Madách Imre

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Madách Imre
Madachimre.jpg
Született 1823. január 21.
Alsósztregova
Elhunyt 1864. október 5. (41 évesen)
Alsósztregova

Sztregovai és kiskelecsényi Madách Imre (Alsósztregova, 1823. január 20.[1] – Alsósztregova, 1864. október 5.) magyar költő, író, ügyvéd, politikus, a Kisfaludy Társaság rendes és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Madách Imre a 13. századig tudta visszavezetni családját. Közvetlen ősét a II. András király korában élt Raduntól eredezteti. Fiai (Madách de Oszlár, Tóbiás és Mike) mindannyian alapítottak családot, de ezek közül is a legjelentősebb a Madách-ág, melynek tagjai 1250-ben IV. Bélától kaptak adománylevelet, birtokot pedig Zólyom vármegyében. A Mádáchok 1430-tól bírták Sztregovát. Innen ered az úgynevezett sztregovai-ág, a költő felmenői, kiknek több tagja Nógrád vármegye szolgálatában állt, de volt köztük törökverő hős, kuruc főtiszt és költő (Madách Gáspár) is. A ifj. Madách Imre nagyapja, Madách Sándor (1756–1814) híres szabadkőműves, kora egyik legsikeresebb ügyvédje, a Martinovics-per 16 vádlottjának, köztük Batsányi János védője, de emellett Nógrád megye főügyészeként is tevékenykedett. Fia, id. Madách Imre (1781–1834), császári és királyi kamarásként visszavonultan gazdálkodott Alsósztregován. Felesége, Majthényi Anna (17891885) öt gyermeket szült neki (Imre, Károly, Pál, Anna, Mária).

Madách szülei. Rajzolta Háry Gyula.

Gyermekévek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Madách Imre Alsósztregován (ma Dolná Strehová, Szlovákia, Nagykürtösi járás) született 1823. január 20-án.[* 1] Szülei Madách Imre császári és királyi kamarás és földbirtokos és Majthényi Anna. A gyermeket 1823. január 21-én, kedden keresztelte meg Hliniczky Gáspár alsósztregovai római katolikus plébános, keresztszülei: Bukva György, alsósztregova evangélikus lelkésze és báró Czetvicz Antalné Simonchich Antónia voltak.[* 2]

Gyermekkorát szüleinek kastélyában töltötte külön nevelők (Kovács József és Osztermann Ernő) vezetésével. A családi körön kívül alig volt társasága s ez nagyon előmozdította azt, hogy kedélye mindvégig zárkózott maradt. Félénk, magányos, törékeny alkat volt, élete végéig sokat betegeskedett. Tanulmányait magánúton végezte, vizsgáit a váci piarista gimnáziumban tette le, az I.-IV. grammatikai osztálybelieket 1830-34-ben, a humaniorákat 1835–1837-ben.

1834. január 3-án elveszítette édesapját, ami annyira megviselte, hogy leginkább csak könyveiben lelte örömét. Beható ismereteket szerzett és önmunkásságban fejlesztette szellemét. Wielanddal foglalkozott és az Abderiták szellemében írt kísérleteket.

1836 körül megismerte első szerelmét, Cserny Máriát.

1837 nyarán kéziratos hetilapot indított négy évvel fiatalabb öccsével, Pállal, Litteraturai Kevercs címmel, melynek olvasói családtagjaik voltak.

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hat idegennyelven (német, francia, szlovák, angol, latin, ógörög) tudó Madách 1837 őszén került a Pesti Egyetemre. Az első két szemeszterben bölcsészetet, majd a harmadiktól jogot hallgatott. Évfolyamtársai közé tartozott Andrássy Gyula és Lónyay Menyhért is. Figyelemmel kísérte a folyóiratokat, a kor legjelesebb magyar költőinek műveit olvasta, de még előfizetett az Athenaeumra is. Meg-megújuló betegségeinek ellenére diáktársaival együtt kéziratos lapot (Mixtura) szerkesztett, úszni, vívni, festeni, zongorázni tanult, részt vett az egyetemi ifjúság báljain, kirándulásain, színház- és koncertprogramjain, megismerkedett az Ifjú Magyarországgal, a radikális fiatalok csoportjával, és ezen kívül a faeszterga használatát is elsajátította.

A szerelem sem hiányzott az életéből, beleszeretett diáktársának húgába, a nála egy évvel fiatalabb Lónyay Etelkába, aki első verseinek ihletője, múzsája lett. Ebben az időben jelentek meg első versei a Honművészben. Első verseskönyve, a 26 költeményt tartalmazó Lantvirágok anyja költségén – neki is ajánlva – jelent meg Pesten. A versek többsége Etelkához szólt. Még a nyáron – részben anyagi gondok, részben a személyzettel való folyamatos konfliktus miatt – felszámolták a Kálvin téri háztartást. Anyjával és testvéreivel visszautazott Nógrádba és Madách Imre ettől kezdve magánúton folytatta és fejezte be egyetemi tanulmányait Bory László ügyvéd vezetése mellett. 1841 tavaszán Trencsénteplicen keresett gyógyulást, ahol megismerkedett Dacsó Lujzával, aki tüdőbaját kezeltette ott. A szerelem rövid ideig lángolt közöttük, mivel Lujza 1843 tavaszán elhunyt.

