Második szerb felkelés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A második szerb felkelés az első felkelést követő megtorlások vezetője, Szulejmán pasa ellen irányult. Miloš Obrenović vezetésével, és orosz támogatással 1833-ra sikerült kivívni a Szerb Fejedelemség nemzeti autonómiáját.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Serbia1817.png
Serbia1833.png

Az első szerb felkelés vérbe fojtása és Szulejmán pasa önkénye megérlelte a megmaradt szerb vezetők körében az újabb fegyveres felkelés gondolatát. 1815 tavaszán kezdődtek a szervezkedések, az újabb felkelés élére Miloš Obrenović került. Kezdetben ez a felkelés sem a teljes oszmán birodalom, csak a helyi zsarnok, Szulejmán pasa ellen irányult. A Porta két erős hadsereget küldött a felkelés elfojtására, mire azonban megérkeztek, Obrenović teljesen megtisztította az országot a töröktől. A Porta nem akart hosszú háborút kezdeményezni, ezért tárgyalásokba kezdett. Ennek eredményeként a szultán 1816-ban kiadott nyolc fermánjában félautonóm státuszt biztosított Szerbiának. Ez az új helyzet messze alulmaradt az első felkelésben kivívott státusznak, de lehetővé tette Miloš Obrenovićnak, hogy magához ragadja a hatalmat. Ellenlábasaival leszámol, majd 1817-es fejedelemmé választása után megölette a hazatérő Karađorđét is. Miután egyedül maradt vezető pozícióban, leváltott minden falusi elöljárót, és helyükbe irányítható embereket rakott. Uralma alatt Szerbia jelentős változásokon ment át. 1815-től fokozatosan megszűnt a török beavatkozás a szerb társadalmi és közéletbe, és a „nemzeti jövedelem” szinte egésze az országhatárokon belül maradt.

Külpolitikájában az oroszokra támaszkodott. Az orosz pártfogásnak köszönhetően 1829-ben a szerbek megkapták a szabad vallásgyakorlás, Obrenović pedig a fejedelmi tisztség örökölhetési jogát. Visszaállították az 1813-as határokat, átalányban fizethették a kártérítést, a védelem ellátásához megfelelő számú hadsereget tarthattak. A török civileknek el kellett hagyniuk a szerb területeket, és csak a nagyobb szerb városokban maradt török helyőrség. 1833-ban a Szerb Fejedelemség nemzeti autonómiára tett szert. Az 1838-ban kihirdetett alkotmány egy elmozdíthatatlan tagokból álló tanácsot rendelt a fejedelem mellé.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Soksevits Dénes, Szilágyi Imre, Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története. Bereményi Kiadó, Budapest. é.n. ISBN 963 8182 075