Mérges kígyó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A mérges kígyók speciális fogazattal rendelkeznek, melynek segítségével a megharapott áldozatukba fecskendezik be a méregmirigyük váladékát, a kígyómérget. Az adatbázisok közel 600 mérges kígyó fajt említenek.

A legmérgesebb kígyók a következők alrendbe sorolhatók: mérgessiklófélék, viperafélék, tengerikígyó-félék és ásóvipera-félék . [1]

Leírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mérges kígyók módosult nyállal és kígyóméreggel rendelkeznek, mely a kígyó speciális fogain, például üreges méregfogakon keresztül jut be az áldozatba. A nem mérges kígyók szorítással vagy erős állkapcsukkal ölik meg áldozataikat. A mérges kígyók nem alkotnak egy rendszertani csoportot. A kutatások szerint a hüllők többsége mérges volt eredetileg, de az evolúció során egyes fajok elvesztették ezt a tulajdonságukat, vagy olyan mértékben csökkent a méreg hatóanyaga, hogy kisebb préda elejtésére még alkalmas, emberre azonban ártalmatlan.

A méreg hatékonyságát az LD50-érték mutatja meg. Az LD50-érték nem teljesen egyértelmű mutató, azt mutatja meg, hogy mekkora méreg mennyiség okozza a kísérleti állatok - ezek többnyire kis rágcsálók - 50 %-ának pusztulását 24 órán belül. A mennyiségét mg/kg mértékegységben adják meg. Gondot okoz, hogy a teszt számos variációs tényezőtől függ, például az adat korától és megbízhatóságától, a vizsgált fajok számától, a vizsgálati módszertől és a használt toxikussági skálától.[2][3]

A másik probléma az, hogy a kísérleti állatok és az emberek fiziológiája eltérő. A legtöbb kísérlet egerekkel történik, azonban az egerek és az emberek fiziológiai különbségei miatt a teszteredmények nem feltétlenül pontosak az emberi reakció tekintetében. Sok mérges kígyó specializálódott egerekre, így a mérgük is alkalmazkodhatott kifejezetten egérelejtésre. Bár az emlősök fiziológiája hasonló, az ilyen tesztek nem feltétlenül relevánsak az emberekre nézve.

Előfordul, hogy a kígyók méregkoncentrátuma alapján állapítják meg, hogy mennyire veszélyes az emberekre, azonban ennél jóval több tényező játszik közre, például a kígyó elterjedtsége és a faj viselkedése. A kispikkelyű tajpán például az LD50 teszt alapján a legmérgesebbnek tartott kígyó, a négy legveszélyesebbnek tartott indiai kígyó (a pápaszemes kobra, a közönséges krait, a Russel-vipera és az efa) kapcsán jóval több kígyómarási esetet jegyeznek fel, mivel lakott területen jóval elterjedtebbek. A halálozási arány is mutatója lehet a kígyó veszélyességének. A fekete mamba és a tajpán marása azonnali segítségnyújtás hiányában csaknem 100%-os halálozási arányt jelent.[4][5] A marás és a halál beállta között eltelt idő is jelezheti, mennyire veszélyes egy faj az emberre nézve. A mambák,[4] a királykobra[6] és a partmenti tajpán[5] marása például gyors halálhoz vezethet, ha nem kezelik azonnal. Ezzel szemben például a kispikkelyű tajpán még nem okozott halált.[forrás?]

Legmérgesebbnek tartott kígyók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legmérgesebb szárazföldi kigyók (Ernst and Zug et al. 1996)[7]
Kígyó Régió LD50 érték
Kispikkelyű tajpán Ausztrália 0.025 mg/kg
Textilmintás barnakígyó Ausztrália 0.0365 mg/kg
tajpán Ausztrália, Új-Guinea 0.106 mg/kg
Bungarus multicinctus Kína, Tajvan, Burma, Laosz, Vietnam 0.108 mg/kg
keleti tigriskígyó Ausztrália 0.131 mg/kg
Efa Ázsia; India 0.151 mg/kg
Fekete mamba Afrika 0.185 mg/kg
Notechis ater niger Ausztrália 0.194 mg/kg
Keleti korallkígyó Mexikó, U.S.A. 0.196 mg/kg
Naja philippinensis Fülöp-szigetek 0.20 mg/kg

Egyéb információ[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Meg kell különböztetni a kígyómérget a köznapi értelemben használt méregtől. A méreg nem csak a véráramba kerülve, hanem bőrön vagy az emésztő rendszeren keresztül felszívódva is hathat az emberre. A kígyóméregnek közvetlenül a szövetekbe vagy a véráramba kell behatolnia mechanikus úton. A kígyóméreg hatástalan, ha bekerül az emésztőrendszerbe, feltételezve, hogy nincs sérülés a szájban, vagy az emésztőszervekben. Két kivétel van: a Rhabdophis a mérget az elfogyasztott mérges varangy mirigyéből nyeri ki, az oregoni Thamnophis kígyó pedig a gőtéből nyert mérget a májában raktározza.[8]

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Zug, George R: Snakes in Question: The Smithsonian Answer Book. Washington D.C. (hely nélkül): Smithsonian Institution Scholarly Press. 2009. ISBN 1560986484  

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Dr. Bryan Grieg Fry. "LD50 menu". http://www.kingsnake.com/toxinology/LD50/LD50men.html.
  2. Fry, Bryan Grieg. "Snake LD50 – discussion". Australian Venom & Toxin Database. http://www.kingsnake.com/toxinology/LD50/LD50men.html. Retrieved 2009-09-28. "Subcutaneous is the most applicable to actual bites. Only large Bitis or extremely large Bothrops or Crotalus specimens would be able to deliver a bite that is truly intramuscular. IV injections are extremly rare in actual bites."
  3. Mackessy, Stephen P. (June 2002). "Biochemistry and pharmacology of colubrid snake venoms". Journal of Toxicology: Toxin Reviews 21 (1–2): 43–83. doi:10.1081/TXR-120004741. http://www.unco.edu/nhs/biology/faculty_staff/mackessy/colubrid.pdf.
  4. ^ a b Davidson, Terence: IMMEDIATE FIRST AID. University of California, San Diego. (Hozzáférés: 2010. május 12.)
  5. ^ a b IMMEDIATE FIRST AID for bites by Australian Taipan or Common Taipan
  6. Davidson, Terrence M: IMMEDIATE FIRST AID for bites by King Cobra(Ophiophagus hannah)
  7. Zug, George R.. Snakes in Question: The Smithsonian Answer Book. Washington D.C., USA: Smithsonian Institution Scholarly Press (1996). ISBN 1-56098-648-4 
  8. Klauber LM. 1997. Rattlesnakes: Their Habitats, Life Histories, and Influence on Mankind. Second Edition. First published in 1956, 1972. University of California Press, Berkeley. ISBN 0-520-21056-5.