1841 októberében és novemberében tette le ügyvédi vizsgáját a Pesti Egyetemen. A kötelező egyéves joggyakorlatot Balassagyarmaton Sréter János alispánnál, majd annak halála (1842. március) után Fráter Pál oldalán töltötte le.

1842. január 16-ától tiszteletbeli aljegyzőként dolgozott. Ebben az évben írta Duló Zebedeus kalandjai című elbeszélését, illetve a Jó név s erény című drámatöredékét, valamint a Művészeti emlékezés című munkáját és befejezte Csák végnapjai című drámáját. Ez év december 19-én megkapta ügyvédi oklevelét.

1843-ban Nógrád megyében mint tiszteletbeli aljegyző a közpályára lépett, 1843. január 9-én iktatták be a Nógrád megyei ügyvédek sorába. Hivatalában azonnal feltűnt korrekt fogalmazásával és a gyűléseken előadásának tartalmasságával. Szontágh Pál volt legkedvesebb barátja, ki a bátortalan és visszavonuló Madáchot bevitte a társasélet köreibe. Barátjával együtt egy Nógrádi Képcsarnok címmel írott füzetet állított össze a megyei közélet nevezetesebb alakjait jellemző epigrammokból. 1843. augusztus 22-én lemondott tiszteletbeli aljegyzői hivataláról és 1844. január 8-án táblabíró lett. 1846. július 15-től mint élelmezési főbiztos működött, de minden hivatalos elfoglaltsága mellett 1843-48-ig élte irodalmi tanulmányai és munkássága legtevékenyebb korszakát. Számos lírai költeményen, néhány elbeszélésen és esztétikai értekezésen kívül hat drámája készült el, mind öt felvonásban és jambusban: Jó szív és erény, Csak tréfa, Commodus, Mária királyné, Csák végnapjai (újra átdolgozta 1861-ben), Férfi és nő. Ezek közül a két utóbbival 1843-ban akadémiai jutalomra is pályázott és a Csákkal dicséretet is nyert, de egyébként nem lépett föl velük. Politikai cikkeket is írt, leginkább névtelenül a Csengery-féle Pesti Hírlapba, melynek centralista irányát pártolta.

Fráter Erzsébet

1843 elején írta Férfi és nő című drámáját, amelyet 1843 márciusában benyújtott a Magyar Tudományos Akadémia drámapályázatára, de nem nyert díjat. Ez év folyamán Cserny Máriával megszakadt kapcsolatuk, losonczi Gyürky Amália iránt lobbant szerelemre. Ugyanekkor ismerkedett meg Fráter Erzsébettel is.

1844 április-májusában Kossuth-tal folytatott vitát a teledíjakról (Társalkodó, Pesti Hírlap). Az év végén Csesztvére költözött.

1845 februárjában Cséhtelekre ment, 1845. március 16-án jegyezte el Cséhtelken érkeserűi Fráter Erzsébetet, Fráter Pál nógrád megyei alispán unokahúgát. Az esküvő július 20-án Csécsén, a katolikus templomban tartatott meg. Boldognak érezte magát családja körében és nősülése után csesztvei birtokán lakott, a megye székhelyéhez közelebb.

A Pesti Hírlap 1846 januárjában bejelentette, hogy nógrádi tudósítója lemond. Madách közéleti szereplései csökkentek, emellett népszerűsége továbbra is megmaradt. Ezen időszakában nem alkotott nagyobb volumenű szépirodalmi műveket. 1846. január 18-án jelent meg a centralista és szabadelvű Madách Válasz a nyílt levélre a centralizáció ügyében című cikke a Jelenkorban.

1846. július 15-én főbiztosnak választották közfelkiáltással, ezen minőségében a megyén átvonuló katonák túlkapásai ellen is felszólalt, valamint a losonci katonai kórház és az érsekvadkerti tiszti szállás borzalmas állapota ellen is kifogást emelt, illetve a megszökött katonák elfogásáért járó díj ügyében is intézkedett.

1846. augusztus 31-én megszületett fia, Imre, aki még aznap meghalt.

1847 elején Szontagh Pállal együtt tagja lett a gróf Teleki László által vezetett Ellenzéki Körnek. Nógrádi képcsarnok címmel írt Szontagh Pállal és Pulszky Ferenccel együtt egy epigramma-gyűjteményt, ebben találó jellemzésekkel illették a megye tisztikarának tagjait.

1848. január 1-jén megszületett fia, Madách Aladár.

1847 őszen Nógrádban a követválasztáson a konzervatívok aratták győzelmet, azonban a következő országgyűlés már nem nekik kedvezett. Ezek egyike, Károlyi János 1848 márciusában lemondott posztjáról, a szabadelvűek, akiket Madách Imre vezetett, március 11-én levelet fogalmaztak meg Csesztvén, amelyben a lemondott követ helyére Kubinyi Ferencet javasolták.

Ezután Balassagyarmaton tartózkodott és a megye teljhatalmú választmányi tagjaként nem is hagyhatta el a megyeszékhelyet. Március végén hosszabb betegségbe esett: felújult régi szívbaja, mely ágyba döntötte, és csak a nagy nemzeti dráma lezajlása után épült fel. 1848. április 7-én főbiztosi hivataláról is lemondott, aznap intézkedtek Madách helyettesítéséről is. A június 24-26-i füleki követválasztást vezette, s ennek lefolyásáról és eredményéről jelentést írt gróf Ráday Gedeon főispánnak: Repeczky Ferenc lett az országgyűlési követ.

