Magyarországi nemzetiségek 1848–49-ben
Magyarország népességének többségét a 19. században már régóta a nem magyar nemzetiségű lakosság adta. A legnépesebb nemzetiségek a románok, németek, szlovákok, szerbek, horvátok és ruszinok voltak.[1] Ezen nemzetiségek különbözőképpen, általában nem is egységesen viszonyultak az 1848-as magyar forradalomhoz és az azt követő szabadságharchoz. Erdélyt leszámítva, ahol a románok és a szászok a Magyarországgal való egyesüléstől addigi egyenjogúságuk elvesztését féltették, kezdetben általában támogatták a forradalom és az áprilisi törvények vívmányait. Később azonban a nemzetiségiek egy része különböző okok miatt szembefordult a magyar szabadságharccal, hozzájárulva annak végső vereségéhez.
Egy részük az 1848-as forradalom hatására elérkezettnek látta az időt saját nemzeti önállóságuk, vagy legalábbis részleges autonómiájuk eléréséhez.[2] A magyar kormányzat a politikai nemzet és az unitárius állam elvének értelmében, valamint a Magyar állam teljes szétesésétől való félelmében megtagadta a politikai autonómiát, és így az udvar a magyar szabadságharc ellen fordíthatta őket. Másik részük a jobbágyfelszabadítás ellenére megmaradó paraszti elégedetlenségekből kiindulva fordult a hatalom, vagyis Magyarországon a magyarság ellen. Fontos azonban megjegyezni, hogy voltak nemzetiségek, amelyek végig kitartottak a magyar ügy mellett, így például a ruszinok, szlovénok, dunamenti svábok és bunyevácok.
A nemzetiségi nacionalizmus és a bécsi udvar érdekszövetsége[szerkesztés]
A Magyar Királyság egyes román, szerb és szlovák értelmiségei már a 18. században megfogalmazták nemzeti programjukat, erősen magyarellenes éllel, sok esetben a bécsi udvar passzív támogatásával. A magyarországi nemzetiségek hatalmi igényeiket két érvvel támasztották alá: az adott régióban régebb óta élnek a magyaroknál, ráadásul „ősi földjükön” jóval többen vannak a magyaroknál.
1791-ben, illetve 1792-ben keletkezett az erdélyi román értelmiség két folyamodványa, melyekre Supplex libellus Valachorum Transsilvaniae (magyarul: „Az erdélyi oláhok kérelme”) címen szokás utalni. Már Micu-Klein püspök (elhunyt 1768-ban) megfogalmazta a románok ősfoglalásának elméletét.
Ezzel egy időben egy pozsonyi jezsuita, a szlovák Szklenár György[3] (1745–1790) elkészítette Vetustissimus Magnae Moraviae situs et primus in eam Hungarorum ingressus et incursus c. munkáját, melyben a Felvidéken élő szlovákokat Szvatopluk morváitól eredeztette.
A 18. századi szerbek körében irodalmi-történetírói mozgalom indult annak érdekében, hogy a délvidéki szerb kolostorok és a betelepült szerbek ősi mivoltát alátámasszák.[4]
Ugyan a bécsi udvar a 18. század végén nem teljesíthette a nemzetiségi mozgalmak fő követeléseit (azok megvalósulása a birodalom végét jelentette volna), ellenben a nemzetiségi törekvéseket kiválóan felhasználta a magyar nemesség ellen. 1790-ben a magyar rendi országgyűlés eredetileg egy független magyar államot hozott volna létre nemesi vezetéssel. Válaszul az osztrák kormányzat felkarolta a magyarországi nemzetiségi- és parasztmozgalmakat (felkelésre buzdító pamfletek kiadásával), mire a magyar rendek visszakoztak és feladták követeléseik nagyobb részét.
