Megalodus-barlang

Megalodus-barlang
Hossz	261 m
Magasság	145-156 m
Hely	Tata
Hegység	Győr–Tatai-teraszvidék
Típus	korróziós
Kataszteri szám	4630-81

Megalodus-barlang térképe

A Megalodus-barlang Tata legjelentősebb barlangja, mely a Kálvária-domb ősidőktől fejtett, jura, illetve dachsteini eredetű mészkőbányájában három kürtővel nyílik a felszínre. 1982 óta fokozottan védett természeti érték. Kataszteri száma: 4630-81. Szinonímái: Tatai Kálváriadomb hasadékai, Mega.

Felfedezése

Felfedezése a kőbányászatnak köszönhető, mert eredeti, természetes bejáratnak nyomát sem lehetett találni. A bánya felső szintjein azonban már korábban is megfigyeltek különféle vízjáratokat, amelyek vastag kalcitkéreggel voltak „bélelve”. 1971-ben az újra elkezdett kőbányaművelés során, amikor a bányatalpat kezdték fejteni, egy robbantás után tárult fel az első, közel függőleges kürtő, amely eddig a sziklatömegben felül avenszerűen záródott. A barlang feltárása Vajna György vezetésével ekkor kezdődött és megszakítás nélkül közel kilenc évig tartott.

Feltárása

Az üregrendszer jelenleg ismert összhossza mintegy 261 m, vertikális kiterjedése a felfedező bejárathoz (147 m Af.) viszonyítva +7 m, -16 m. Fő csapásiránya 20°-200°, néhány mellékágé 40°-220°, és egy jelentős mellékfolyosóé (Bárányfelhők folyosója) 60°-240°. A „felfedező” lejárat egy közel kör keresztmetszetű, 1,1 m átmérővel függőlegesen induló feltörő örvénycsatorna. Ezen leereszkedve a barlang főágába jutunk, ahol markánsan látható a tektonikus preformáltság iránya. Innen a barlang mélypontja felé haladva változó méretű járatszelvényben jutunk el a tóig, melynek vízszintje a beszivárgó csapadékvíz függvénye. Esős időszakban néha az egész üregrendszer annyira feltöltődik, hogy a kb. 6-8 méteres vízoszlop lehetetlenné teszi a barlang bejárását. Ennek elszivárgási üteme sajnos elég lassú, hosszú hetekig is eltarthat. A tavas terem kb. 3´ 5 m-es, több irányú törésvonalak találkozási helye. Feltehetőleg itt áramlottak fel a barlangoldó vizek. Fontos elágazási pont is a tómeder, hiszen innen lehet feljutni a barlang felső szintjeire. Tovább haladva délkelet felé – ha a vízszint engedi – egy 1973-ban kibontott kürtőn újból a felszínre lehet jutni.

A felfedező lejárat kürtőjének alján az előbbivel ellentétes irányban elindulva a járatszelvény egyre tágasabbá és magasabbá válik, egy viszonylag hosszú folyosóban találjuk magunkat, ez a Főfolyosó vagy Megaloduszos-folyosó. 1975-ig itt volt a barlang végpontja, mert az irdatlan mennyiségű homokos-agyagos kitöltés egészen a főtéig felért. Időközben a kőfejtő egy másik pontján is kutatás alá vettünk egy függőleges forráskürtőt, amely később tágas szelvényben folytatódott, és a lejtős folyosó csapásiránya is megegyezett a Megalodus-barlang főfolyosójának irányával. Ez a szakasz eleinte a Kígyós-barlang nevet viselte, mert az egyik kavernába való bejutáskor – télen – száznál több siklót találtunk téli álomhoz hasonló állapotban. Feltehetőleg kisebb repedéseken kúszhattak le a viszonylag meleg (kb. + 11 °C) barlangi gömbfülkébe, áttelelni. A dolog zoológiai érdekességét fokozza az is, hogy a hüllők többsége a viszonylag ritkább kockás sikló (Natrix tessellata) faj képviselője volt. A feltárást tovább folytatva a viszonylag nagy távolság és az óriási mennyiségű üledék miatt erősen gépesítve – a reményeknek és a méréseknek megfelelően megtörténhetett a kézfogás a Megaloduszos-folyosó és a Kígyós-barlang összelyukasztásakor. Ekkor ez a barlangszakasz Kígyós-ág névre kereszteltetett át.