Július 5-én Madách Pállal és Komjáthy Anzelmmel érkezett Budára, a képviselőház megnyitására. Július folyamán Csetszvén betegeskedett, beállt nemzetőrnek, de egészségi állapota miatt nem tudott aktív résztvevő lenni. Főbiztosi teendőinek továbbra is eleget tett. Augusztus végétől személyesen közreműködött az újoncok toborzásával kapcsolatosan felmerülő teendőkben.

Betegsége miatt nem vehetett részt a szabadságharcban, de a Madách család 48-49-es sorsa sűrítetten foglalja össze azt a tragédiát, mely a szabadságharc hazafias nemességére rászakadt.

1849 januárjában a császári csapatok megérkeztek Balassagyarmatra, ekkor báró Majthényi László királyi biztos, aki a főispáni teendőket látta el, február 4-én a tisztikart felesküdtette I. Ferenc Józsefre. A gerillák áprilisban elfoglalták a megyeszékhelyet, Repeczky Ferenc, Kossuth kormánybiztosa, aki a főispáni teendőket látta el, egy kiáltványt adott ki, amelyben a báró Majthényi László alatt hivatalt viselt személyeket, így többek között Madách Imrét is hazaárulónak nevezte, hivatalukból pedig felfüggsztette. Álláspontját kevesen osztották, Nógrád megye választmánya április 21-én döntést hozott, melynek értelmében a tisztviselők zöme, köztük Madách Imre is, továbbra is megmaradt hivatalában.

1849 júliusában az orosz csapatokkal szembeni általános népfelkelésre szólította fel környéke lakosságát. Június 6-án írta meg felhívását, mely Hírlelő lett ismert.

Még ugyanebben az évben a költő nővérét, Madách Máriát, annak első házasságából való tizenöt éves fiát, Huszár Józsefet és Mária második férjét, Balogh Károly honvéd őrnagyot Marosszlatina mellett (Erdélyben) román parasztok brutális kegyetlenséggel megölték 1849. augusztus 16-án. Öccse, Pál, aki Kossuth mellett működött, egy futárszolgálat következtében tüdőgyulladást kapott, s betegségébe belehalt Sztregován október 1-jén. Károly öccse menyasszonyának apját Haynau felakasztatta.

A szabadságharc után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1849 őszén a költő Csesztvén bújtatta Gracza Antal és Záhony István felvidéki felkelőket.

1850 februárjának végén meggyilkolt nővére hagyatékának ügyében utazott le Szegedre Madách Károllyal együtt.

1850 elején birtokán Udvardy Pétert bújtatta.

1850. július 14-én id. Madách Imréné gyermekeivel osztályegyezséget kötött, mely alapján alsósztregovai birtokuk Madách Imrét, Csesztve, az anyai birtokrész pedig Madách Károlyt illette meg.

Madách emlékbélyeg (1964)

1851. június 7-én megszületett lánya, Jolán. 1852-ben a halálra ítélt Rákóczy Jánost, Kossuth titkárát alkalmazta Parócán, mint erdőkerülőt. Szabadságharcos rejtegetése ürügyén Madách Imrét 1852 augusztusában emiatt elfogták és előbb a pozsonyi vízi kaszárnyában, 1853. március 6-tól a pesti Újépületben szenvedett majdnem egy évig tartó vizsgálati fogságot. 1852 őszén Pozsonyban férjével együtt meglátogatta őt későbbi szerelme, Veres Pálné.

A börtönben verseket írt krétával az asztallapra és megírta Az ember tragédiája első változatát Lucifer címen.

1853. április 2-án megszületett lánya, Anna Borbála. 1853. május 7-e körül, a bizonyítékok elégtelensége folytán, Madáchot a fogságból kibocsátották ugyan, de Pesten kellett felügyelet alatt maradnia. Midőn végre augusztus 20-án hazamehetett, családi boldogságát nejének hűtlensége folytán feldúlva találta. 1854. július 25-én írták alá a heves megyei Ecséden a válási szerződést. Nyáron Fráter Erzsébet sikertelenül próbálkozott helyreállítani a házasságot. Szeptemberben Jolán lányáért visszament Alsósztregovára, vele együtt pedig Cséhtelekre indultak az édesapjához.

Madách ezután anyjának körében élte le hátralevő éveit. Keserű csalódása érzékenyen hatott lelkére, csaknem a kétségbeesésig. Szívbaja is erősebben jelentkezett, de titkolta anyja előtt. Gyötrődéseit újabb (főleg történelmi és filozófiai) tanulmányokkal és munkássággal igyekezett leküzdeni.

1853-54-ben politikai szatírákban öntötte ki keserűségét; ekkortájban írta Civilizátor című szatirikus vígjátékát is és 1855. január 1-jén fogott hozzá a Mária királynő átdolgozásához. 1855. szeptember 17-én nekilátott II. Lajos című, töredékben maradt drámájához. Ősszel elküldte a Tomory pályázatra a Mária királynő-t, ám művével nem nyert díjat. 1858-ban megismerkedett a csesztvei Majthényi-birtok intézőjének későbbi feleségével, Schönbauer Karolinával.

