb.).[34]

Becsapódási medencék és kráterek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúr Caloris-medencéje a Naprendszer legnagyobb becsapódási képződménye

A Merkúron megtalálható becsapódási kráterek átmérője nagy szórást mutat. Vannak kis, labda méretű üregek is, de több száz kilométer átmérőjű medencék is. Időben sem mutatnak egységes képet. Vannak friss becsapódásoktól létrejöttek, de vannak erodálódott, régi kráterek is. A Merkúr kráterei abban különböznek a Holdon található társaiktól, hogy a becsapódások során kivetett anyag a Merkúr nagyobb felszíni gravitációja miatt a kráterhez közelebb hullt vissza.[35]

A legnagyobb ismert kráterek az 1550 km átmérőjű Caloris-medence,[36] és a Szkinakasz-medence (külső körének átmérője 2300 km).[37] A Caloris-medencét létrehozó becsapódás olyan erőteljes volt, hogy egyrészt láva tört a felszínre, másrészt létrejött egy, 2 km magas, a krátert övező perem. A Merkúrnak a Caloris-medencével átellenes oldalán egy nagy, szokatlanul hegyes vidék fekszik, ami „Furcsa terep” néven vált ismertté. A keletkezésével kapcsolatos egyik elmélet szerint a Calorisnál történt becsapódás olyan lökéshullámokat hozott létre, melyek a bolygót megkerülve a becsapódással ellentétes ponton találkoztak, és az így létrejött nyomás széttördelte a felszínt.[38] Egy másik elmélet szerint az átellenes ponton a becsapódás által kidobott anyag miatt alakult ki ez a felszín.[39]

A Merkúr eddig feltérképezett területén eddig összesen 15 becsapódási medencét találtak. A többi híres medence közé tartozik a 400 km széles, több gyűrűből álló Tolsztoj-medence, melynek törmelékei gyűrűjétől 500 km-re is eljutottak, és területét sima, sík anyagok borítják. A Beethoven-medence karimája is nagyjából ugyanekkora, 625 km átmérőjű.[35] A Hold felszínéhez hasonlóan a Merkúrén is észrevehetőek az űrbéli időjárás nyomai. Ezek közé tartozik a napszél és a mikrometeoroidok becsapódásainak nyomai.[40]

Síkságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúron két, földrajzilag elkülöníthető síkság van.[35][41] A kráterek közötti enyhén hegyes síkságok a Merkúr legrégebben kialakult felszíni formái,[35] melyek idősebbek a kráterekkel sűrűn borított területeknél is. A kráterek közötti síkságok több korábbi krátert elfednek, és emiatt itt csak csekély számú, 30 km átmérőjűnél kisebb kráter található.[41] Ezekről nem lehet tudni, hogy vulkanikus vagy becsapódási eredetűek-e.[41] A kráterek közötti síkságok nagyjából az egész bolygón egyenletesen megtalálhatók.

Az úgynevezett “Furcsa terep” a Caloris-medencével átellenesen, annak kialakulása nyomán jött létre

A sík területek mindenfelé megtalálhatóak, eltérő méretűek, és nagyban emlékeztetnek a holdtengerekre. Mindezek közül a legismertebb a Caloris-medence. Az egyetlen észrevehető különbség az itteni és a holdtengerek síkságai között az, hogy az itteni sík területeknek ugyanaz az albedója, mint a régebbi, kráterek közötti síkságoké. Annak ellenére, hogy hiányoznak a vulkanikusság egyértelmű jellemzői, a síkságok alakja vulkáni eredetre utal.[35] Minden merkúri sima síkság sokkal később alakult ki, mint a Caloris-medence.[35] A Caloris-medence alja egy geológiailag teljesen elkülöníthető síkság, amit hegygerincek és törések szabdalnak nagyjából sokszögű területekre. Nem világos, hogy a becsapódások által létrejött vulkáni lávából, vagy egy nagy területre kiterjedő olvadás eredményeképp jöttek létre.[35]

A bolygó felszínének egyik jellegzetessége a sok nyomástól keletkezett gyűrődés, amely keresztezi a síkságot. Úgy gondolják, hogy amikor a bolygó belseje kihűlt, akkor összehúzódott, és a felszíne elkezdett eldeformálódni. A gyűrődések más képződmények tetején is megfigyelhetők: ezek közé tartoznak a kráterek és a síkságok is, és ez arra utal, hogy a deformálódás sokkal később történt.[42] A Merkúr felszínét erős árapályerők is alakítják, amik a Nap közelsége miatt 17-szer erősebbek, mint a Hold hasonló hatása a Földre.[43]

Merkúri sztratigráfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúr felszíne igen hasonló a Holdéhoz. Ezért a holdi sztratigráfia alapján a kőzettestek tulajdonságait, a felszíni rétegek átfedési viszonyait a Mariner–10 fényképfelvételeiről határozták meg. E merkúri rétegtani térképezés összefoglalása az a rétegtani oszlop, amit – a holdihoz hasonlóan - egy lépcsőzetes azték piramis formájában mutatunk be. Ebben fölsoroljuk a merkúri rétegtan fő emeleteit, melyek egyúttal a kőzetképződés nagy korszakait is jelentik.

A Merkúron a sugársávos kráterek a legfiatalabbak (Kuiperi emelet), ezeket követik lejjebb a még mindig fiatalosan tagolt morfológiájú, de már sugársáv nélküli kráterek (Manszuri emelet). Mindkét fiatalabb emelet rétegei többnyire csak kráternyi foltokban vannak jelen a Merkúr felszínén. A foltnyi rétegtani egységek alatt nagy kiterjedésű kőzettesteket alkotó három emelet következik. Az egyik a Caloris-i síkságoké, melyek a Caloris-medencéhez kapcsolódnak, főleg azt ölelik körül. Lejjebb következik magának a Caloris-medence kidobott takarójával definiált réteg, a Caloris-i emelet. Ez alatt egy másik, még idősebb egység, a Tolsztoj-medencéről elnevezett Tolsztoji emelet következik. Végül legalul fekszik a krátermezőkkel borított terravidékek pre-Tolsztoji emelete.

A merkúri sztratigráfia emeletei

A merkúri sztratigráfia idealizált rétegtani piramisa: Felülről rendre a következő rétegtani egységek sorakoznak:

  • A. Kuiperi (fiatal, sugársávokkal is rendelkező kráterek tartoznak ide),
  • B. Manszuri (fiatal, de sugársáv nélküli kráterek tartoznak ide),
  • C. Caloris-i síkságok (a Caloris-medence kialakulását követően történt lávaelöntések, kidobott takarók tartoznak ide),
  • D. Caloris-i (a Caloris-medence kialakulásától kezdve képződött rétegek tartoznak ide),
  • E. Tolsztoji (minden Caloris-medence előtti, de a Tolsztoj medence keletkezése utáni kőzettest ebbe a rétegtani emeletbe tartozik).
  • F. pre-Tolsztoji (minden Tolsztoj medence előtti kőzettest ebbe a rétegtani emeletbe tartozik).