Mind a Habsburg-párti történészeknél, mind a magyarsággal szomszédos népek irodalmában megjelenik azon téveszme, hogy az 1848–49-es konfliktus a korabeli magyar vezetőknek (elsősorban Kossuth Lajosnak) köszönhető, akik elutasították a nemzetiségek nyelvhasználati- és autonómiaigényeit. Valójában a román, szerb és szlovák nacionalizmus már az 1790-es években terjedőben volt (egyelőre szűkkörű irodalmi mozgalomként). Például 1792-ben hozták létre Nagyszombat városában a Szlovák Tudományos Egyesületet, melyet a katolikus egyház erkölcsileg és anyagilag is támogatott. Az egyesületnek 446 tagja volt, 86,5%-uk volt katolikus pap.[5] Míg a bécsi udvar a francia forradalom éveiben egy magyar felkeléstől rettegett, addig a hazai nemzetiségek szabadon létrehozhatták irodalmi egyesületeiket és könyvkiadóikat.
A románság függetlenedési törekvései[szerkesztés]
A románság helyzete Magyarországon és Erdélyben[szerkesztés]
A Magyar Királyság területén elsősorban Dél-Erdélyben, a Szigethegységben és Bánátban éltek románok.[6] Az erdélyi románság főleg jobbágyokból állt, a kis létszámú kisnemesség pedig inkább magyarnak vallotta magát. Nemesi réteg nélkül pedig hagyományosan a papságra hárult vezető szerep.[6] A nemzetiségi törekvéseket leginkább szívén viselő városi, értelmiségi réteg viszonylag gyenge volt, ezért a nemzetiségi követelések támogatásához a parasztság erejére volt szüksége.[7] A román nemzetiségi mozgalom ezért a nemzeti-nemzetiségi jogok mellett egyúttal a parasztság helyzetének javításáért is harcolt.
1848 nyara és a Balázsfalvi román nemzeti gyűlések[szerkesztés]
Az erdélyi román értelmiség körében hamar túlsúlyba kerültek az Erdély és Magyarország egyesítését ellenzők, akik Simion Bărnuţiu vezetésével már májustól megszabták a román nemzetiség politikáját. A május 15-én megkezdődő első balázsfalvi gyűlés során az ő követelései alapján a románok széles körű kulturális és politikai jogokat, többek között évenként ülésező román nemzetgyűlést és nemzeti nyelvű iskolákat, nemzeti egyházat követeltek.[8] Ezek elfogadásáig az unióról folyó tárgyalás felfüggesztését követelték. Nem sokkal ez után jött létre kolozsvári székhellyel a román nemzetiség vezetését magára vállaló Román Nemzeti Komité (Bizottság).
A tárgyalások azonban nem álltak le, és a május 30-ai kolozsvári országgyűlésen a román képviselők támogatásával törvénybe iktatták a két terület egyesítését a magyar kormány vezetése alatt.[9] Nyár végére a magyar kormány és az osztrák udvar közötti viszony feszültebbé válásával megindult Erdélyben is az újoncozás, amit a román parasztok igyekeztek kijátszani, ami egyre gyakrabban incidensekhez vezetett.[10] Ezen kívül a színleg még a magyar kormánynak engedelmeskedő erdélyi Főhadparancsnokság is titokban uszítani kezdte a román vezetőket, és segítséget nyújtott a felkelésre készülők felfegyverzéséhez.[10]
Ebben a helyzetben gyűltek össze ismét tanácskozni a románok szeptember 16-án Balázsfalván, sokan (köztük az Avram Iancu vezette érchegységi parasztok) már fegyveresen jelentek meg.[10] A határozatban véglegesen szembefordultak a magyar forradalommal, kimondták az unió érvénytelenségét, és csak a Főhadparancsnokságot ismerték el fölöttük állónak. Az addig a mérsékeltebb irányzathoz tartozó Timotei Cipariu és George Barit is csatlakozott Bărnuţiuhoz. A románság szakítását a magyar állammal a szeptember 27-én előterjesztett, a korabeli Európában példátlanul nagyvonalú nemzetiségi törvénytervezet sem tudta megakadályozni.[10]
