Arománok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Macedorománok szócikkből átirányítva)
Arománok
Armãnji / Rrãmãnji
ValacosDeMacedonia--bulgariaherpeopl00monr.png
Macedóniai arománok 1914 körül
Teljes lélekszám
kb. 100 000 - 250 000
Lélekszám régiónként
Régió
 Görögország kb. 40 000 - 200 000[1][2]
 Albánia 8266 - 80 000[1]
 Románia 26 000[3]
 Szerbia 15 000[4]
 Bulgária 10 000[5]
 Macedónia 10 000[5][6]
Nyelvek
aromán, illetve helyi nyelvek
Vallások
Ortodox kereszténység

Az arománok (arumének vagy cincárok) a Balkán-félszigeten élő nép, akik a vlachok legnépesebb csoportját alkotják. Macedónia, Görögország, Albánia, Bulgária és Románia (Dobrudzsa) területén élnek. Nyelvi és származási alapon is meghatározható jelentős európai kisebbség. Az arománok létszámára vonatkozóan a legkülönbözőbb adatok és becslések vannak kb. 100 000 főtől (magukat arománnak vallók) az egymillió körüli létszámig (aromán származásúak).

Elnevezéseik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Saját magukat az arumân, armân, MakedonArmân, makedonRrămân névvel jelölik. Korábban nevezték még őket makedorománoknak, makedovlahoknak, kucovlahoknak és karavlahoknak is.

A szomszédos délszlávok nyelvében és a régi magyarban cincároknak nevezték őket. A cincár szó etimológiája ismeretlen. Egyesek szerint az „öt” jelentésű tszintszi szavukból származik (román cinci), ám ez nem bizonyított. A magyarban cincár annyit jelentett mint: „vékony, nyúlánk”, például cincár leány, cincár növény. Románul a szintén hasonló ţânţar (ejtsd: cüncár) szónak „szúnyog” a jelentése.

Nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ősi nyelvük az újlatin nyelvek közé tartozó aromán nyelv, amely a román nyelv közeli rokona. Beszélőinek száma ma kb. 300 000. Az aromán származásúak nagy része ugyanakkor ma görög anyanyelvű. Amelie Lanier osztrák kutatónő szerint:

A kortársak a cincár vagy makedovlah elnevezés alatt ismerték őket. Ők eredetileg vlachok, balkáni oláhok voltak, akik az ortodox egyház befolyása alatt áttértek a görög nyelvre. A cincárok szülőföldjének legfontosabb települése Moszkopolisz volt. Ma ez egy kihaló és romhalmazok közt nyomorkodó, nehezen elérhető falu Délkelet-Albániában.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az arománok nyelvi elkülönülése a vlachok többi ágától (ezen belül a románok őseitől) legkésőbb a 1011. század körül bontakozott ki. Az arománok nyelve, néprajza, település- és néptörténete alapvető fontosságú a román nép eredete szempontjából.

Bár a bizánci típusú feudalizáció az arománokat korán érintette, nemzeti államuk nem alakult ki. Ennek ellenére jelentékeny szerepük volt a Balkán-félsziget városi életében. Pásztorkodással foglalkozó falusi közösségeik mellett sokfelé keresettek voltak építőmestereik és ötvöseik. Kereskedőiket is messze földön ismerték. Korábban Montenegróban is nagy számban éltek.

A makedorománok nyelve, néprajza, település- és néptörténete alapvető fontosságú az egész románság etnogenezise szempontjából. Kétségtelen, hogy nyelvi elkülönülésük a románság többi ágától viszonylag későn, a 10–11. sz. után bontakozott ki. A románok ősi előírásait főleg a makedorománok szokásaiból próbálják kiegészíteni. Pl.: Az államszervezés kezdeti korában a forbátolás, vagyis a szemet-szemért, fogat-fogért elv érvényesült. A nemzetiségi kötelék még szoros volt, s így a vérbosszú helyébe lépő engesztelési díj a sértett nemzetségét illette. Részt kellett adni az eljáró bírónak, a békéltetőnek. Gyakran asszimilálódtak görögökhöz, szerbekhez, magyarokhoz. Valentin Hossu-Longin újságíró háromszázezerre teszi az Albániában élő arománok (macedorománok) számát. Ő is becslésről beszél, és hozzáteszi: az adatok egyrészt azért hozzávetőlegesek, mert a hivatalos statisztikák nem megbízhatóak, másrészt pedig mert egyes országokban fokozott ütemben folyik a román ajkú lakosság asszimilációja.

Cincárok Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A törökök folytonos zaklatása és kegyetlenkedése sokakat földönfutóvá tett, és a törökök előnyomulásával sokan elhagyták hazájukat. A menekülők jelentős része a görög bevándorlókkal együtt Magyarországon települt meg. A Magyarországon szokásos cincár elnevezésüknek másodlagosan kialakult a juhkereskedő, juhmészáros, kontár mészáros, böllér jelentése, de élt a közvetítő kereskedő értelme is. Mindezek a cincár közösségek tagjainak jellegzetes foglalkozására, életmódjára utalnak. A legtöbbször azonban görögkeleti (régen nem egyesült görög rítusúnak mondták) vallásuk alapján görögöknek nevezték őket, a levéltári iratokban is így utalnak rájuk. Ezt a félreérthető terminológiát vette át Füves Ödön, a magyarországi görögök és velük együtt az itteni makedorománok legnagyobb kutatója és ismerője.

A 19. században még népes cincár kolónia volt Pesten. A mai Petőfi téren található ortodox templomot a görögökkel együtt használták. A 20. századra közösségeik a magyarországi görögökkel párhuzamosan asszimilálódtak.