Felszíni viszonyok és légkör[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúron az átlagos középhőmérséklet 442,5 K,[2] de ez 100 K és 700 K között változhat,[44] a napsugárzás éppen aktuális állapotának megfelelően. A bolygó sötét oldalán az átlagos hőmérséklet 111 K.[45] A napfény intenzitása a Merkúr felszínén általában a napállandó 4,59 és 10,61-szorosa között változik. (1370Wm‒2).[46]

A Merkúr északi sarkáról készített radarfelvétel

A felszínén általában tapasztalható igen magas hőmérséklet ellenére a megfigyelések nagyon komolyan arra utalnak, hogy jég található a Merkúr felszínén. A sarkok környékén lévő kráterek mélyét soha nem éri közvetlen napfény, itt a hőmérséklet jelentősen a bolygón mért átlaghőmérséklet alatt van. A vízjég élesen kivehető a radarokkal a 70 méteres Goldstone teleszkóp, valamint az 1990-es évek elején a VLA is azt jelezte, hogy a sarkok környékén igen erősen visszaverődtek a radarok jelei.[47] Bár nem csak vízjég eredményezhet ilyen visszaverődéseket, a csillagászok mégis úgy gondolják, hogy itt ez a legvalószínűbb.[48]

A remények szerint a jeges terület csak pár méter mélyen van, s az itteni réteg nagyjából 1014–1015 kg jeget rejt.[49] Összehasonlításképpen a Földön az Antarktika belsejében nagyjából 4·1018 kg, a Mars déli sapkájában pedig nagyjából 1016 kg víz van.[49] Jelenleg még ismeretlen a merkúri jég eredete, de a két legvalószínűbb forrás a bolygó belsejéből elillanó víz és a becsapódó üstökösökben lévő vízmennyiség.[49]

A Föld-típusú bolygók összehasonlítása méretük alapján.
(balról jobbra) Merkúr, Vénusz, Föld és Mars

A Merkúr gravitációs tere túl kicsi ahhoz, hogy huzamosabb ideig meg tudjon tartani maga körül gázokat, bár létezik körülötte egy talajközeli exoszféra.[50] Ennek összetevői között megtalálható a hidrogén, a hélium, az oxigén, a nátrium, a kalcium és a kálium. Az exoszféra nem stabil. Az atomok eltűnnek, majd számos forrásból ismét létrejönnek. A hidrogén és a hélium talán a napszéllel jön, szétterjed a Merkúr mágneses terében, majd visszaszökik az űrbe. A Merkúr kérgében lévő anyagok radioaktív bomlásával is juthat a levegőbe hélium. Így jut ide nátrium és kálium is. Vízgőz is van a Merkúron, mely több útvonalon keresztül érhette el a bolygót. Ezek közé tartozik a bolygó felszínét elérő üstökösök, a kicsapódások oda is eljuttathatták a vizet, ahol előtte a napszél részeként vagy a Merkúr szikláinak összetevőjeként még nem jelent meg. (Mindkettő tartalmaz hidrogént és oxigént is.) Még ott lehet vizet találni ezen a bolygón, ahol a felszín formájának köszönhetően kis méretű jégtárolók alakultak ki – leginkább a kráterek sötét oldalán – ahol a Naprendszer létrejötte óta eltelt idő alatt kerülhetett oda víz. A MESSENGER nagy arányban talált kalciumot, héliumot, hidroxidot, magnéziumot, oxigént, káliumot, szilíciumot, nátriumot és vizet. A vízhez kapcsolódó ionok – mint amilyen az O+, az OH és a H2O+ jelenlétére utaló nyomok nagy meglepetést okoztak.[51][52] Mivel nagy mennyiségben találtak ezekből az ionokból a Merkúrt körülvevő űrbéli tájban is, a kutatók arra gondolnak, hogy a napszél szakította ki ezeket a bolygó exoszférájából.[53]

A káliumot és a nátriumot az 1980-as években fedezték fel az atmoszférában. Úgy gondolják, ezek a mikrometeoritok becsapódásainak következtében töredezhettek le a Merkúr köveiről. Mivel ezek az anyagok visszaverik a napsugarakat, a földi megfigyelőállomásokból könnyen észre lehet venni jelenlétüket az atmoszférában. A tanulmányok arra utalnak, hogy a nátrium által visszavert jelek egy része kapcsolatba hozható a bolygó mágneses pólusaival. Ez a magnetoszféra és a felszín közötti kölcsönhatásra utal.[54]

A mágneses tér és a magnetoszféra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A grafikon a Merkúr mágneses terének relatív erősségét jelzi

Kis mérete és viszonylag hosszú, 59 napos forgási ideje ellenére a Merkúrnak jelentős, és lényegében az egész bolygóra kiterjedő mágneses tere van. A Mariner–10 által végzett mérések alapján ennek ereje a földinek 1,1%-a. A merkúri egyenlítőnél mért mágneses térerősség 300 nT.[55][56] A Földhöz hasonlóan a Merkúr mágneses tere is dipoláris.[54] Azonban a Földdel ellentétben ezek a mágneses pólusok a forgástengellyel közel egy vonalba esnek.[57] Mind a Mariner–10, mind pedig a MESSENGER által az űrből végzett mérések azt támasztják alá, hogy mágneses tér alakja és erőssége állandó.[57]

Valószínű, hogy a Földhöz hasonlóan itt is a dinamóhatásnak megfelelő módon jön létre a mágneses tér.[58][59] A dinamóhatást a bolygó olvadt magjában vándorló vastartalom okozhatja. Eléggé jelentős árapály jelenséget okoz a bolygó pályájának excentricitása, és ez az oka annak is, hogy a mag folyékony marad. Ez szükséges a dinamóhatáshoz.[60]

Bár a Merkúr mágneses tere annyira kicsi hogy beleférne a Földbe,[54] mégis elég erős ahhoz, hogy magnetoszférát hozzon létre, és az a napszelet eltérítse a bolygó környezetében, valamint hogy befogja a napszélplazmát.[57] A Mariner–10 űrszonda által végzett megfigyelések a bolygó sötét oldalán a magnetoszférában kis energiatartalmú plazmát talált, ami a bolygó magnetoszférájának dinamikájára utal.[54]

Forgása és keringése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúr keringése

A Merkúr pályája a leginkább excentrikus a Naprendszer bolygói közül. Excentricitása 0,21, a Naptól mért távolsága 46 és 70 millió kilométer között változik. Egy keringési idő hossza 88 nap. A bal oldali diagram bemutatja az excentricitás hatásait: a Merkúr pályáját összehasonlítja egy körpályával úgy, hogy a pályák fél nagytengelye megegyezik. A bolygó nagyobb sebességét a perihélium közelében jól szemlélteti az ötnapos időszak alatt megtett nagyobb távolság.[13]

A Merkúr pályája a Földével – és így az ekliptika síkjával – 7°-os szöget zár be, mint ahogy az a jobb oldali diagramon látható. Ennek eredményeképpen a Merkúr a Földről nézve csak akkor vonul át a Nap korongja előtt, ha a pályáján épp akkor metszi az ekliptika síkját, amikor a Föld és a Nap között található. Erre átlagosan hét évente kerül sor.[61]

A Merkúr pályája az aszcendens pontból (lent) és 10°-kal fölötte (fent)

A Merkúrnak lényegében nincs tengelyhajlása,[62][63] a meglévőnek a mértéke 0,027°.[7] Ez lényegesen kisebb a Jupiterénél, melynek a Naprendszer bolygói között a második legkisebb, 3,1°. Ez azt jelenti, hogy a Merkúr egyenlítőjén álló megfigyelő ottani idő szerint délben a Napot a zenittől északra vagy délre 2 szögperc távolságon belül mindig megtalálja. Ugyanakkor viszont a Nap a Merkúr sarkain sosem emelkedik 2,1 szögpercnél magasabbra.[7]

A Merkúr felszínén a megfigyelő egy bizonyos alkalommal a következő helyzetbe kerülhet: látja, ahogy a Nap félig felkel, majd lenyugszik és felkel ismét, mindezt ugyanazon merkúri napon belül. Ennek az a magyarázata, hogy nagyjából négy nappal a perihélium elérése előtt a Merkúr forgási szögsebessége pontosan megegyezik a keringési szögsebességével, így a Nap látszólagos mozgása abbamarad, majd a perihélium felé tovább közeledve úgy látszik, mintha a Nap visszafelé menne. Négy nappal a perihélium elhagyását követően visszaáll a Nap megszokott mozgásiránya.[13]