Polgárháború Erdélyben[szerkesztés]
Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok irányításával már jó ideje folyt a románság felfegyverzése, elsősorban a román határőrség felduzzasztásával.[10] Így mikor október 18-án az agyagfalvi székely gyűlésre reagálva bejelentette az ostromállapotot Erdélyben, és elrendelte a magyar nemzetőrséget lefegyverzését, a Román Nemzeti Komité, amelyet a végrehajtással megbízott,[11] jelentős fegyveres erőre támaszkodhatott. Ilyen körülmények között a szórvány magyarság nemzetőrei életük és vagyonuk védelmében általában inkább a behódolást választották.[12] Puchner azonban a magyarok lefegyverzésével egyidejűleg a román lázadók megrendszabályozását nem tartotta feladatának, azok szabályos irtóhadjáratba kezdtek. Ennek esett áldozatául többek között Kisenyed és Zalatna magyar lakossága is,[13] és a városokban is jelentős kárt tettek a lázadók (Zalatna kifosztása során kb. 1,2 millió forint kár keletkezett, ebből kb. félmillió a kincstár, a többi a lakosság tulajdonában.[13]) A lakosoknak általában bántatlanságot ígértek a fegyverek beszolgáltatása fejében, majd miután a megegyezés megszületett, rárontottak a védtelen lakosságra.[13] A magyarok sem maradtak tétlenek, a nagyobb városok nemzetőrsége a környékbeli román felkelők leverése után felgyújtotta a közeli román falvakat.[13]
Ez a pusztítás már Puchnernek is elfogadhatatlan volt, ezért 1848 novemberében császári tiszteket nevezett ki a román csapatok élére, akik egy ideig hatékonyan vissza is fogták a települések pusztítását.[13] Szerepet játszott ebben az is, hogy ekkorra gyakorlatilag a teljes Erdély császári kézre került.
A helyzet Bem színrelépésével megváltozott, a Téli- és a Tavaszi hadjárat során visszaszorította mind a reguláris császári, mind a román lázadó csapatokat. A nagyarányú megtorlás elmaradt, Bem általános amnesztiát hirdetett a politikai bűnösöknek.[14] A teljes vereség elkerülése érdekében a debreceni magyar országgyűlés román képviselői megkíséreltek közvetíteni a két fél között.[15]
Ioan Dragoș tárgyalásai[szerkesztés]
Ioan Dragoș román származású országgyűlési képviselőt április 14-én megbízta Kossuth, hogy tárgyalásokba bocsátkozzon a román felkelők vezetőivel a fegyverletétel feltételeiről.[15] Avram Iancu és Ioan Buteanu elfogadta a tárgyalási indítványt,[15] ennek hatására Csutak Kálmán magyar parancsnok fegyverszünetet hirdetett. A románok vezetőinek hozzáállását látva Csutak április 26-án optimistán nyilatkozott a tárgyalások kimenetelét illetően,[15] és Kossuth méltányos békefeltételeket ígért:[15]
- A román nyelv szabadon használható a román iskolákban, egyházakban és a közösségi életben.
- A románok románul is benyújthatják folyamodványaikat és románul védekezhetnek büntetőperekben.
- A görögkeleti és görögkatolikus egyház egyenjogú lesz a többi egyházzal.
- Andrei Saguna püspök kivételével Kossuth hajlandónak mutatkozott amnesztiát adni a bűnösöknek.