1856 és 1857 között megírta Az ember tragédiája második változatát. A világnézetén erőt vett sötét humorban, a Szontagh Pálhoz írt levél-fogalmazványa alá írt jegyzetében jelentkezik először az Ember tragédiája eszméje. Mialatt e műnek elkészült az egyetlen fennmaradt változata (saját följegyzése szerint 1859. február 17. és 1860. március 26. között), lelke a munkától mindjobban fölpezsdült.

1859. április 12-én jelen volt részt a Nógrád megyei gazdasági egylet előkészítő tanácskozásán, amelyre báró Balassa Antal, Madách egykori évfolyamtársa hívta meg őt a kékkői várba. Az alapító okiratot Madách és társai készítették.

1859. július 9-én megszületett Schönbauer Karolina törvénytelen leánygyermeke, Anna. A lányt a következő napon keresztelték, a családi hagyomány szerint édesapja Madách Imre volt.

1859. augusztus 11-én Szécsényben tartózkodott, jelen volt a gazdasági egyesület alakuló ülésén, tagja lett az ideiglenes választmánynak.

1860. június 9-én fogott hozzá Mózes című drámájának megírásához.

1860. november 5-én a Nógrád megyei gazdasági egyesület alakuló közgyűlésén is megjelent, megválasztották annak egyik alelnökévé, beszédet is intézett a jelenlévőkhöz. A későbbiek folyamán is kivette részét az egylet tevékenységében, 1862-ben ő vezette a statisztikai és nemzetgazdászati szakosztályt.

Utolsó évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nógrád megye bizottmányának 1861. január 7-én tartott első közgyűlésén a résztvevők az októberi diploma ellen tiltakoztak, Madách pedig tagja lett Nógrád megye választmányának, s egyúttal a megyei tisztújítás szavazatszedő küldöttségének is. Két napra rá a tisztikar fizetése ellen tett felszólalást. Január 10-én Nógrád megye törvényszéki táblabírái közé választották, valamint a Nógrád megye új közigazgatási rendszerének kidolgozására megalakított bizottságnak, illetve a megyei költségvetést kidolgozó választmánynak is tagja lett. Madách segédkezett a Nógrád megye népeihez intézett felhívás megszövegezésében, amely többek között a teljes jogegyenlőséget, a robot, a dézsma és a papi tized eltörlését, a községek önkéntes újraszervezését, az egyenlő közteherviselést hirdette.

Március 12-én, Balassagyarmaton került ki a nyomdából Madách választási röplapja, a Politikai hitvallomás, 20-án pedig egyhangúlag a balassagyarmati választókerület országgyűlési képviselőjének választották. Beszédet is tartott ezen alkalomból választói előtt, a szlovák választóknak saját anyanyelvükön köszönte meg a bizalmát. Röplapjának központi gondolata a francia forradalom eredeti jelszava volt: „Szabadság, egyenlőség, testvériség”. 1861. március 21-én elfogadta a balassagyarmati választókerület mandatumát és az országgyűlésen a felirati vitában mint a határozati párt híve, május 28-án egy jeles beszéddel tűnt fel. Június 26-án tagjává vált a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó bizottságnak. Augusztusban írta meg beszédét a A nemzetiségek ügyében címmel, ezt viszont nem tudta már elmondani, mivel az országgyűlést berekesztették.

1861. július 20-a után magával hozta a fővárosba nagy művét is, Az ember tragédiáját, hogy kikérje róla Arany János véleményét. 1861. szeptember 12-én küldte Arany első levelét Madách Imrének, ebben leírta, hogy művét kiemelkedőnek tartja, valamint felajánlotta segítségét kisebb nyelvi és verselési kérdésekben.

1861. szeptember 28-án fejezte be Madách a Csák végnapjainak az átdolgozását, a művet október 3-án küldte el Arany Jánosnak. 1861. október 31-én Arany a Tragédia első négy színét a Kisfaludy Társaságban felolvasta, valódi diadalt aratott.

1862. január 12-e környékén látott napvilágot Az ember tragédiája első kiadása, mely nem került könyvárusi forgalomba, akárcsak a Lant-virágok. A Kisfaludy Társaság pártoló tagjai kapták meg a kötet a tagdíj befizetésének fejében, mint illetménykötetet. A mű megjelenése után a Kisfaludy Társaság 1862. január 30-án rögtön tagjának választotta. A bevezetésekor esett önkéntelen ováció (Arany vezette be) volt az egyetlen nyilvános ünneplés, melyben a költő részesült. Székét 1862. április 2-án Az aesthetika és társadalom viszonyos befolyása című értekezésével foglalta el.[2]

1862 elején Mózes című drámáját elküldte a Magyar Tudományos Akadémia Karácsonyi Guidó-pályázatára. Augusztus 7. és 11. között Arany János látogatást tett Madách Imrénél, idejüket Csesztvén, illetve Alsósztregován töltötték, majd Szliácsra kirándultak át.

1862 novemberének elején Nagyváradon találkozott utolsó ízben feleségével, lányát, Jolánt magához vitte Alsósztregovára.