A perihélium tulajdonságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. század folyamán Le Verrier francia matematikus észrevette, hogy a Merkúr pályájának lassú precesszióját nem lehet a newtoni mechanika eszköztárával és a többi ismert bolygó zavaró hatásával megmagyarázni. Felvetette egy Naphoz még közelebb elhelyezkedő égitest létezését, amely felelős lehet ezért a zavarért. (Mások ezt a Nap lapultságával próbálták magyarázni.) Amikor az Uránusz pályájának zavarai alapján megtalálták a Neptunuszt, a kutatók egyre jobban hittek ennek a feltételezett bolygónak a létezésében. Olyannyira, hogy még nevet is adtak neki: Vulkánnak hívták. Azonban ilyen bolygót soha nem találtak.[64]

A 20. század elején Albert Einstein általános relativitáselmélete megmagyarázta a zavar okát. A hatás nagyon kicsi. A Merkúr perihéliumánál a többlet évente 42,98 szögmásodperc száz év alatt, így kicsit több mint 12 000 000 merkúri év kell, hogy kitegyen egy teljes kört. Hasonló, de sokkal kisebb mértékű hatás más bolygóknál is megfigyelhető: ennek az értéke a Vénusznál száz évente 8,62 szögmásodperc, a Földnél 3,84, a Marsnál 1,35, az 1566 Ikarusznál pedig 10,05 szögmásodperc.[65][66]

Egy keringési idő alatt a Merkúr 1,5-szer fordul meg, így két teljes keringési idő elteltével lesz ugyanaz a félteke látható

A forgás és a keringés rezonanciája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Több éven át úgy gondolták, hogy a Merkúrnak mindig csak az egyik oldalát éri napfény, mivel a forgási és keringési ideje megegyezik. Ez ebben az esetben ugyanaz lenne a helyzet, mint a Föld és a Hold esetében. Azonban 1965-ben radarokkal végzett megfigyelések bebizonyították, hogy a keringési és a forgási periódusideje között 3:2 arány áll fenn, ami azt jelenti, hogy a Merkúr háromszor fordul meg saját tengelye körül, míg kétszer megkerüli a Napot. A Merkúr excentricitása tartja fenn ezt a stabil állapotot[67]

A csillagászok eredeti elképzelésére az a magyarázat, hogy mikor a Merkúr olyan pontban volt, hogy a legjobban meg lehetett figyelni, ennek a 3:2 aránynak mindig ugyanabban a fázisában volt, s mindig ugyanazt a felét mutatta a Föld felé. Ennek az a mélyebb magyarázata, hogy a Merkúr keringési ideje majdnem pontosan fele a Földdel történő együttállások időközének. Mivel a Merkúr forgási és keringési szögsebessége között fennáll ez a 3:2 arány, egy szoláris nap – a Nap két delelése között eltelt idő – a Merkúron nagyjából 176 földi napig,[13] a sziderikus forgásidő[mj 1] – egy tengely körüli fordulat ideje – pedig nagyjából 58,7 földi napig tart.[13]

Az évmilliókra vonatkozó pályaszámítások azt mutatják, hogy a Merkúr pályájának excentricitása kaotikusan változik a 0 (kör alakú pálya) és 0,47 értékek között.[13] Ez magyarázhatja a Merkúrnál a 3:2-es rezonanciát (ellentétben a sokkal gyakoribb 1:1-gyel), mivel ennek az állapotnak a kialakulása sokkal valószínűbb a nagy excentricitás időszakában.[68]

Megfigyelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúr legnagyobb látszólagos fényessége a Szíriuszénál is nagyobb lehet, hiszen fényessége -2,0 és 5,5 magnitúdó között mozog.[69] A Naphoz viszonyított közelsége viszont megnehezíti megfigyelését, mert az idő túlnyomó részében elveszik a csillag ragyogásában. A Merkúrt csak rövid ideig, korán reggel pirkadatkor vagy késő este szürkületkor lehet vizsgálni. A Hubble űrtávcső nem tud a Merkúrral kapcsolatos megfigyeléseket végezni, mert olyan biztonsági rendszer üzemel benne, amely megakadályozza, hogy a Naphoz túl közel vizsgálódjon, nehogy megsérüljön valamelyik alkatrésze.[70]

A Merkúr domborzati ill. albedótérképe

A Holdhoz hasonlóan a Merkúrnak is vannak a Földről megfigyelhető fázisai. Ez is az „új”-jal kezdődik, majd elkezd a Merkúr is hízni, míg el nem éri a „teli” állapotot, majd ismét fogy, míg el nem tűnik. Mivel a Nappal együtt kel és nyugszik, ezért ezek a változások nagyrészt láthatatlanok. Az első és a harmadik negyed idején van a legnagyobb kitérése keletre illetve nyugatra. Ilyenkor a Merkúrnak a Naptól való szögtávolsága 17,9° (perihélium idején) és 27,8° (aphélium idején) közötti bármely érték lehet.[71][72] A legnagyobb nyugati kitérés idején a Merkúr a Nap előtt kel, a legnagyobb keleti kitéréskor a Nap után nyugszik.[73]

A Merkúr legnagyobb földközelségét átlagosan 116 naponként éri el,[2] de a bolygó pályájának excentricitása miatt ez az időtartam 111 és 121 nap között változik. A Merkúr legjobban 77 millió kilométerre tudja megközelíteni a Földet,[2] de mostanság nem jön 82 millió kilométernél közelebb.[72] 8-15 napig úgy lehet érzékelni a Földről, mintha a Merkúr pályáján retrográd irányba mozogna. Ennek megfigyelésére a találkozás előtt és után is alkalom nyílik. Ez a nagy változatosság szintén a bolygó pályája excentricitásának köszönhető.[13]

A Merkúrt sokkal gyakrabban lehet könnyedén megfigyelni a Föld déli féltekéjén, mint az északin. Erre leginkább legnagyobb nyugati kitérésekor – a déli féltekén ősz elején – és legnagyobb keleti kitérésekor – a déli féltekén tél végén – van lehetőség.[73] Mindkét esetben a Merkúr és az ekliptika által bezárt szög maximális, melynek következtében pár órával napfelkelte előtt kel a bolygó az előbbi esetben, illetve több órával napnyugta után is észlelhető még az utóbbiban. Leginkább az olyan mérsékelt égövi déli országokban figyelhetőek meg ezek a jelenségek, melyek Argentínával és Új-Zélanddal egy szélességi körön vannak.[73] Ezzel ellentétben az északi mérsékelt égövön szinte soha sincs a horizont fölött a még vagy már többé-kevésbé teljesen sötét égbolton. Több bolygóhoz és fényes csillaghoz hasonlóan teljes napfogyatkozások alkalmával a Merkúr is látható.[74]

A Merkúr a Földről nézve akkor a legfényesebb, amikor „dagadt” állapotban van akármelyik negyed és a teli állapot között. Bár a bolygó messzebb van akkor a Földtől, amikor „dagadt”, mint amikor „kifli” alakú, ezt túlkompenzálja a nagyobb fényes terület az előbbi esetben.[69] A Vénuszra ennek az ellenkezője igaz: ez akkor tűnik világosabbnak, amikor vékony kifli, mert ekkor sokkal közelebb van a Földhöz, mint amikor dagadt, és a vékony közeli kifli területe a nagyobb.[75]

A Merkúr tanulmányozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ókori csillagászok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első ismert megfigyeléseket a NUR.AOIN táblákon jegyezték fel. Ezeket a megfigyeléseket valószínűleg egy asszír csillagász készíthette az időszámításunk előtti 14. század környékén.[76] A MUL.APIN táblán a Merkúr megnevezésére használ ékírásos szó átírva UDU.IDIM.GU4.UD („Az ugró bolygó”).[77] A babilóniaiak már az i.e. 1. évezredben készítettek feljegyzéseket erről a bolygóról. Ők Nabúról, mitológiájukban az istenek hírnökéről nevezték el.[78]