Bár a megfogalmazást másodszor átolvasva azt az amnesztia ügyében problémásnak találta, azonban ennek ellenére tárgyalásba kezdett. Május 4-én Abrudbányán összeült a felkelők vezéreivel, május 5-én pedig a topánfalvai népgyűlésen meggyőzte a népfelkelők jó részét. Már a végleges megállapodást szövegezték május 6-án, amikor híre jött, hogy a magyarok támadásra indultak.[15] A tárgyalásokról ugyanis nem értesült Bem, és ezért az Abrudbánya elleni támadást megtagadó Csutakot leváltotta, és helyére Hatvani Imre került, aki sikert akart felmutatni, és azonnal támadásra indult.[15] A hírre a román vezérek elhagyták a várost, és május 7-én támadást vezettek Hatvani ellen, aki először 9-én éjjel, majd újbóli bevonulása után 19-én másodszor is kénytelen volt kivonni erőit a városból. A második kivonulás során csaknem teljes serege elpusztult, a város leégett, és a békés megegyezés reménye ismét tovatűnt.[15]
A sikertelen béketárgyalások után az orosz csapatok betöréséig nem sikerült felszámolni a román felkelést, és így Bemnek legjobb csapatait kellett nélkülöznie, mikor a cári különítmények megérkeztek a keleti határra.
A szerb nemzetiségi mozgalom[szerkesztés]
Szerbek Magyarországon[szerkesztés]
A magyarországi szerbek többsége 1848 előtt a déli határ menti Határőrvidéken kiváltságokkal rendelkező határőrként vagy a déli magyar és horvát vármegyék feudális rendjébe tagozódva élt. Az ország területén szétszórva, a kereskedelmi gócpontokban (Budán, Pesten, Komáromban, Szentendrén a kiváltságos polgári réteg tagjaként jelentős szerb közösségek éltek.[16]
A szerbek többsége ortodox hitű volt. A szerb görögkeleti egyház, melynek feje a karlócai metropolita volt, bizonyos szintű önállósággal rendelkezett, tarthatott például egyházi gyűlést, sabort. Önálló szerb közigazgatás hiányában az ortodox egyház magyarországi szervezete volt a szerbek egyik legfontosabb összetartója, és így a magyarországi szerb nemzetiségi törekvések egyik fő fóruma is. A nemzetiségi törekvések között ezért egyaránt találkozhatunk a polgári fejlődés igényével és az egyház konzervatív megnyilvánulásaival.[16]
A korszakban még hivatalosan az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló Szerb Fejedelemség által támogatott nagyszerb eszmék[17] a forradalom előtt nem leltek nagy támogatásra a magyarországi szerbség körében, akik önálló egyházzal, kiváltságokkal és pezsgő kulturális élettel rendelkeztek. Számos iskolájuk működött, és Pesten a szerb irodalom is virágzott: Itt jelent meg a liberális Szerb Nemzeti Újság, a szerb könyvkiadás is felfutóban volt (az Egyetemi Nyomdában szerb könyvek is készültek), a Matica Srpska (Szerb anyácska) nevű kulturális egyesület is itt működött.[16]
A szerb nemzetiség követelései[szerkesztés]
A pesti szerbek már március 17. és 19 között gyűlést szerveztek, ahol a magyar forradalom vívmányait éltető kiáltványt fogadtak el. Emellett szerepeltek a határozatban nyelvi és kulturális önállóságot és politikai függetlenséget (a szerb nemzeti gyűlés elismerését) követelő pontok is. Ez utóbbi pontokat a magyar politikusok Kossuthtal az élükön, az egységes politikai nemzet elvét követve és az egyéni szabadságok fontosságát hangsúlyozva elutasítottak.[18]
A magyarok elutasító magatartásának hatására és a kvázi-független Szerb Fejedelemség támogatását maguk mögött tudva a szerbek egyre határozottabban szembefordultak a magyar kormánnyal, és követeléseik teljesítését az udvartól várták. Az április 14-ei karlócai gyűlés határozatában írásba is foglalták ezt a fordulatot, követelték a magyar kormánytól független szerb vajdaság létrehozását Bácska, Bánát és Baranya területén, amelyet Horvátországgal és a határőrvidékkel közös alkotmánnyal működő területként képzeltek el.[19]
