Mentőszolgálat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Konstantin-kereszt
Az OMSZ régi emblémája
Az OMSZ új emblémája

Az mentőszolgálat az életmentést és a betegszállítást végző intézmények tevékenysége. Magyarországon az embermentést, mint kötelezettséget Mária Terézia magyar királynő törvényben írta elő. A mentésügy országos intézménye az Országos Mentőszolgálat (OMSZ), működési köre az ország egész területére kiterjed. A mentés legősibb alakja ösztönös tevékenység, melynek elsődleges célja, hogy elhárítsa a balesetet szenvedett életét, vagy testi épségét veszélyeztető tényezőt. A kék, hatágú, ún. „Konstantin-kereszt” az élet csillaga. A mentés hat alapvető követelményét szimbolizálja: felismerés, segélykérés, elsősegély, mentőellátás, szállítás alatti kontroll, definitív ellátás. A kígyós bot (Aesculap pálca) az orvoslás-gyógyítás eszméjét fejezi ki.

A mentés a sürgősségi ellátás kórház előtti szakaszában alapvető fontosságú.

Fogalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

"Az Egészségügyi Törvény 94. §-a szerint:

„( 1 ) A mentés az azonnali egészségügyi ellátásra szoruló betegnek a feltalálási helyén, mentésre feljogosított szervezet által végzett sürgősségi ellátása, illetve az ehhez szükség szerint kapcsolódóan - az egészségi állapotának megfelelő ellátásra alkalmas - legközelebbi egészségügyi intézménybe szállítása, valamint a szállítás közben végzett ellátása (a továbbiakban: mentés).

  • (2) A beteg azonnali egészségügyi ellátásra szorul
a) személyi sérüléssel járó baleset, tömeges baleset, katasztrófa esetén,
b) ha életveszély vagy annak gyanúja áll fenn,
c) heveny vagy riasztó tünetekkel járó esetekben, ha a sürgősségi ellátás elmaradása életveszélyhez, maradandó egészségkárosodáshoz vagy a gyógyulás elhúzódásához vezethet,
d) szülészeti esemény során,
e) ha az erős fájdalom vagy egyéb súlyos heveny tünet csillapítása sürgős orvosi beavatkozást igényel,
f) heveny tudatzavar esetén,
g) veszélyeztető állapot vagy annak gyanúja esetén.
  • (3) A (2) bekezdésben foglalt esetekben bárki jogosult a mentés kezdeményezésére.
  • (4) Mentésnek minősül továbbá
a) az orvos által rendelt sürgős (azonnali és egy órán belüli), illetve sürgősségtől függetlenül ::a mentési készenlétet igénylő őrzött szállítás,
b) a más jogszabályokban meghatározott életmentő ténykedésekhez az azt végző orvos, illetve munkacsoport szállítása (például szervátültetés),
c) életmentő orvosi eszköz és gyógyszer, valamint átültetésre kerülő szerv sürgős szállítása,
d) a mozgóőrség (mentési készenlét biztosítása meghatározott helyen és ideig).

95. § A mentés igénybevételéhez való jog a Magyar Köztársaság területén - állampolgárságra vagy egészségbiztosítási jogviszony fennállására való tekintet nélkül mindenkit megillet. 96. §

  • ( 1 ) A mentés biztonságos, egységes és összehangolt működéséhez szükséges feltételrendszer biztosítása és megszervezése állami feladat.
  • (2) A mentés feladatait az ország egész területére kiterjedően az Országos Mentőszolgálat (a továbbiakban: OMSZ), valamint - a működési engedélyben meghatározottak szerint - más, mentésre feljogosított szervezetek látják el az OMSZ koordinálása mellett."”

Magyarországi története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1887-ben Európában másodikként szervezték meg a mentőszolgálatot. A BÖME[1] első lófogatú mentőkocsija 1887 május 10-én indult el a budapesti Lipót bazár[2] elől. Ennek mintájára más városokban is megszervezték az önkéntes társadalmi mentőegyesületeket. Ezek összefogó szervezeteként alakult meg 1926-ban a VVOME [3] Első orvosigazgatója Paulikovics Elemér lett. Az első központi mentőállomás (a Mentőpalota) Quittner Zsigmond kiviteli tervei alapján és irányításával 1890-ben épült meg a Markó utcában.[4] Az első nem ló vontatta, hanem akkumulátorról hajtott mentőkocsi 1902-ben állt szolgálatba. A Titanic katasztrófájakor az első helyszínre érkező hajó, a Carpathia orvosa is a BÖME orvosa volt.

Az 1930-as évekig a mentőkocsik nagy része a Magyar Állami Gépgyár Magosix típusú gépkocsija volt, ami még a második világháború után is szolgált.

Főápolói értekezlet 1943 szeptember 15 -én

A BÖME ÉS A VVOME jogutódjaként egy országos hatáskörű szervet hoztak létre 1948. május 10-én. Ez lett az Országos Mentőszolgálat (OMSZ), aminek az induláskor 76 mentőállomása, 359 dolgozója és 134 mentőkocsija volt; induló járműparkja az elődök a világháborút átvészelt járműveiből és néhány, adományként érkezett gépkocsiból állt.[4] Az operatív feladatokat a Főigazgatóság irányítása alatt álló mentőszervezetek, a Budapesti Mentőszervezet és a Légi Mentőszervezet 211 mentőállomása látja el. Ehhez járul még a Mentőkórház. A külföldi betegszállításokat az Alarmcentrum végzi.