A ókori görögök Hésziodosz idejében a bolygót a gyűjtögető jelentésű Στίλβων (Sztilbon) valamint Ἑρμάων (Hermaon) néven ismerték.[79] Később a görögök a napfelkeltekor látható égitestet Apollónnak, a szürkületkor előbukkanót pedig Hermésznek nevezték. Azonban az i.e. 4. században a görög csillagászok rájöttek, hogy ugyanazt az égitestet illetik két külön névvel. A rómaiak a bolygót a saját fürgelábú hírnök istenükről, Merkúrról (latinul Mercuriusról) nevezték el. Azért kapta ezt a nevet, mert gyorsabban áthaladt az égen, mint akármelyik másik bolygó. A név a görög Hermész római megfelelője.[11][80]

Az ókori Kínában a Merkúrt Csenshin, Óracsillag néven ismerték. Az északi iránnyal azonosították, és a Vuhszing rendszerben a víz szaka volt.[81] A hindu mitológiában a Merkúrt Buddhának nevezték, és úgy gondolták, ez az isten uralja a szerdát.[82] A germán mitológia Odin (vagy Wotan) istenét szintén a Merkúrral azonosították, és a szerda neve egyes nyelvekben (angol, német) a Wotan napja kifejezésből származik.[83] A maják a Merkúrt bagolyként ábrázolták (vagy négy bagolyként: kettő jelképezte a pirkadatkor láthatót, kettő pedig a szürkületkor előbukkanót), s úgy gondolták, a túlvilágra ez a bolygó viszi a híreket.[84]

A Földön végzett távcsöves megfigyelések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúr átvonulása. A Merkúr az alsó középpontban látható kis pont, amint átvonul a Nap előtt. A kép bal oldalán látható sötét folt egy napfolt.

A Merkúr első távcsöves megfigyelését Galilei végezte el a XVII. század elején. Bár ő vizsgálta a Vénusz fázisait, távcsöve nem volt elég erős ahhoz, hogy ezeket a jelenséget a Merkúron is megfigyelje. 1631-ben Pierre Gassendi figyelte meg először egy bolygó átvonulását a Nap előtt, s ez a Merkúrnak a Kepler által előre jelzett átvonulása volt. 1639-ben Giovanni Zupi távcső használatával felfedezte, hogy a Merkúr pályatulajdonságai hasonlóságot mutatnak a Vénuszéhoz és a Marséhoz. A vizsgálat végkövetkeztetése az volt, hogy a Merkúr a Nap körül kering.[13]

Nagyon ritka csillagászati esemény az, ha egy bolygó úgy halad el egy másik előtt, hogy azt a Földről meg lehet figyelni. A Merkúr és a Vénusz néhány száz évenként így takarják el egymást, és az 1737. május 28-ai ezek közül az egyetlen, amit csillagászok meg is figyeltek. Ezt John Bevis látta a Greenwichi Királyi Obszervatóriumból.[85] Legközelebb a Vénusz a Merkúrt 2133. december 3-án fogja eltakarni.[86]

A Merkúr észlelésének nehézsége okozza azt, hogy sokkal kevesebb megfigyelést végeztek vele, mint a többi bolygóval kapcsolatban. 1800-ban Johann Schröter tanulmányozta a bolygó felszíni adottságait, s azt állította, hogy 20 km magas hegyeket is talált. Friedrich Bessel Schröter rajzainak felhasználásával úgy számolta, hogy a bolygó forgási ideje 24 óra, tengelyének dőlésszöge pedig 70°.[87] Az 1880-as években Giovanni Schiaparelli sokkal pontosabban feltérképezte a bolygót, és arra jutott, hogy a Merkúr tengelyforgási ideje 88 nap lehet, ami az árapályerők blokkoló hatása miatt megegyezhet a keringési idővel.[88] Ez a jelenség a szinkronforgás, s megfigyelhető a Föld és a Hold viszonylatában. A Merkúr feltérképezésére irányuló erőfeszítések sorát Eugenios Antoniadi folytatta, aki 1934-ben jelentette meg megfigyeléseit és térképét is tartalmazó könyvét.[54] Sok jelenség, így például a Merkúr felszínén megfigyelhető albedó jelenségek Antoniaditól kaptak nevet.[89]

1962 júniusban a Szovjet Tudományos Akadémia Rádióműszaki és Elektronikai Intézetében a Vlagyimir Kotyelnyikov vezetésével dolgozó szovjet kutatók bocsátottak ki olyan radarjelet, mely elérte a Merkúrt, annak felszínéről visszaverődött, és ezt a kutatók be is tudták fogni. Ezzel kezdődött el a bolygó radaros vizsgálata.[90][91][92] Három évvel később az amerikai Gordon Pettengillnek és R. Dyce-nek a 300 méteres Puerto-Ricó-i Arecibo Obszervatórium rádiótávcső használatával sikerült kimutatnia, hogy a bolygó forgási ideje körülbelül 59 nap.[93][94] Elterjedté vált az az elmélet, mely szerint a Merkúr forgási és keringési ideje megegyezik, így a rádióteleszkópos vizsgálatok eredményeinek bejelentése nagy meglepetésként érte a csillagászokat. Ha a forgási és keringési idő megegyezne, a bolygó sötét oldala túlságosan hideg lenne, de a rádiótávcsöves mérések eredményei azt mutatták, hogy ez a rész a vártnál sokkal melegebb. Ennek eredményeképp a csillagászok elfelejthették addigi elméletüket, és olyan alternatív eljárást kellett kidolgozniuk, mellyel meg tudták magyarázni a megfigyelt melegedést.[95]

Giuseppe Colombo olasz csillagász megjegyezte, hogy a forgási idő nagyjából 2/3-a a keringési időnek, és a kapcsolatra egy új formulát határozott meg, mely szerint ez az arány nem az eddig bevett 1:1, hanem a valóságot sokkal jobban leírja a 3:2-es arány.[96] A Mariner–10-től érkező adatok alátámasztották ezt az álláspontot.[97] A 3:2-es arány a Merkúr excentrikus pályájának a következménye, mivel a Nap perihélium idején nagyobb árapályt kelt, s ez a bolygó nagyobb sebességével együtt gyorsítja a forgását. Ebből az is következik, hogy sem Schiaparelli, sem pedig Antoniadi nem "téved". Épp ellenkezőleg. A csillagászok minden pillanatban ugyanazokat a jellemzőket látták és jegyezték minden második keringés után, míg a közbeeső észleléseket hamisnak minősítették.

A földi megfigyelések nemigen tudtak többet feltárni a legbelső bolygóról, a legtöbb alapvető tulajdonságát akkor ismertük meg, amikor űrszondák látogatták meg a Merkúrt. Mindenesetre a technológia legújabb eredményei javították a földi megfigyelések minőségét. 2000-ben a Wilson-hegyi Obszervatórium 1,5 méteres Hale-teleszkópjával nagy szögfelbontású, szerencsés képalkotás módszerű („lucky imaging”) megfigyeléseket végeztek. Ekkor kapták az első képeket olyan területek felszíni alakzatairól, amelyeket a Mariner-program nem vizsgált. Későbbi képek bizonyítékot szolgáltattak egy olyan duplagyűrűs becsapódási medencéről, amelyik nagyobb a Caloris-medencénél is. Nem hivatalosan a Szkinakasz-medence nevet kapta. A bolygó legnagyobb részét az Arecibo Obszervatórium rádióteleszkópja térképezte fel 5 km-es felbontással, ami sarki lerakódásokat észlelt kráterek árnyékos mélyén, és ami talán vízjég lehet.