A gyűlést követően állandósultak a zavargások a Délvidéken, Josip Rajačić karlócai metropolita pedig ennek hatására május 13-ára szerb nemzeti kongresszust hívott össze. Ennek a kongresszusnak alig leplezett célja a Vajdaság kikiáltása volt. A helyzet stabilizálására a Batthyány-kormány Csernovics Pétert teljhatalmú kormánybiztosként a Délvidékre küldte, aki statáriumot vezetett be, ezzel azonban a gyűlés megtartását nem tudta megakadályozni, mivel hatalma nem terjedt ki a horvát báni igazgatás alatt álló területekre. Így a gyűlést Újvidék helyett ismét Karlócán tartották meg.[20]
A kongresszuson Rajačićot pátriárkává szentelték, kikiáltották a független vajdaságot, melynek első vajdájának Stevan Šupljikac császári ezredest választották meg, aki ekkor Itáliában harcolt. Létrehozták ezen felül a szerb nemzet főbizottságát (főodbor), amely a vojvodinai alkotmány kidolgozásáért volt felelős, és a Vajdaság kormányaként működött. Az első elnöke Rajačić lett, ő azonban hamarosan lemondott Ðorđe Stratimirović javára. Stratimirović megkezdte a közigazgatás átszervezését és a Szerb Fejedelemség segítségével, a bécsi udvar hallgatólagos beleegyezésével, a felkészülést a fegyveres felkelésre.[20]
A fegyveres szerb felkelés[szerkesztés]
A Batthyány kormány arra számított, hogy a Határőrvidék polgári közigazgatás alá vonása és a lakosság felmentése a határőri szolgálat alól a kormány mellé állítja majd ennek a félkatonai jellegű területnek a lakosságát. Ebben azonban csalatkoznia kellett, a határőrök nem fogadták el a magyar fennhatóságot, többségük a szerbek mellé állt, és immár a határt sem őrizték. Ezért akadálytalanul áramlott be a Szerb Fejedelemség területéről mind az anyagi támogatás, mind az önkéntes szerbek csapatai (szerviánusok). A szerviánusok fanatizmusukkal gyorsan egymásra haragították az addig békésen egymás mellett élő szerb, német és magyar lakosságot.[21]
Június 6-án a csajkás kerület katonái fellázadtak, ugyan ezen a napon a horvát szábor döntése értelmében a Háromegy Királyság szövetségre lép a Szerb Vajdasággal.[22] Június 10-én Mészáros Lázár hadügyminiszter körlevélben sürgette meg a hatóságokat, hogy minél hamarabb állítsanak fel nemzetőrséget, amit szükség esetén a megtámadott települések védelmére lehet rendelni.[23]
Június 12-én a felbőszített Hrabovszky János altábornagy a péterváradi helyőrséggel támadást intézett a karlócai szerb tábor ellen, ám a támadást visszaverték, és június 13-án a szerb főodbor hadba szólított minden szerb férfit a Magyar Királyság ellen. Az eddig lappangó ellenségeskedés immár nyílt háborúba csapott át.[21]
Harcok a Délvidéken[szerkesztés]
A nyár végére mindkét fél kiépítette a saját táborait, melyek részben az ellenfél szemmel tartására, részben a portyák támaszpontjaként szolgáltak. A felkelőket támogatta Arad és Temesvár császárhű őrsége is. A magyar vezetés megosztottsága és a rendelkezésre álló csapatok alacsony harcértéke miatt szeptemberig nem történt előrelépés, a perlaszi ütközet hatását sem tudták a magyarok teljes mértékben kihasználni, mert ekkor más területekre koncentrált a hadvezetés. Novemberre újabb szerb védvonal épült ki Pancsova körül,[24] amit a Kiss Ernő, Vetter Antal és Damjanich János vezette magyar csapatok az év végére felszámoltak, és januárra már közel jutottak a szerb felkelők teljes legyőzéséhez.[25] A nyugatról betörő császári csapatok megállítására minden nélkülözhető erőt kivontak a térségből, és a szerbek ismét megerősödtek. Csapataik Február 11-én már Szegedet ágyúzták, azonban onnan visszaverték őket.[26]
Perczel Mór megérkezésével március 15-én újabb támadás indult, melybe Bem is bekapcsolódott, és június végére a magyarok a Titeli-fennsík, valamint Arad és Temesvár erődítményei kivételével megtisztították a császáriaktól és szerb felkelő csapatoktól a Délvidéket.[27] Ekkor béketárgyalások is indultak, azonban a területi autonómia kérdésén megbukott a kezdeményezés. Jellasics vezetésével júliusban császári erősítés érkezett, mely a magyar csapatok kivonásával együtt a magyarok visszaszorulásához vezetett.[27]
Vetter Antal, Kmety György és Guyon Richárd vezetésével a magyar csapatok júliusban ismét kisöpörték a császáriakat, azonban ezután nem sokkal a szabadságharc vereséget szenvedett.