Bemutatása

A barlang fokozott védelem alá került. Ennek egyik fő oka, hogy a víz a dachsteini mészkövet – főként a Megaloduszos-folyosóban – a réteglapok mentén is oldotta, és a karsztkorrózió csodálatos ajándékaként a felső triász (raeti) mészkő tömegesen előforduló jó megtartású Megalodusait reliefszerűen kipreparálta a főtén. Százával tanulmányozhatók itt az ökölnyi-gyerekfejnyi kagylókövületek, más ősmaradványok társaságában. Sajnos a legszebb, szinte teljesen körbeoldott Megalodus-példányt ismeretlen barbár kezek levésték. A „kagyló-domborművek” megléte két dolgot is igazol: az egyik, hogy a barlang korróziós, oldásos úton képződött a törésirányok, illetve a rétegsíkok mentén, hiszen egy eróziós üregvájás a barlangfal (-főte) síkjába csiszolta volna a kövületeket is. A másik, hogy a Megalodusok héja átkristályosodott, a beágyazó mésziszap-mátrixnál durvább szemcséjű kristályokból áll, amelyek már nehezebben esnek áldozatul a karsztkorróziónak, így a kövületek kiállnak a barlang falából, főtéjéből. Ehhez hasonló jelenség látható a Kígyós-ág főtekavernáiban is: a kőzet mikrotektonikus repedéseit utólag kitöltő kristályos kalcit is vékony taréjok formájában kipreparálódott, néhol egész „kazettás” hálózatot alkotva.

A barlang falainak tekintélyes részét beborító, 10–30 cm vastag „kalcit-paplan” is jellegzetes és egyes járatrészeken egészen meghökkentő alakzatokkal gyönyörködteti a barlang látogatóját. A „Bárányfelhők folyosója" nevű szakaszt mindenütt pöfeteggombákra, felhőkre, dunyhára stb. emlékeztető, gömbölyded formájú kalcitkéreg borítja. Ennek szerkezete is rostos jellegű, nagyjából három rétegre tagolható: a felső mállott, laza, rostos darabokra széteső, vasoxidos; a középső matt, fehér; az alsó üde, áttetsző – ez települ a kissé felpuhult alapkőzetre. A felsőbb szinteken több helyütt tanulmányozhatók a „kővirágok”, amelyek úgy jöttek létre, hogy a sugaras-rostos kalcitgumók közepe – eddig még nem teljesen tisztázott folyamatuk következtében – fellazult, rostosan kipotyogott. Emiatt az ilyen járatszakaszok olyan benyomást tesznek a szemlélőre, mintha kővé vált napraforgóvirágok borítanák a sziklafalakat. A kalcitkéreg itt-ott kisebb-nagyobb romboéderes kristályokkal bélelt üregeket rejt magában, melyek belső felületén néha irizáló aranyszínű, vékony, vasoxidos réteg csillog, fokozva a kristályüreg szépségét. Gyakori utólagos bevonat a bársonyos, kékes-fekete mangán-tartalmú és a barnás-sárgás vas-tartalmú, néhány tized milliméter vastagságú kiválás is. Ezek az utólagos elszíneződések biogén eredetűek, vas-, illetve mangánbaktériumok anyagcsere-termékei. A barlang egyik felső szintjének jellegzetes, képződménymentes része az úgynevezett „Iker-gömbfülke”. Itt két, egymástól függetlenül felharapózó, csaknem szabályos, 2–3 m átmérőjű gömbfülke oldódott ki, és a kettő egy körülbelül 40 cm-es „ablakkal" összelyukadt. Ezek a kavernák egészen szűk forráscsatornával csatlakoznak az alattuk néhány méterre húzódó tavas teremhez.