A Magyar Tudományos Akadémia 1863. január 13-án választotta levelező tagjai sorába, de itt már régi betegségének felújulta miatt nem foglalhatta el személyesen székét, helyette Bárczy Károly olvasta fel 1864. április 18-án A nőről, különösen aesthetikai szempontból című dolgozatát (Koszorú 1864.).

Munkakedve ekkor tetőpontján állott. Mózes című öt felvonásos műve egy tragédia-pályázaton feltűnést keltett (az akadémiánál), de inkább dramatizált eposz lévén, nem nyert jutalmat. Arany Koszorújában (1863-64) jelentek meg apróbb költeményei és Kolozsiak című elbeszélése (1864.), továbbá egy Tündérálom című drámai költeménye, mely egyben utolsó, befejezetlenül maradt műve volt. E mű első részét bemutatták a Kisfaludy Társaságban, de a költő már nem folytathatta.

1864 nyarán a Parócához tartozó Imre-dombon Madách belekezdett egy nyárilak megépítésébe. A hagyomány szerint utolsó szerelmével, Borbálával szeretett volna ide visszavonulni. 1864 szeptember elején ült utoljára lóra.

1864 szeptember végén a beteg költőhöz érkezett Péczely Ignác, az íriszdiagnosztika felfedezője, Kovács Sebestény Endre, a korszak legnevesebb sebésze és a losonci orvos, Pongrácz Mihály.

1864. október 4-én Szontagh Pálnak diktálta le végrendeletét, másnap 1864. október 5-én hajnali 1 és 2 óra között hunyt el Alsósztregován, szívelégtelenségben (gyászjelentése szerint vízkórban). Örök nyugalomra helyezték október 7-án szülőhelyén a Madách-nemzetség sírboltjába.

A Koszorúban Arany szép nekrológot írt róla, emlékbeszédet pedig barátja, Bérczy Károly tartott fölötte a Kisfaludy Társaság 1866. február 6-án tartott közülésén.

Síremléke az alsósztregovai kastély parkjában áll, rajta Rigele Alajos szobrászművész alkotása: Ádám.[3]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Madách Imre szobra Budapesten, a Nemzeti Színház aulájában
  • Lantvirágok (1840)
  • Mária királynő (1840–1855)
  • Férfi és nő (1843)
  • Csák végnapjai (1843–1861)
  • Vadrózsák (1844)
  • Az ember tragédiája (1859–1860)
  • A civilizátor (1859)
  • Mózes (1860–1861)
  • Tündérálom (töredék) (1864)

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Madách Imre emlékezete Erdélyben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A színjátszásban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az erdélyi magyar színjátszásnak elévülhetetlen érdemei vannak Madách Imre (1823-1864) géniuszának népszerűsítésében. Az ember tragédiája ősbemutatóját a budapesti Nemzeti Színházban 1883. szeptember 21-én a Kolozsvárról elszármazott Paulay Ede rendezte, aki a Tragédia színrevitelének gondolatával már a kincses városban foglalkozott. Alig telt el öt hónap, és 1884. február 27-én Kolozsvárt is színre került a nagy mű E. Kovács Gyula rendezésében, lényegében a Paulay-féle elképzelés szerint. A darab értelmezésében Arany János felfogását vették alapul, és igyekeztek a pesszimisztikusnak vélt hangulatot enyhíteni. A koráramlatból eredően deklamációs stílusban játszottak. Az első kolozsvári előadáson Ádámot E. Kovács Gyula, Évát vendégként Jászai Mari, Lucifert Szentgyörgyi István alakította. A Tragédia előadásának történetéhez hozzátartoznak a többi városok bemutatói is. Nagyváradon 1885. július 14-e és 1943 novembere között 15 különböző társulat előadásában színpadra állított Tragédiát láthatott a közönség.

A Madách-kultusz megteremtésében fontos hozzájárulása volt az erdélyi színjátszásnak, hogy 1886. október 9-én Kolozsvárt előadták a Csák végnapjai c. drámát, majd 1888. február 20-án itt mutatják be először a Mózest, mely ugyanabban az évben Nagyváradon is színre került. 1892. február 6-án került sorra Kolozsvárt a Férfi és nő c. tragédia. Drámatörténeti jelentőségű volt Az ember tragédiája 1913. március 14-i felújítása Kolozsvárt Janovics Jenő rendezésében, amikor először játszották kihagyások nélkül a teljes szöveget. Az Ádám-Éva-Lucifer hármas alakítója ekkor Nagy Adorján, Hettyey Aranka és Szakács Andor. Az előadás színpadtechnikailag is újdonsággal szolgált: a háttérre vetített díszletekkel (pl. az egyiptomi színben).

A kisebbségivé váló erdélyi magyar életben a Tragédia bemutatása a nemzetiségi azonosságtudat megőrzésének és bizonyításának fontos próbaköve lett, állandó küzdelemben a cenzúra zaklatásával (Madách születésének 100. évfordulóján például a Marseillaise miatt tiltották be az előadást). Mindezek ellenére a Tragédia színrevitele továbbra is a kísérletező szellem ösztönzője.