A szlovák nemzetiségi mozgalom[szerkesztés]
Az áprilisi törvények és a forradalom vívmányait kívánták továbbvinni a szlovák nemzetiségi vezetők, saját nemzetiségük számára nagyobb önállóságot kiharcolva. A márciusi és áprilisi megyei gyűléseken és röpirataikban nyelvi jogaik kiszélesítését követelték.[28]
A követelések radikalizálódása[szerkesztés]
Elsőként a március 28-ai Liptó vármegyei szlovákok gyűlésén, Liptószentmiklóson adtak hangot a szlovákság követeléseinek. Itt a Michal Miloslav Hodža evangélikus lelkész vezetésével lefolyt gyűlés határozatában szlovák nyelvű megyei igazgatást, bírósági tárgyalásokat és törvényeket, a szlovákok országgyűlési képviseletét, valamint szlovák nyelvű oktatást követelt. Vagyis elsősorban a szlovák nyelv egyenjogúságát és a szlovákság nemzetiségi jogainak elismerését kívánták elérni. A petícióval a vármegyékhez, a nádorhoz és a magyar kormányhoz fordultak támogatásért.[28]
Április elején a szintén evangélikus lelkész Jozef Miloslav Hurban kiáltványa jelent meg, amelyben a liptószentmiklósi petíció követelései mellett szerepelt a szlovák nyelvű egyetemi oktatás iránti igény is. Felszólította egyben a szlovákokat, hogy követeléseiknek gyűléseken adjanak hangot. A brezovai gyűlés petíciója, melyet szintén ő szerkesztett, már a szlovákság egyenjogú nemzetként való elismerését kérte.[28]
Még tovább ment a május 10-11-ei liptószentmiklósi országos gyűlés határozata, mely a Nagymorva Birodalomra hivatkozva formált jogot az egyenrangúságra, a magyarok szemére vetve, hogy őket megalázták, pedig a szlovákok vérükkel védték a Magyar Királyságot.[28] Követelték továbbá Magyarország föderációvá alakítását nemzetiségi alapon, amely államban egy egyetemes, általános választójogon alapuló parlament mellett nemzetiségi gyűlések működtek volna.[28] Szerepel a határozatban a szlovák nyelvű oktatási rendszer, a szlovák vezetésű szlovák nemzetőrség és a szlovák nemzeti színek használatának igénye is.[28] A parasztság védelmében követelték a majorságon ülő jobbágyok felszabadítását és az uraságok által elvett földek visszaadását.[28]
Ezek követelések elfogadhatatlanok voltak a magyar politikai vezetés számára, és a fő vezetők (Hurban, Hodža és Ľudovít Štúr) ellen elfogatóparancsot adtak ki. Ők Csehországba menekültek, ahol a prágai szláv kongresszuson felvetették követeléseik fegyveres kikényszerítését.[28] A prágai forradalom leverése (június 17.) után támogatókat keresve Hodža Bécsbe, Hurban és Štúr Zágrábba, majd Belgrádba utaztak. Augusztusban megkezdték Bécsben a Szlovák Légió megszervezését és a szeptember közepén Hurban elnökletével megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács.[28]
A – főleg cseh és szlovák diákokból álló – Szlovák Légiót[29] szeptember 19. és 29 között vetették be Nyitra vármegye területén, azonban az akció csúfos kudarcot vallott. A felvidéki szlovákok közül is jóval többen fogtak fegyvert ellene, mint ahányan mellé álltak.[28] Decemberben már a császári csapatok alárendeltségében harcoltak az újjászervezett szlovák csapatok.[28]