Megfigyelése űrszondákkal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúrt a Földről elérni a kezdetekben nagy kihívást jelentett. Ez abból adódott, hogy a bolygó pályája sokkal közelebb van a Naphoz, mint a Földé. Egy olyan űreszköznek, mely el akarja érni a Merkúrt, 91 millió kilométer mélyen be kell mennie a Nap gravitációs potenciálgödrébe. A Föld 30 km/s-os pályasebességéről egy a Merkúr közelébe vivő Hohmann-átszállópályájára történő átálláshoz szükséges sebességváltozás a többi bolygóközi küldetéssel összehasonlítva nagy érték.[98]

A Nap potenciálgödrébe történő egyre mélyebb behatolás során a felszabaduló potenciális energia kinetikus energiává alakul át, s emiatt ismét nagymértékben meg kell változtatni a szonda sebességét, hogy ne repüljön el egyszerűen csak gyorsan a bolygó mellett. A biztonságos landolás vagy stabil bolygó körüli pályára álláshoz a szonda csak a rakétahajtóműveire hagyatkozhat. Mivel a bolygónak nagyon kis – vékony és ritka – légköre van, a légköri fékezés nem alkalmazható. Jelenleg több üzemanyag szükséges a Merkúr eléréséhez, mint a Naprendszer elhagyásához. Emiatt eddig csak két űrszonda látogatta meg a bolygót.[99] Egy másik elképzelhető eljutási lehetőséget jelent a napvitorla használata, melynek segítségével Merkúr-szinkronpályára lehetne állítani egy űrszondát.[100]

Mariner–10[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúr látképe a Mariner–10 amerikai űrszonda felvételén

Az első, a Merkúrt meglátogató űreszköz 1974-75-ben a NASA Mariner–10 űrszondája volt.[11] A szonda a Merkúr megközelítéséhez szükséges pályasebességének beállításához a Vénusz gravitációját használta fel, s ezzel két szempontból is történelmet írt. Ez volt az első űreszköz, amely a gravitációs hintamanőver elméletét a gyakorlatban először alkalmazta (nem véletlenül, a Merkúr eléréséhez a Földről nagyobb sebességkülönbségre kell szert tenni, mint a Naprendszer elhagyásához), s ez volt a NASA első olyan járműve, amely egy misszió alatt több égitestet is meglátogatott.[98] A Mariner–10 készített először közeli felvételeket a Merkúr felszínéről, amelyen jól ki lehetett venni ennek kráterekkel borítottságát, s több más geológiai tulajdonság is érzékelhető rajtuk, mint például a belső vasmag kihűlésének következtében talajsüllyedés nyomán kialakult hatalmas szakadékok.[101] Sajnos a Mariner–10 keringési ideje alatt a Merkúrnak mindig ugyanaz a része volt a nagy felbontású képek fókuszában. Így nem valósulhatott meg az a cél, hogy mindkét felét tanulmányozni lehessen,[102] s ennek következtében a bolygó felszínének csak 45%-át tudta feltérképezni.[103]

1974. március 27-én, két nappal a Merkúr melletti elhaladás előtt, a szonda nem várt nagymértékű ultraibolya sugárzást kezdett el mérni a Merkúr környezetében. Ez vezetett ahhoz, hogy feltételezték a Merkúr holdjának a létezését. Nem sokkal ezt követően kiderült, hogy a sugárzás forrása a 31 Crateris nevű csillag volt, s a feltételezett „Merkúr holdja” csak a csillagászati évkönyvek lábjegyzetében kapott helyet.

Az űrszonda háromszor közelítette meg a Merkúrt, amikor a legközelebb ment, felszínétől 327 km-re volt.[104] Amikor először közelítette meg, a műszerek mágneses teret jeleztek, ami nagy meglepetést keltett a bolygók geológiáját tanulmányozók körében. Úgy gondolták, a Merkúr forgása túl lassú ahhoz, hogy jelentős mértékű dinamó-effektust hozzon létre. A második megközelítéskor elsősorban fényképeket készítettek, de a harmadik alkalommal jelentős mennyiségű mágneses adatot gyűjtöttek. Ezek az adatok felfedték, hogy a bolygó mágneses tere nagyban hasonlít a Földéhez, amely eltéríti a napszelet a bolygó körül. A Merkúr mágneses terének kialakulásához vezető tényezők tisztázásáért még máig is sok elmélet verseng. [105]

Pár nappal az utolsó megközelítést követően a Mariner–10-nek elfogyott az üzemanyaga. Mivel ezt követően nem lehetett pontosan meghatározni az útvonalát, a küldetés vezető utasították a szondát, hogy 1975. március 24-én fejezze be működését.[106] Úgy gondolják, a Mariner–10 még mindig a Nap körül kering, s néhány havonta megközelíti a Merkúrt.[107]

MESSENGER[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A MESSENGER indítására készülnek

A második, MESSENGER (MErcury Surface, Space ENvironment, GEochemistry, and Ranging) nevű űrszondát a NASA Kennedy Space Centerről egy Delta–2 hordozórakétáról 2004. augusztus 3-án bocsátották fel. 2005 augusztusában lendületet vett a Földtől, majd 2006 októberben és 2007 júniusában a Vénusztól, hogy a Merkúr pályájának eléréséhez alkalmas pályára állhasson.[108] A Merkúr mellett először 2008. január 14-én, másodszor október 6-án repült el.[109] A harmadik megközelítés időpontja 2009. szeptember 29. volt. Ezen repülések során készültek felvételek arról a féltekéről is, melyet a Mariner–10 nem vizsgált. Ezt követően az űrszonda 2011 áprilisban a bolygó körüli elliptikus pályára áll, s egy földi éven át még térképezi a felszínét.[109]

A küldetés célja hat terület mélyebb megismerése, megértése: a Merkúr nagy sűrűsége, geológiai történelme, mágneses terének természete, magjának felépítése, valóban tartalmaznak-e a sarkvidékei vizet, és hogy honnan származik a vékony légköre. Mindezeken felül a szondán olyan képalkotó eszközök találhatók, amelyek sokkal nagyobb területről sokkal jobb minőségű felvételeket tudnak készíteni, mint a Mariner–10. A fedélzeten helyet kaptak még különféle spektrométerek, amelyek a kéreg összetételét vizsgálják, és vannak rajta magnetométerek, valamint töltött részecskék sebességének mérésére szolgáló eszközök. A szonda sebességének finom változásainak méréséből, és pályájának megfigyeléséből következtetéseket vonhatnak majd le a bolygó belső szerkezetére vonatkozóan.[25]

BepiColombo[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Európai Űrügynökség Japánnal közösen BepiColombo néven egy közös projekten dolgozik, melynek a során két űrszondát küldenek majd a Merkúrhoz. Az egyik feltérképezi a bolygót, míg a másik a magnetoszféráját vizsgálja.[110] Az ESA Guyana Űrközpontjából 2013-ban egy orosz Szojuz hordozórakéta fogja elindítani a két űrszondát szállító szerelvényt. A kilövőállomás helyszínével ki akarják használni az egyenlítő közelségéből adódó előnyöket.[110] A MESSENGER-hez hasonlóan a BepiColombo utazása során több bolygót fog érinteni, hogy a gravitációs hintamanőverek adta lehetőségeket kihasználja. Elhalad majd a Hold és a Vénusz mellett is, valamint többször elrepül a Merkúr mellett, míg végül körülötte pályára áll.[110] A kémiai és az ionmeghajtás kombinációját használja majd, amelyikből az utóbbi működik majd csak hosszabban.[110][111] Az űrszerelvény 2019-ben éri majd el a Merkúrt[111], ezt követően a hordozó a magnetométer szondát elliptikus pályára állítja, majd beindítja a kémiai hajtóműveket, hogy a térképező szonda pedig körpályájára állhasson. Mindkét űrszonda egy földi éven át fog dolgozni.[110]