Janovics az 1920. október 29-i felújításon (Táray Ferenc, Poór Lili, Szakács Andor színészhármassal) a stilizált színpad eszközeit igénybe véve megpróbál szakítani a pátoszos játékkal és naturalista megelevenítéssel, így tárva fel a mű gondolati rétegeit. Alkalmazta a színpadtechnikai újítást, a háttérre vetített díszlet is. Emlékezetes ezután az 1934. február 27-i színrevitel, amely a két világháború közt már-már halódó színjátszás sorsfordulatának kezdetét jelentette. Az 1100 férőhelyes teremben a bemutatón 1400 ember szorongott, s rövid idő alatt Kolozsvárt, Nagyváradon, Brassóban huszonkilencszer adták elő a Tragédiát 30000 néző előtt. A bevétel biztosította azt az alapot, amelyből megvalósulhatott a Thália RT. népművelő művészi programja. A rendező Kádár Imre nem vette át a budapesti Nemzeti Színház konzervatív, a Zichy-illusztrációk naturalista képzőművészeti keretében játszott 1934-es felújításának koncepcióját, hanem a stilizált színpad kifejezéstárát használva, fényeffektusok kiváltásával vitte színre a művet. Az Ádám-Éva-Lucifer hármas: Balázs Samu, Erényi Böske, Forgács Sándor. A modern színészalkat előfutáraként tartjuk számon Forgács Lucifer-alakítását: "nem démon, szellemes, kedélyesen fölényes, intelligens" – írta róla Gaál Gábor, a korabeli krónikás.

Erdélyben is gazdag Az ember tragédiája szabadtéri előadásainak adattára: kiemelkedő volt a Thália Színház társulatának bemutatója 1937. június 26-án Kolozsvárt a Református Kollégium nagy udvarán, a Farkas utcai templom tövében (6000 néző előtt ötsíkú színpadon) és 1938. június 27-én Brassóban a Katolikus Főgimnázium udvarán. A színész-hármas mindkét előadáson: Nagy István, Fényes Alice, Kovács György.

Hosszú szünet után újból 1965. november 26-án került színre Kolozsvárt a Tragédia Rappaport Ottó rendezésében. Ez a bemutató is színháztörténeti súlyú. Főszereplői: László Gerő (Ádám), Vitályos Ildikó és Krasznai Paula (Éva), Kovács György és Flóra Jenő (Lucifer). Jelentősége újszerű értelmezésében rejlik, amely "desatanizált", s a mindig kételkedő, a tudás segítségével mindig újrakezdő ember drámájára helyezte a hangsúlyt. A naturalista hagyományokat elutasító színpadkép Jules Perahim munkája, amely két, közös középpontjuk körül ellentétes irányban forgatható lépcsős körszínpadból állt, biztosítva a játék folyamatosságát és jelképiségét. Az előadás súlyát Kovács György alakítása biztosította, zenéjét Oláh Tibor szerezte.

A Tragédia ősbemutatója és az utolsó színrevitel záró előadása közt Kolozsvárt 237-szer került színre a mű. Említésre méltó a Tragédia nagyváradi bemutatója 1974-ben, amelynek Szabó József rendezésében újítása volt, hogy az előadás narrátoraként Madách alakja is megelevenedik. A váradiak szakítottak a teatralitással, a játékot megfosztják a színésziességtől, s mintegy oratórikus szellemben a madáchi szöveg szolgálatára kötelezik a színészeket. Ugyanekkor Harag György Marosvásárhelyen a Székely Színház művészeivel egy "reteatralizált" rendezésben látványosan viszi a közönség elé a Tragédiát.

A Ceaușescu-diktatúra szigorodásakor betiltják Az ember tragédiája már bemutatás előtt álló újabb előadását azzal az otromba érveléssel, hogy a szocializmusban nem lehet többé az ember "tragédiájáról" beszélni... Leállnak a marosvásárhelyi Nemzeti Színház próbái is, ahol a román tagozaton Octavian Goga híres fordításában készültek a drámát bemutatni.

1989 után viszont lehetővé vált, hogy a marosvásárhelyi magyar tagozat Kincses Elemér rendezésében felújítsa a Mózes erdélyi előadását (1991) s a népét balsorsából kivezető Mózes Ferenczy István alakításában az új történelmi helyzetnek megfelelő jelentőséget kapjon. A társulat ezzel a darabbal szerepelt a III. Kisebbségi Színházfesztivál rendezvénysorozatában a magyarországi Kisvárdán.

A szakirodalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az erdélyi Madách-kultusz írásbelisége hűen kísérte a Tragédia színpadi változásait, de kezdettől fogva bensőségesebb gondolati kapcsolatba került a Madách-jelenséggel. Haraszti Gyula Madách-könyve (Kolozsvár, 1882) még kora ítéletével a világfájdalmat jelöli meg a költő világnézeteként, Kristóf György azonban (Petőfi és Madách. Kolozsvár, 1923) a XIX. század két nagy írójának humanizmusát egybevetve már így összegez: "Petőfinél az eszmény, az ideálok világa tökéletes, míg Madáchnál a kultúrában és a kultúrának élő nemes lélek tapasztalja, hogy az ideák, az értékek világa is fogyatékos." A kisebbségi lét nyomásai közepette a Madách-kép hamar ellentmondásaira bomlik. Reményik Sándor a költő halálának 70. évfordulóján az Ádám az Űrben című írásában így jellemzi a Tragédia szerzőjét: "Nem kell neki semmi abból, ami itt kapható, nyerhető, árulható, megvehető, ingyen ölébe hulló vagy kierőszakolható. Semmi." Ugyancsak itt a Pásztortűzben Kovács László a történelmi kiábrándulás helyett a remény felcsillanására ügyel... Tárgyilagos művészi szempontot képvisel az Erdélyi Helikonban Bánffy Miklós háromrészes írása (Az Ember Tragédiája a színpadon), Madách hozzá nem értő lefokozását, elhibázott bemutatását bírálja a budapesti Nemzeti Színház rendezésében, s ezzel szemben megdicséri a bécsi Burgtheater német nyelvű Tragédia-bemutatóját, leszögezve, hogy ez az előadás rendezői tökéllyel "hatalmas lépés Madách művének világsikere felé".