1954-ben az európai fővárosok közül Budapesten állítottak szolgálatba „rohamkocsinak” nevezett mentőegységet. 1956 után kezdte meg tevékenységét a Légimentő és Betegszállító Csoport. Ebben az évben november 20-án került az OMSZ birtokába a budapesti Szobi utcai kórház.

Az 1990-es évektől az OMSZ az elavult Nysa gépkocsikat Toyota és Mercedes gépkocsikkal váltotta fel. 1995-ben 97 kocsiból 44-et használtak mentésre, 11-et rohamkocsiként és 52 db-ot betegszállításra. Egy 1997. évi törvény szerint a mentés állami feladat, amelyet nem az OEP, hanem a központi költségvetés finanszíroz. 1990 után egyre több alternatív mentőszervezet jelent meg, amit egészségügyi miniszter rendeletben engedélyezett. Ezek az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral kötött szerződés alapján vagy adományokból illetve szolgáltatási díjakból tartják fenn magukat. 2005-ben indult el a motorkerékpáros mentés.[5]

A magyar mentésügy nagy alakjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Flór Ferenc volt a magyar elsősegélynyújtás egyik úttörője. 1835-ös a „Tetszhóltak Felélesztésökről szóló Tanítás” című könyvében felállította az újraélesztés teendőinek sorrendjét, jelentőséget tulajdonítva az átjárható légutak biztosításának, a befúvásos lélegeztetésnek és a mellkas nyomogatásának. Ajánlotta a légutak leszívását, a gégemetszést, az intubációt. Követelte mentőegyesületek felállítását, szervezési tervet dolgozott ki, megadta a mentőláda, a mentőállomások felszerelésének leltárát.
  • A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) 1887-ben, dr. Kresz Géza vezetésével kezdte meg működését, és a nap vagy éj bármely órájában bárkinek minden díj nélkül nyújtott segítséget.
A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület emléktáblája - 1887

1926-ban, a BÖME mintájára alakult meg helyi mentőegyletek összefogásával a Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete (VVOME). A második világháború után, 1948. május 10-én a Népjóléti Minisztérium állami tevékenységgé tette a mentést, és államosítással létrehozta az Országos Mentőszolgálatot (OMSZ), aminek alapítója és első főigazgatója dr. Orovecz Béla, a BÖME orvosa lett.

  • Dr. Gábor Aurél (Sopron, 1923. augusztus 10. – Ács, 1976. március 8.) belgyógyász, az orvostudományok kandidátusa (1966) volt a magyar mentés történetének egyik legmeghatározóbb alakja. A debreceni tudományegyetemen szerzett orvosi oklevelet (1948), szakképesítést pedig 1948–51-ben a Koltói Anna Kórház belgyógyászati osztályán (később III. sz. Belgyógyászati Klinika). 1951–55-ben Dunaújváros kórházában és rendelőintézetében tevékenykedett, 1954-től mentőorvosként is. A dunaújvárosi rendelőintézet falát díszítő reliefen róla mintázták az orvos modelljét. 1955–1976 között Budapesten az Országos Mentőszolgálatnál dolgozott: 1956–1968 között a Mentőkórház belosztályán és a rohamkocsin, 1968-tól 1976-ig tudományos főmunkatársként az Országos Mentőszolgálat Főigazgatóságán. Számos külföldi tanulmányúton vett részt. 1976-ban egy pozsonyi kongresszusról hazatérőben autóbaleset áldozata lett. A sürgősségi betegellátás tudományos megalapozása, az oxyológia fogalmának megalkotása (és maga az elnevezés is) az ő munkája. Továbbképzéseken, majd az egyetemeken is oktatta az oxyológiai fogalmakat. Részt vett abban a mozgalomban, amely elintézte, hogy a középkáderekből mentőtiszteket képezzenek. Munkásságát a dán mentésügyi szervezet Falck-aranyérmével (1975) ismerték el. Publikációi: Adatok a myokardiuminfarctus korai diagnosisának és therapiájának néhány kérdéséhez (sürgősségi szemlélet) (kandidátusi értekezés, 1966); Életveszélyes állapotok körzeti orvosi ellátása (Beneze Bélával, Bp., 1970).[6]

Dr. Felkai Tamás (Budapest, 1922 – 1997) orvostörténész, mentőfőorvos, az orvostudományok kandidátusa. A második világháború után vették fel a budapesti orvosegyetemre, majd annak elvégeztével a mentőszolgálatnál kínáltak neki állást. 1952-ben lett az Országos Mentőszolgálat dolgozója és haláláig itt is dolgozott, 54 éven át. Elkötelezett "mentős" volt, nem csak tudományos de érzelmi szálak is fűzték az embermentéshez. A Rohamkocsi szolgálat megalapítója és első főorvosa, a szállítási trauma elméletének kidolgozója, a modern Mentőmúzeum létrehívója. Több, a mentés történetét, az emberek viselkedését és a társadalmi kérdéseket is boncolgató könyvet irt: a "Fehér kocsin kék fény"-t, melyben a Rohamkocsi alapításának történetét meséli el, és a "Hajnali sziréna"-t, mely az 1989 évek utáni mentés történetével foglalkozik.

Évforduló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Budapesti Önkéntes Mentő Egylet
  2. A mai Markó utca
  3. A Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete
  4. ^ a b OMSZ: Mentéstörténeti naptár 2012
  5. OMSZ Mentőmotoros Szolgálat
  6. Irod. Frey Rudolf: G. A. (Der Anaesthesist, 1976).

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]