A térképező, képalkotó űrszonda a MESSENGER-hez hasonló eszközöket visz magával, és több hullámtartományban vizsgálja majd a bolygót. Vizsgálja majd az infravörös, az ultraibolya, a röntgen- és a gamma-sugárzást. Azon kívül, hogy behatóan vizsgálja majd magát a bolygót, a küldetés megálmodói abban is reménykednek, hogy az űrszondának a Naphoz való közelségével pontosabban tudják ellenőrizni a relativitáselmélet állításait.[112] A küldetés Giuseppe (Bepi) Colombóról, arról az olasz csillagászról kapta a nevét, aki először vette észre a Merkúr forgási és keringési ideje közötti összehangoltságot, és aki 1974-ben részt vett a Mariner–10-nek a gravitációs hatás kihasználásával való célba juttatásához szükséges elmélet kidolgozásában.[26]

Magyar vonatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Merkúron öt magyar vonatkozású elnevezés található: Bartók Béláról, Jókai Mórról, Liszt Ferencről, Munkácsy Mihályról és André Kertész magyar származású fotóművészről neveztek el krátert. [1] [2]

Megjegyzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A sziderikus forgásidő a Wikipédia infoboxában használatos megnevezés, Marik Miklós Csillagászat c. művében Rotációs periódus a neve