Az erdélyi magyar sors válságos helyzetében alakuló Madách-kép körül 1957-ben már nyílt és szenvedélyes vita támadt. Az újraindult Korunkban Tordai Zádor Jegyzetek Az Ember Tragédiájáról c. alatt Lucifert teszi meg a dráma "legpozitívabb alakjá"-nak, szembehelyezve a tudást a hittel. Konklúziója az, hogy egyetlen kiút lehet a Tragédiából, s ez nem az "ember küzdj és bízva bízzál"... Az ő a hitet elítélő s a tudást kizárólagosan ösztökélővé tevő felfogásával szemben Kallós Miklós Valóban vagy-vagy? c. alatt azzal válaszol, hogy "a forradalmi álmodozás nélküli rideg realizmus éppoly sivár, mint amilyen terméketlen a higgadt számítás nélkül való álmodozás". Az Igaz Szó szerkesztőségi válasza szerint Tordai "a szkepticizmust, a kiábrándultságot, az eszménytelenséget, pontosabban az egzisztencializmus nihilizmusát emeli eszményképpé", Kovács János pedig az Előrében emel szót "az eszmei csömör és csüggedés meghirdetése" ellen.

Új, reális kép a nagy drámaíró halálának 100. évfordulójára bontakozott ki Barta János Történelemfilozófiai kérdések Az ember tragédiájában (ItK, Budapest, 1965) és Kántor Lajos "Kiket nagyoknak mond a krónika" c. tanulmánya nyomán; utóbbi a Korunkban, az 1964-es évforduló alkalmából összegezi a Madách-kép százados alakulását Arany Jánostól Sőtér Istvánig, s a teljes Madách-életmű irodalmi visszhangjának összehasonlításaiból igazolja, hogy a Tragédia keletkezése saját korának történelméből fogant, s így Madách Tragédiájában "nem választható szét nemzet és haladás, partikuláris és egyetemes – éppen ezzel biztosítva magának a kortárs és az utókor csodálatát". Az irodalomtörténeti áttekintés kiszélesül Kántor Lajos Százéves harc az ember tragédiájáért c. tanulmányában, mely a budapesti Akadémiai Kiadónál jelent meg azzal a Vajda György Mihálytól idézett konklúzióval, hogy "A Tragédia, mai szóval élve, közéleti mű..." Ebben a történelmi gyökerű közéletiségben osztozik a Tragédia a Bach-korszakot leleplező másik Madách-művel, A civilizátorral és a Korunkban többször is kiemelt Mózes c. drámával, s válik az erdélyi magyarság saját történelmét alakító erkölcsi tényezővé.

Kántor Lajos az Utunkban ugyanebben az időben megjelent Közcél és magány c. írásában tetézi Madách történelmi hatékonyságának tételét, leszögezve, hogy egyéniség és tömeg, magány és közcél a Tragédia tengelyét alkotja. "Ez a komolyság és elkötelezettség – írja –, amellyel az élet feladta kérdésekre a válaszokat kereste [...], a legnagyobbak közé emeli Madáchot. A példát mutató klasszikusok közé, akik nem tették a magányt filozófiai végkövetkeztetéssé."

Az esztétikai és filozófiai elvontságokból a reális történelembe – az 1848-at megelőző és követő álmokba és csalódásokba – visszahelyezett s így tanulságaival újra történelmet termő Tragédia a szerző halálának centenáriumát világirodalmi párhuzamokba állítva is új kor-vállalásra késztet. Tudor Vianu román irodalomtörténésznek a budapesti Helikonban megjelent tanulmánya Mihai Eminescu Memento mori c. elbeszélő költeményét hasonlítja össze Madách művével, kijelentve, hogy "a pesszimista történelmi koncepció, mely Eminescunál zordonabb, Madáchnál felcsillanni enged valami reménységsugár-félét". Kettőjüket a román és a magyar nemzet szellemi ősének vallja. Jancsó Elemér Madách és a világirodalom c. alatt von párhuzamokat a Tragédia és az 1848-as forradalmak vérbefojtását megörökítő – tehát szintén a történelem valóságából kiinduló – európai irodalmak között, és a közös hajtóerőt az emberi boldogság és életet betöltő cél keresésében látja.

Az új Madách-kép jutott kifejezésre a centenáris Tragédia-előadás kapcsán is Kolozsvárt. Rappaport Ottó 1965-ös rendezése Marosi Péter Utunkbeli kritikája szerint azért vált méltóvá a nagy feladathoz, mert "újszerűsége tömegeket vitt közelebb a Tragédia korszerű értelmezéséhez". Az egy emberként felfogott Ádám-Éva-Lucifer hármas tragikus küzdelme ebben az értékelésben "egy adott lét ellentmondásaival, gyarlóságaival" a mű humán lényegét találta el.