A barlangból felszínre emelt sok köbméternyi kitöltés átvizsgálása is érdekes tanulságokat hozott. Az üledék homokos-agyagos jellegű volt, de jelentős részét az ún. „kristályhomok” tette ki. Ez valószínűleg a barlang kristálykérgéből származó, kalcitot tartalmazó, néhány tized milliméteres szemcsefrakciójú anyag. Emellett – nem is ritkán – tekintélyes méretű barit-kristálytáblák, barittörmelékek is kerültek a mintazacskókba. Ez eleinte meglepő volt, hiszen a barlang falán addig nem találtunk baritot. Nyilvánvaló tehát, hogy a barlangot üledékkel kitöltő víz hordaléka pusztította le a barlangfalra rakódott kristályrétegeket. Később aztán védett zugokban valóban előkerült a kalcitkérgen fennőtt barittáblák halmaza is. Szintúgy érdekes a barlang folyosóit több helyen „derékban” kettéválasztó „sugár-kalcit” réteg. Ez néhol álfenék jellegű, és úgy képződött, hogy egy valamikori laza kitöltés felületére (és a föléje eső fal-, illetve főteszakaszra) kristályosodott ki a nagy mésztartalmú vízből. Később aztán valamiféle újból meginduló vízáramlás az alatta levő kitöltést elmosta, elszállította, így maradtak meg a „kalcit-hidak”. A barlangban egyébként cseppkőképződmény nem fordul elő.

Meglehetősen bizonytalan a barlang képződésének kora és egyes „életszakaszainak” tagolódása. Nehezíti a dolgot az is, hogy nem könnyű analógiát találni, hiszen a legtöbb ismert hévizes barlang más típust képvisel. A Megalodus-barlang fejlődésének legvalószínűbb tagolódása Kraus Sándor (1982) elképzelése alapján:

• tektonikus preformáció
• üregoldás (ősmaradványok kipreparálódása)
• kalcitkéreg kiválása
• kalcitkéreg részleges visszaoldódása (a „sugár-kalcit” jelleg kialakulása)
• baritkiválás
• pleisztocén-óholocén langyos karsztvizek megjelenése
• felszíni anyagbehordódás („sugár-kalcit” részleges és baritkéreg nagymértékű lemorzsolódása, üregek kitöltődése, barna-fekete bevonatok kialakulása).

Jövője

A barlang továbbkutatásra érdemes volna, de sajnos a járatok eléggé elszűkülnek, illetve a tómederben a víz miatt nehéz a lefelé haladás. A reményeket növeli néhány mérési eredmény is, így például a területen végzett néhány üregkutató geofizikai vizsgálat (Körmendi A. 1980). Ezek többféle elektróda-elrendezésü, fajlagos ellenállásmérő, illetve elektromágneses vizsgálatok voltak, amelyek a Kálvária-domb belsejében jelentős inhomugénitásukat mutattak ki – ezek további barlangüregek indikációiként is értelmezhetők.

Irodalom

• Almády Zoltán: A tatai Kálvária-domb és környékének karsztjelenségei. (Karszt és Barlang, 1988. I. füz. p. 3-14.)
• Almády Zoltán: Tata karszt-hidrogeológiai viszonyai. (LIMES, 1992. 2. p. 97-127.)
• MEGALODUS Barlangkutató és Geológiai Szakcsoport (1995-1997): Éves jelentései. (Országos Barlangnyilvántartás, kézirat)
• Neidenbach Ákos – Pusztay Sándor: Magyar hegyisport és turista enciklopédia. (Bp. 2005.)
• Vajna György: A tatai Kálvária-domb tavas barlangja. (Új Forrás, Komárom megyei Tanács VB. Műv. Oszt. 3. p. 119-132.)
• Vajna György: Földalatti skanzen - barlangvilág. (Tatai Tükör, I. Komárom m. Lapkiadó V. p. 7-9.)
• Vajna György: Tata rejtett világa. (Tatai Évkönyv, 1977. p. 105-115.)
• Vajna György: Barlangok. (In: Baranyay V.: Komárom megye természeti értékei, 1981, Komárom megyei Tanács, p. 49-58.)
• Vajna György: Tata föld alatti világa. (Tata Barátok Köre Évkönyve, 1983. p. 121-129.)

Külső hivatkozás

• Országos Barlangnyilvántartás

Referencia

• Almády Zoltán Tata

Képek

• 

  A barlang lejárata

• 

  A Megaloduszos-ág

• 
•