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Mercury (planet) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források és jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Yeomans, Donald K.: HORIZONS System. NASA JPL, 2008. április 7. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  2. ^ a b c d e f g h i j Mercury Fact Sheet. NASA Goddard Space Flight Center, 2007. november 30. (Hozzáférés: 2008. május 28.)
  3. Mercury Fact Sheet
  4. A Merkúr perihéliumának ekliptikai vándorlása évente 0,0155°.
  5. ^ a b c d e f g h Munsell, Kirk; Smith, Harman; Harvey, Samantha: Mercury: Facts & Figures. Solar System Exploration. NASA, 2008. február 25. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  6. ^ a b Seidelmann, P. Kenneth, Archinal, B. A.; A’hearn, M. F.; et.al. (2007.). „Report of the IAU/IAGWorking Group on cartographic coordinates and rotational elements: 2006”. Celestial Mechanics and Dynamical Astronomy 90, 155–180. o. DOI:10.1007/s10569-007-9072-y. Hozzáférés ideje: 2007. augusztus 28.  
  7. ^ a b c Margot, L.J., Peale, S. J.; Jurgens, R. F.; Slade, M. A.; Holin, I. V. (2007.). „Large Longitude Libration of Mercury Reveals a Molten Core”. Science 316, 710–714. o. DOI:10.1126/science.1140514. PMID 17478713.  
  8. Régebben a Plútót tekintették a legkisebb bolygónak, de ma már törpebolygónak számít.
  9. Mercury magnetic field. C. T. Russell & J. G. Luhmann. (Hozzáférés: 2007. március 16.)
  10. Background Science. European Space Agency. (Hozzáférés: 2008. május 23.)
  11. ^ a b c Dunne, J. A. and Burgess, E.. Chapter One, The Voyage of Mariner 10 — Mission to Venus and Mercury. NASA History Office (1978) 
  12. Duncan, John Charles. Astronomy: A Textbook. Harper & Brothers, 125. o (1946) „The symbol for Mercury represents the Caduceus, a wand with two serpents twined around it, which was carried by the messenger of the gods. „A Caduceus: egy pálca két rátekeredő kígyóval, amit az istenek hírnöke magával hordott.”” 
  13. ^ a b c d e f g h Strom, Robert G., Sprague, Ann L.. Exploring Mercury: the iron planet. Springer (2003) 
  14. Mercury. U.S. Geological Survey, 2003. május 8. (Hozzáférés: 2006. november 26.)
  15. Lyttleton, R. A. (1969.). „On the Internal Structures of Mercury and Venus”. Astrophysics and Space Science 5 (1), 18. o. DOI:10.1007/BF00653933. Hozzáférés ideje: 2008. április 16.  
  16. Gold, Lauren. „Mercury has molten core, Cornell researcher shows”, Chronicle Online, Cornell University, 2007. május 3. (Hozzáférés ideje: 2008. május 12.) 
  17. ^ a b Finley, Dave. „Mercury's Core Molten, Radar Study Shows”, National Radio Astronomy Observatory, 2007. május 3. (Hozzáférés ideje: 2008. május 12.) 
  18. Gallant, R. 1986. The National Geographic Picture Atlas of Our Universe. National Geographic Society, 2nd edition.
  19. ^ a b c d e Benz, W.; Slattery, W. L.; Cameron, A. G. W. (1988.). „Collisional stripping of Mercury’s mantle”. Icarus 74 (3), 516–528. o. DOI:10.1016/0019-1035(88)90118-2. Hozzáférés ideje: 2008. április 16.  
  20. J.D. Anderson, et al (1996. július 10.). „Shape and Orientation of Mercury from Radar Ranging Data”. Icarus 124, 690. o, Kiadó: Jet Propulsion Laboratory, California Institute of Technology. DOI:10.1006/icar.1996.0242.  
  21. Schenk, P.; Melosh, H. J.;. „Lobate Thrust Scarps and the Thickness of Mercury’s Lithosphere”. Abstracts of the 25th Lunar and Planetary Science Conference 1994, 1994LPI....25.1203S. o. Hozzáférés ideje: 2008. június 3.  
  22. CHRONOLOGY OF LOBATE SCARP THRUST FAULTS AND THE MECHANICAL STRUCTURE OF MERCURY’S LITHOSPHERE T. R. Watters , F. Nimmo and M. S. Robinson http://www.lpi.usra.edu/meetings/lpsc2004/pdf/1886.pdf OR Geology; November 1998; v. 26; no. 11; p. 991-994, Topography of lobate scarps on Mercury; new constraints on the planet's contraction Thomas R. Watters, Mark S. Robinson, and Anthony C. Cook
  23. ^ a b Cameron, A. G. W. (1985.). „The partial volatilization of Mercury”. Icarus 64 (2), 285–294. o. DOI:10.1016/0019-1035(85)90091-0.  
  24. Weidenschilling, S. J. (1987.). „Iron/silicate fractionation and the origin of Mercury”. Icarus 35 (1), 99–111. o. DOI:10.1016/0019-1035(78)90064-7. Hozzáférés ideje: 2008. április 16.  
  25. ^ a b Grayzeck, Ed: MESSENGER Web Site. Johns Hopkins University. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  26. ^ a b BepiColombo. ESA Science & Technology. European Space Agency. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  27. Staff. „Scientists see Mercury in a new light”, Science Daily, 2008. február 28. (Hozzáférés ideje: 2008. április 7.) 
  28. Blue, Jennifer: Gazetteer of Planetary Nomenclature. US Geological Survey, 2008. április 11. (Hozzáférés: 2008. április 11.)
  29. ^ a b Dunne, J. A. and Burgess, E.. Chapter Seven, The Voyage of Mariner 10 — Mission to Venus and Mercury. NASA History Office (1978). Hozzáférés ideje: 2008. május 28. 
  30. Strom, Robert (1979. September). „Mercury: a post-Mariner assessment”. Space Science Review Volume 24, 3–70. o.  
  31. Broadfoot, A. L., S. Kumar, M. J. S. Belton, and M. B. McElroy (1974. július 12.). „Mercury's Atmosphere from Mariner 10: Preliminary Results”. Science Vol. 185 (No. 4146), 166–169. o. DOI:10.1126/science.185.4146.166. PMID 17810510.  
  32. Staff: Mercury. U.S. Geological Survey, 2003. augusztus 5. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  33. Head, James W., Solomon, Sean C. (1981.). „Tectonic Evolution of the Terrestrial Planets”. Science 213 (4503), 62–76. o. DOI:10.1126/science.213.4503.62. PMID 17741171. Hozzáférés ideje: 2008. április 7.  
  34. Jefferson Morris, "Laser Altimetry", Aviation Week & Space Technology Vol 169 No 18, 10 Nov. 2008, p. 18: "Mercury's crust is more analogous to a marbled cake than a layered cake."
  35. ^ a b c d e f g Spudis, P. D. (2001.). „The Geological History of Mercury”. Workshop on Mercury: Space Environment, Surface, and Interior, Chicago, 100. o. Hozzáférés ideje: 2008. június 3.  
  36. Shiga, David. „Bizarre spider scar found on Mercury's surface”, NewScientist.com news service, 2008. január 30. 
  37. L. V. Ksanfomality (2006.). „Earth-based optical imaging of Mercury”. Advances in Space Research 38, 594. o. DOI:10.1016/j.asr.2005.05.071.  
  38. Schultz, Peter H., Gault, Donald E. (1975.). „Seismic effects from major basin formations on the moon and Mercury”. Earth, Moon, and Planets 12 (2), 159–175. o. DOI:10.1007/BF00577875. Hozzáférés ideje: 2008. április 16.  
  39. Wieczorek, Mark A., Zuber, Maria T. (2001.). „A Serenitatis origin for the Imbrian grooves and South Pole-Aitken thorium anomaly”. Journal of Geophysical Research 106 (E11), 27853–27864. o. DOI:10.1029/2000JE001384. Hozzáférés ideje: 2008. május 12.  
  40. Denevi, B. W., Robinson, M. S. (2008.). „Albedo of Immature Mercurian Crustal Materials: Evidence for the Presence of Ferrous Iron”. Lunar and Planetary Science 39, 1750. o. Hozzáférés ideje: 2008. június 3.  
  41. ^ a b c R.J. Wagner et al. (2001.). „Application of an Updated Impact Cratering Chronology Model to Mercury's Time-Stratigraphic System”. Workshop on Mercury: Space Environment, Surface, and Interior, Chicago, 106. o.  
  42. Dzurisin, D. (1978. október 10.). „The tectonic and volcanic history of Mercury as inferred from studies of scarps, ridges, troughs, and other lineaments”. Journal of Geophysical Research 83, 4883–4906. o. DOI:10.1029/JB083iB10p04883. Hozzáférés ideje: 2008. június 3.  
  43. Van Hoolst, Tim, Jacobs, Carla (2003.). „Mercury’s tides and interior structure”. Journal of Geophysical Research 108 (E11), 7. o. DOI:10.1029/2003JE002126. Hozzáférés ideje: 2008. április 16.  
  44. Prockter, Louise. Ice in the Solar System. Johns Hopkins APL Technical Digest (2005) 
  45. Murdock, T. L., Ney, E. P. (1970.). „Mercury: The Dark-Side Temperature”. Science 170 (3957), 535–537. o. DOI:10.1126/science.170.3957.535. PMID 17799708. Hozzáférés ideje: 2008. április 9.  
  46. John S. Lewis. Physics and Chemistry of the Solar System. Academic Press, 461. o (2004). Hozzáférés ideje: 2008. június 3. 
  47. Slade, MA, Butler, BJ; Muhleman, DO (1992.). „Mercury radar imaging — Evidence for polar ice”. Science 258 (5082), 635–640. o. DOI:10.1126/science.258.5082.635. PMID 17748898. Hozzáférés ideje: 2008. április 16.  
  48. Williams, David R.: Ice on Mercury. NASA Goddard Space Flight Center, 2005. június 2. (Hozzáférés: 2008. május 23.)
  49. ^ a b c Rawlins, K, Moses, JI; Zahnle, KJ (1995.). „Exogenic Sources of Water for Mercury's Polar Ice”. Bulletin of the American Astronomical Society 27, 1117. o.  
  50. Mercury's Atmosphere: A Surface-Bounded Exosphere Publication: Space Science Reviews, Volume 131, Issue 1-4, pp. 161-186 Publication Date: 08/2007 DOI: 10.1007/s11214-007-9260-9
  51. Hunten, D. M.; Shemansky, D. E.; Morgan, T. H.; The Mercury atmosphere, In: Mercury (A89-43751 19-91). University of Arizona Press (1988), pp. 562–612
  52. Planetary News: Mercury July 3, 2008
  53. Instrument Shows What Planet Mercury Is Made Of Newswise, Retrieved on July 6, 2008.