Maga a rendező 1973-ban, újabb Madách-évforduló alkalmából, így magyarázza az akkori színpadi sikert: "Nem ismerek egyetlen színpadi művet sem, amely olyan mélyen, egészen és igazán szólna a mi korunk emberének sorskérdéseiről: amely őszintébb, valóságosabb, igazabb – nem elvont, nem általános, hazug és illuzórikus, nem hitegető és félrevezető, hanem emberi, éppen ezért elfogadhatóbb – választ adna a lét ellentmondásos kérdéseire, mint a Tragédia. Madách Imre ezt a választ a színpadi érzékelhetőség, a teatralizált gondolatiság poetikus nyelvén fogalmazta meg, amely Brechtet, Pirandellót, Millert, Beckettet száz évvel megelőzve, a modern színpadművészet minden fontosabb alkotóelemét magába foglalja." Az erdélyi helyzetből fogant történelmi valóságszemlélet ezt a Madách-képet vitte színpadra.

Érthető, hogy Madách születésének 150. évfordulóján, 1973-ban, a Makkai Sándor "magunk revíziójá"-n és Tavaszy Sándor "önösszeszedés"-hirdetésén elindult s a maga nemzeti identitását a változott társadalmi körülmények közt is megvalósítani kívánó erdélyi magyarság lelkiismeretében feltámad az öngyilkossá vált Teleki László örökébe lépő Madách politikai hitvallomása az 1861-es pesti országgyűlésen, ahol az 1848-as törvények visszaállítását nem "felirat", hanem "határozat" alakjában követelte... Így újul fel a Tragédia mellett a másik remekmű, az ugyancsak politikai fogantatású és közéleti tanulságokat rejtő Mózes jelképes emléke is. "A költői álom, a vezető optimista tragédiája túlélte a szerző korát – írja e sorsdrámáról az ünneplő Korunk –, s ma kibontakozó magatartás-irodalmunk számára képes beszédében erkölcsi indokokat ajánl, amikor azokat avatja »nagy«-gyá, akik a demoralizálódás ellenszeréül a demokráciát mozdítják elő, régi megalázások és megalázkodások felszámolásával, az emberség merőben »új« törvénye szerint." A Korunk e számában Bretter György is beható Madách-elemzés során jut el ama sarkigazságig, hogy "...a rációban hinni kell, a humanizmust viszont megvalósítani. [...] az élet munkál bennünk s ennek parancsa: élni kell." Ugyanitt Dávid Gyula ismerteti a román kritika rangos felvonulását a Tragédia Goga-féle fordításának megjelenésekor.

A teljes befogadás légkörében kétszer is megjelent Az ember tragédiája Romániában: 1973-ban Páskándi Géza utószavával a Kriterion Könyvkiadó, 1982-ben Kántor Lajos bevezetőjével a Dacia Könyvkiadó kiadásában. Közkinccsé vált ugyancsak Kántor Lajos bevezetőjével egy Téka-kötetnyi Madách-levél is. 1983-ban, az író születésének 160. évfordulója alkalmából az Utunk Keszthelyi András, a Református Szemle Tőkés István, A Hét Deák Tamás, a Korunk Szász János megemlékezéseivel ünnepelt.

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Keresztlevelét közli: Beck 254. Születé­sének napját saját maga meghatározza: Gyul-III. 484., MÖM-II. 996., ÖL-II. 157. Madách Imre 1863. január 20-án kelt, Szontágh Pálnak írt levele alapján születésnapja január 20., Fábián és Sebestyén védőszentek napja. Madách azt írja: "E szerencsétlen, mai nap tesz negyvenévessé és ettől két szent patrónusom, Fábián és Sebestyén sem ment meg." Feltehetőleg Bérczy Károly a keresztlevél keltezését keverte össze a születés napjá­val 1866. február 6-án megtartott emlékbeszédében (Gyul-I. XVII.), így a téves dátum ez időtől fogva kerülhetett bele az életrajzaiba. A tévedés részletes elemzé­se: Radó György: Tárgyszerű és tárgyilagos Madách-életrajzért. Palócföld 1980. 3 sz. 22. Társadalmi környezetrajz: Sőtér István: Álom a történelemről. Bp., 1965.9-19. A születésnap dátumát nővére, Madách Mária édesanyjához írt levele is megerősíti (OSZK Kézírattára. Levelestár: Madách Mari - id. Madách Imrénéhez 13. Keszeg, 1841. január 20.), valamint jelenlegi ismereteink alapján valamennyi 1865 előtt megjelent pub­likáció és nekrológ.[1]
  2. Keresztelési anyakönyvezésének szövegét közli: Beck 254. Eredetiben: Matrika prím. kat. cirkovi v Dolnej Strehovej B-C-D 1812-1898. Státny Archív Banskej Bystrici.[1]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c A rossz születési dátum. Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium
  2. Kisfaludy-társaság Évlapjai. Uj Folyam I. k. Szépirodalmi Figyelő II. 1861–1862.
  3. Az alsósztregovai Madách síremlék létrehozásának története.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]