1849 március 20-án a császár visszautasította a külön szlováklakta koronatartomány kialakítását kérő petíciót.[28]
A kudarc okai[szerkesztés]
A szerbekkel és románokkal szemben a szlovák mozgalom mögött nem állt sem már felszerelt katonaság, sem külső, szövetséges hatalom.[28] A szeparatista mozgalom saját népessége tömegeit sem tudta maga mellé állítani, ennek több oka volt:
- A telkes jobbágyság az úrbériség eltörlése után elégedett volt helyzetével.[28]
- A nemzetiségi mozgalom vezetése megosztott volt.[28]
- A tehetősebb szlovák birtokos réteg elmagyarosodott.[28]
- A szlovákok közötti egység kialakulását gátolták a katolikusok és az evangélikusok közötti súrlódások.[28]
Német nemzetiségiek mozgalmai[szerkesztés]
Horvát függetlenségi törekvések[szerkesztés]
A szlovén nemzetiség megoszlása[szerkesztés]
A magyarországi szlovén nemzetiség a szabadságharc során megoszlott, amelynek elsődleges vallásfelekezeti jellegű volt és nem etnikai. A szlovénok általában katolikusok, vagy evangélikusok a Muravidéken még ma is, amely nagyban befolyásolta politikai állásfoglalásukat. Mivel köztudott volt, mennyire elfogult a katolikus vallás mellett a Habsburg-ház, ezért nyilvánvaló volt, hogy attól az evangélikus szlovének semmi jót nem várhatnak. Kardos János hodosi lelkész volt az evangélikusok legfőbb szószólója a szabadságharc folyamán, s híveivel együtt Kossuth Lajost támogatta. Kardoséknak elég lett volna, hogy a magyar állam biztosítja a magyarországi szlovén nyelv, a vend nyelv szabad használatát az iskolákban és nem igényelték a szlovének külön politikai nemzetként való elismerését, mert önmagukat magyaroknak tekintették, de szlovén nyelvűnek, ill. kulturális kötődésűnek.
A katolikusok is hasonlóan féltették vallásukat, de pont a magyar forradalommal szemben. Számos kulcsfigurája a forradalomnak, így Petőfi Sándor is nyíltan kifejtette egyházellenes nézeteit. A katolikusok akárcsak más nemzetiségek önálló politikai nemzetként való elismerésüket követelték, ezenkívül szorosabb kapcsolatot akartak fenntartani ehhez a Habsburg Birodalom három tartományában, Karintiában, Stájerországban és Krajnában élő szlovénokkal. Sajnos azonban az ausztriai szlovén vezetőknek nem voltak konkrét ismereteik a magyarországi szlovén nemzetiséget illetően, amit mutat az 1850-es években kidolgozott ún. Egyesült Szlovénia program. Ennek jegyében a szlovénok először nem függetlenséget, hanem széles körű autonómiát akartak szerezni a Habsburg Birodalmon belül, méghozzá úgy, hogy a három örökös tartomány területén levő szlovén tömböket egységes közigazgatási területbe vonják ezáltal. Ehhez térképet is dolgoztak ki, amely először még nem tartalmazta a Vendvidéket, a magyarországi szlovének lakhelyét. Később azonban már a program kiemelte, hogy a magyarországi szlovének egyesítésére is törekszik az anyanemzettel.