  54. ^ a b c d e Beatty, J. Kelly, Petersen, Carolyn Collins; Chaikin, Andrew. The New Solar System. Cambridge University Press (1999). ISBN 0521645875 
  55. Seeds, Michael A.. Astronomy: The Solar System and Beyond, 4th, Brooks Cole (2004). ISBN 0534421113 
  56. Williams, David R.: Planetary Fact Sheets. NASA National Space Science Data Center, 2005. január 6. (Hozzáférés: 2006. augusztus 10.)
  57. ^ a b c Staff: Mercury’s Internal Magnetic Field. NASA, 2008. január 30. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  58. Gold, Lauren: Mercury has molten core, Cornell researcher shows. Cornell University, 2007. május 3. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  59. Christensen, Ulrich R. (2006.). „A deep dynamo generating Mercury's magnetic field”. Nature 444, 1056–1058. o. DOI:10.1038/nature05342.  
  60. Spohn, T., Sohl, F.; Wieczerkowski, K.; Conzelmann, V. (2001.). „The interior structure of Mercury: what we know, what we expect from BepiColombo”. Planetary and Space Science 49 (14–15), 1561–1570. o. DOI:10.1016/S0032-0633(01)00093-9.  
  61. Espenak, Fred: Transits of Mercury. NASA/Goddard Space Flight Center, 2005. április 21. (Hozzáférés: 2008. május 20.)
  62. Samantha Harvey: Weather, Weather, Everywhere?. NASA Jet Propulsion Laboratory, 2008. április 24. (Hozzáférés: 2008. május 23.)
  63. S. Biswas. Cosmic Perspectives in Space Physics. Springer, 176. o (2000) 
  64. Baum, Richard, Sheehan, William. In Search of Planet Vulcan, The Ghost in Newton's Clockwork Machine. New York: Plenum Press (1997). ISBN 0-306-45567-6 
  65. Gilvarry, J. J. (1953.). „Relativity Precession of the Asteroid Icarus” (subscription required). Physical Review 89 (5), 1046. o. DOI:10.1103/PhysRev.89.1046. Hozzáférés ideje: 2008. május 22.  
  66. Anonymous: 6.2 Anomalous Precession. Reflections on Relativity. MathPages. (Hozzáférés: 2008. május 22.)
  67. Liu, Han-Shou, O'Keefe, John A. (1965.). „Theory of Rotation for the Planet Mercury”. Science 150 (3704), 1717. o. DOI:10.1126/science.150.3704.1717. PMID 17768871.  
  68. Correia, Alexandre C. M., Laskar, Jacques (2004.). „Mercury’s capture into the 3/2 spin–orbit resonance as a result of its chaotic dynamics”. Nature 429, 848–850. o. DOI:10.1038/nature02609.  
  69. ^ a b Espenak, Fred: Twelve Year Planetary Ephemeris: 1995–2006. NASA Reference Publication 1349. NASA, 1996. július 25. (Hozzáférés: 2008. május 23.)
  70. Baumgardner, Jeffrey, Mendillo, Michael; Wilson, Jody K. (2000.). „A Digital High-Definition Imaging System for Spectral Studies of Extended Planetary Atmospheres. I. Initial Results in White Light Showing Features on the Hemisphere of Mercury Unimaged by Mariner 10”. The Astronomical Journal 119, 2458–2464. o. DOI:10.1086/301323.  
  71. John Walker: Mercury Chaser's Calculator. Fourmilab Switzerland. (Hozzáférés: 2008. május 29.) (look at 1964 and 2013)
  72. ^ a b Mercury Elognation and Distance. [2011. május 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. május 30.) –Numbers generated using the Solar System Dynamics Group, Horizons On-Line Ephemeris System.
  73. ^ a b c Patrick Kelly, ed.. Observer's Handbook 2007. Royal Astronomical Society of Canada (2007). ISBN 0-9738109-3-9 
  74. Tunç Tezel: Total Solar Eclipse of 2006 March 29. Department of Physics at Fizik Bolumu in Turkey, 2003. január 22. (Hozzáférés: 2008. május 24.)
  75. Espenak, Fred: NASA Reference Publication 1349; Venus: Twelve year planetary ephemeris, 1995–2006. Twelve Year Planetary Ephemeris Directory. NASA, 1996. (Hozzáférés: 2008. május 24.)
  76. Schaefer, Bradley E. (2007.). „The Latitude and Epoch for the Origin of the Astronomical Lore in MUL.APIN”. American Astronomical Society Meeting 210, #42.05, Kiadó: American Astronomical Society.  
  77. Hunger, Hermann, Pingree, David (1989.). „MUL.APIN: An Astronomical Compendium in Cuneiform”. Archiv für Orientforschung, Austria 24, 146. o, Kiadó: Verlag Ferdinand Berger & Sohne Gesellschaft MBH.  
  78. Staff: MESSENGER: Mercury and Ancient Cultures. NASA JPL, 2008. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  79. H.G. Liddell and R. Scott, rev. H.S. Jones and R. McKenzie. Greek–English Lexicon, with a Revised Supplement, 9th edition, Oxford: Clarendon Press, 690 and 1646. o (1996). ISBN 0-19-864226-1 
  80. Antoniadi, Eugène Michel, Translated from French by Moore, Patrick. The Planet Mercury. Shaldon, Devon: Keith Reid Ltd, 9–11. o (1974) 
  81. Kelley, David H., Milone, E. F.; Aveni, Anthony F.. Exploring Ancient Skies: An Encyclopedic Survey of Archaeoastronomy. Birkhäuser (2004). ISBN 0387953108 
  82. Pujari, R.M., Kolhe, Pradeep; Kumar, N. R.. Pride of India: A Glimpse Into India's Scientific Heritage. Samskrita Bharati (2006). ISBN 8187276274 
  83. Bakich, Michael E.. The Cambridge Planetary Handbook. Cambridge University Press (2000). ISBN 0521632803 
  84. Milbrath, Susan. Star Gods of the Maya: Astronomy in Art, Folklore and Calendars. University of Texas Press (1999). ISBN 0292752261 
  85. Sinnott, RW, Meeus, J (1986.). „John Bevis and a Rare Occultation”. Sky and Telescope 72, 220. o.  
  86. Ferris, Timothy. Seeing in the Dark: How Amateur Astronomers. Simon and Schuster (2003). ISBN 0684865807 
  87. Colombo, G., Shapiro, I. I.. „The Rotation of the Planet Mercury”. SAO Special Report #188R. Hozzáférés ideje: 2008. május 23.  
  88. Holden, E. S. (1890.). „Announcement of the Discovery of the Rotation Period of Mercury [by Professor Schiaparelli]”. Publications of the Astronomical Society of the Pacific 2 (7), 79. o. DOI:10.1086/120099. Hozzáférés ideje: 2008. június 3.  
  89. Merton E. Davies, et al. Surface Mapping, Atlas of Mercury. NASA Office of Space Sciences (1978). Hozzáférés ideje: 2008. május 28. 
  90. Evans, J. V., Brockelman, R. A.; Henry, J. C.; Hyde, G. M.; Kraft, L. G.; Reid, W. A.; Smith, W. W. (1965.). „Radio Echo Observations of Venus and Mercury at 23 cm Wavelength”. Astronomical Journal 70, 487–500. o. DOI:10.1086/109772. Hozzáférés ideje: 2008. május 23.  
  91. Moore, Patrick. The Data Book of Astronomy. New York: CRC Press (2000). ISBN 0750306203 
  92. Butrica, Andrew J.. Chapter 5, To See the Unseen: A History of Planetary Radar Astronomy. NASA History Office, Washington D.C. (1996) 
  93. Pettengill, G. H., Dyce, R. B. (1965.). „A Radar Determination of the Rotation of the Planet Mercury”. Nature 206 (1240), 451–2. o. DOI:10.1038/2061240a0.  
  94. Mercury at Eric Weisstein's 'World of Astronomy'
  95. Murray, Bruce C., Burgess, Eric. Flight to Mercury. Columbia University Press (1977). ISBN 0231039964 
  96. Colombo, G. (1965.). „Rotational Period of the Planet Mercury”. Nature 208, 575. o. DOI:10.1016/j.asr.2005.05.071.  
  97. Davies, Merton E. et al: Mariner–10 Mission and Spacecraft. SP-423 Atlas of Mercury. NASA JPL, 1976. October. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  98. ^ a b Dunne, J. A. and Burgess, E.. Chapter Four, The Voyage of Mariner 10 — Mission to Venus and Mercury. NASA History Office (1978). Hozzáférés ideje: 2008. május 28. 
  99. Mercury. NASA Jet Propulsion Laboratory, 2008. május 5. (Hozzáférés: 2008. május 29.)
  100. Leipold, M., Seboldt, W.; Lingner, S.; Borg, E.; Herrmann, A.; Pabsch, A.; Wagner, O.; Bruckner, J. (1996. July). „Mercury sun-synchronous polar orbiter with a solar sail”. Acta Astronautica 39 (1), 143–151. o. DOI:10.1016/S0094-5765(96)00131-2.  
  101. Phillips, Tony: NASA 2006 Transit of Mercury. SP-423 Atlas of Mercury. NASA, 1976. October. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  102. BepiColumbo - Background Science. European Space Agency. (Hozzáférés: 2008. május 30.)
  103. Tariq Malik. „MESSENGER to test theory of shrinking Mercury”, USA Today, 2004. augusztus 16. (Hozzáférés ideje: 2008. május 23.) 
  104. Merton E. Davies, et al. Mariner–10 Mission and Spacecraft, Atlas of Mercury. NASA Office of Space Sciences (1978). Hozzáférés ideje: 2008. május 30. 
  105. Ness, Norman F. (1978. March). „Mercury - Magnetic field and interior”. Space Science Reviews 21, 527–553. o. DOI:10.1007/BF00240907. Hozzáférés ideje: 2008. május 23.  
  106. Dunne, J. A. and Burgess, E.. Chapter Eight, The Voyage of Mariner–10 — Mission to Venus and Mercury. NASA History Office (1978) 
  107. Grayzeck, Ed: Mariner–10. NSSDC Master Catalog. NASA, 2008. április 2. (Hozzáférés: 2008. április 7.)
  108. MESSENGER Engine Burn Puts Spacecraft on Track for Venus. SpaceRef.com, 2005. (Hozzáférés: 2006. március 2.)
  109. ^ a b Countdown to MESSENGER's Closest Approach with Mercury. Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory, 2008. január 14. (Hozzáférés: 2008. május 30.)
  110. ^ a b c d e ESA gives go-ahead to build BepiColombo. Európai Űrügynökség, 2007. február 26. (Hozzáférés: 2008. május 29.)
  111. ^ a b Nic Fleming. „Star Trek-style ion engine to fuel Mercury craft”, The Telegraph, 2008. január 18. (Hozzáférés ideje: 2008. május 23.) 
  112. Objectives. Európai Űrügynökség, 2006. február 2. (Hozzáférés: 2008. május 29.)