A makedorománok egyike volt a Budapesten a XIX. század közepe után fényes karriert befutott Gozsdu Manó is, aki vagyonát végrendeletében a Gozsdu Alapítványra hagyta, amely a Magyarországon élő, ortodox vallású román fiatalok tanulmányaihoz biztosított ösztöndíjat.

A Budapesti-i Március 15. téri gyönyörű templomot a görögök és a cincárok közösen építették, két nyelven felváltva miséztek, de később összevesztek. Cincár a Sacellary, a Bozda, a Boráros (=Vorarosz), a Lyka, a Nákó, a Derra család, régen külön parcellájuk volt Budapesten a Kerepesi temetőben (Haller utcai saját temetőjük felszámolása után). Cincár volt Teleki Pál édesanyja, Muráty Irén. A híres színésznő, Ruttkai Éva (született: Rusz Éva) cincár származású volt. Valószínű, hogy a család a 30-as évek végén magyarosított, amikor az idegen nevű, általában német nevű családoknál ez divat volt, pedig a névmagyarosítás nem volt kötelező. Azok a cincár családok, illetve személyek magyarosítottak, akik nemcsak szívükben, hanem nevükben is ki akarták fejezni, hogy ehhez az országhoz tartoznak.

Morlákok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az arománok közé számíthatók a mára már elszlávosodott morlákok is. A morlákok (olaszul morlaco, szlávul primorci, azaz magyarul „tengermellékiek”) vagy marlachok (maurowlachi, a törököknél karaclassi vagyis „fekete vlachok” és „fekete pásztorok”), a dalmáciai hegyes partvidék és szigetek aromán eredetű lakói. A morlák nevet ők maguk nem használták, sőt gúnynévnek tekintették. Elsősorban Zára és Spalato városok környékét lakták.

A szigetlakók már a 7. században vándoroltak be a mai Horvátország területéről, a parti lakók pedig állítólag a 15. század közepén, a török hódítás elől menekültek ide Boszniából. A 18. századtól, akárcsak Dalmácia többi lakója, a Habsburg Birodalom alattvalói lettek.

19. századi leírásuk alapján igen szegény, de harciasságáról híres nép volt. Többnyire szerény, nádtetős kőházakban laktak. Bútort alig használtak, és a lakásaikat többnyire megosztották a háziállatokkal. Híresek voltak szépen díszített fegyvereikről és a férfiak bíborvörös színű mellényének ezüst gombdíszeiről. A fejüket is vörös sapka fedte. Nyelvük és szokásaik lényegében már megegyezett a szerbekével és bosnyákokéval. Szenvedélyesen kedvelték az éneket és a táncot, népköltészetük igen termékeny volt. Számukat a 19. század végén mintegy 150 000 főre becsülték, akiknek kétharmada a katolikus, egyharmada pedig az ortodox vallást követte. Mint ügyes hajósok és tengerészek, ők alkották az osztrák-magyar haditengerészet magvát.

Isztria éjszaki részére a csicsek, éjszak-keleten pedig a felső Csepics-völgyekben lakó román eredetű, habár ma már teljesen elszlávosodott népesség a törzsének testi sajátságait még mindig megtartotta. A legnagyobb szélsőségek a Rovignoi és mitterburgi iskola-kerületekben találhatók. Nem sokkal a horvát bevándorlás előtt került előbbi honából – a tenger, az Unna és a Verbas folyók közötti Velebit hegység, meg az éjszakra és délre húzódó hegyek vidékéről – az isztriai Karszt-területre az a népecske, melyet az itteni régebbi lakosság csics-nek nevezett el (valószínűleg a csics = „atyafi”, vagy „bátya” szótól, melyet egymás megszólítására használnak), értve ezt különbség nélkül mind a horvátokra, mind a velük beköltözött ruménekre.
Ezek egyes falvakban valószínűleg még ott találták a régi római vagy elrómaiasított lakosságnak némi maradványait. Ma már a Karszton csak az egy Žejane falunak csiribirci néven ismeretes lakói beszélnek legalább maguk között olyas „román” (csiribiri) nyelvet, melynek több mint egy harmadrészét horvát elemek teszik; máskülönben horvátul is egészen jól tudnak. A Karszt többi falvaiban lakó csicsek nem is értik a csiribiri nyelvet s csakis horvátul beszélnek. Csak arcjellegükben mutatkozik még valamely román törzzsel való keveredésüknek némi nyoma.
Az Ucska-hegység (Monte Maggiore) nyugati lejtőjén lakó rumének, a kik magukat vlah-oknak, tehát oláhoknak nevezik, holott szomszédaik őket is csiribirik-eknek hívják, szintén horvátokkal elegyesen kerültek ide Dalmácziából, s családneveik is ép úgy, mint a Žejane-beliekéi, majdnem kivétel nélkül horvátok. Ezek Sušnjevica, Novavas, Brdo és Grobnik falvakban laknak, maguk között, különösen pedig gyermekeikkel még a Žejane-belieknél is horvátosabb „román” nyelven beszélnek, melynek horvát elemekkel való kevertségét már az is jellemzi, hogy ezt: „mi oláhúl beszélünk”, így mondják: mi govorimo vlaški.

Híres arománok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b According to INTEREG - quoted by Eurominority: Aromanians in Greece
  2. Ethnologue report for language code:rup
  3. "Aromânii vor statut minoritar", in Cotidianul, 9 December 2006
  4. Ethnologue
  5. ^ a b 2001-es népszámlálás
  6. Macedonian Minorities: the Slav Macedonians of Northern Greece and the Treatment of Minorities in the Republic of Macedonia, a report issued by the British Helsinki Human Rights Group, Oxford, 1994.