A nézetkülönbségek ellenére nem volt éles szembenállás a két tábor között, egyrészt mert a vallási különbségek itt nem eredményeztek ellentéteket a reformáció és a rekatolizáció idején mint mondjuk máshol az országban. A szlovének függetlenül attól, hogy evangélikusok, vagy katolikusok voltak igen nagy számban szolgáltak a honvédseregben. Ezek azonban csak kis hányadában voltak önkéntesek, nagyobb részüket sorozták, míg mások pénzért helyettesként szegődtek, elsősorban német nemzetiségűek kérésére. A katona-állítási listákban nem szerepel a nemzetiségűk a bevonult szlovénoknak, csak a nevekből lehet következtetni. Feldolgozva egyelőre csak a vasi és zalai sorozások vannak, a somogyi szlovének jelenlétéről a honvédseregben nincsenek adatok, de valószínű, hogy ezernél több szlovén harcolt a szabadságharcban. Ismeretes, hogy a szomszédos Stájerországból is érkezett néhány szlovén, aki önként állt be a honvédseregbe.
Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Závodszky, Géza. Történelem III.. Nemzeti Tankönyvkiadó. ISBN 963 19 2311 8
- szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Videopont Kiadó (1996). ISBN 963 8218 207
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Závodszky, Géza. Történelem III.. Nemzeti Tankönyvkiadó, 118. o.. ISBN 963 19 2311 8
- ↑ szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 74. o.
- ↑ Szklenár György. [2018. július 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. július 1.)
- ↑ Takács Miklós: Ősszerbek a Kárpát-medencében? Archiválva 2014. január 11-i dátummal a Wayback Machine-ben
- ↑ Kiss László: A szlovák nemzeti tudat születése. Tanulmányok a szlovák „nemzeti ébredés” és a reformkori szlovák—magyar viszony történetéből. Eger, 2005. 24. o.
- ↑ a b Történelem III. - Újkor. Műszaki Kiadó, 194. o. (2005). ISBN 963 16 2815 9
- ↑ szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 79-81. o.)
- ↑ szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 79-81. o.
- ↑ szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 90. o.
- ↑ a b c d e szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 157-159. o.
- ↑ Puchner saját erőit a székely felkelés és a magyar honvédség legyőzésére akarta felhasználni. (lásd szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 183. o.)
- ↑ szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 183-185. o.
- ↑ a b c d e szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 188-189. o.
- ↑ szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 237-239. o.
- ↑ a b c d e f g h szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 320-321. o.
- ↑ a b c szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 43-45. o.
- ↑ Az 1844-ben Garasanin szerb belügyminiszter által felvázolt szerb vezetésű délszláv állam magában foglalta volna Dalmáciát, Horvátországot, Szlavóniát, a Szerémséget, Bácskát, Bánságot, a Határőrvidéket és Dél-Magyarország egy részét is. lásd szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc története, 44. o.
- ↑ szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 53. o.
- ↑ szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 56-57. o.
- ↑ a b szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 76-77. o.
- ↑ a b szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 97-99. o.
- ↑ szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 107-108. o.
- ↑ Főleg Bács-Bodrog és Torontál megyék forogtak veszélyben. (lásd szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 108. o.)
- ↑ szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 203-204. o.
- ↑ szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 231-232. o.
- ↑ szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 253-255. o.
- ↑ a b szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 298-300. o.
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 74-76. o.
- ↑ A légió mintegy 300 főt számlált, ebből kevesebb, mint 50-en voltak ténylegesen szlovákok, a vezetésre is cseheket kértek fel. (lásd szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 76. o.)
Külső hivatkozások[szerkesztés]
- Gergely András: Kossuth nemzetiségi politikája 1847–1853 PDF In: Tiszatáj, 2002. szeptember
