Lunohod–1

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Koordináták: é. sz. 38,32507°, ny. h. 36,99490°

A Lunohod–1 a Holdra juttatott első ember alkotta automata holdjármű. A tudományos kutatás segítő technikai eszköz a szovjet a Luna-program keretében készült. A Lunohod–1-et a Luna–17 juttatta el a Hold felszínére 1970. november 17-én. [1]

Küldetése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az automatikus, helyzetváltoztató holdjárművel kívánták elősegíteni a Hold geológiai (anyagvizsgálat), mágnesezettségi, sugárterhelési és „időjárási” viszonyainak további tudományos megismerését.

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Méretei: tömeg 756 kilogramm, alváz szélessége -, magassága 1600 centiméter, hossza 2218 centiméter, 8 kerekének egyenkénti átmérője 0,51 méter.

Felépítése: könnyűszerkezetű vázra épített kerekek-, lengéscsillapítók-, rúdantennák, tükör a laser kapcsolathoz és a fotóelemek feltöltéséhez-, mozgató motorok és automatikájuk, környezeti kockázatvizsgáló-, mintavevő eszközök-, hermetikusan zárt üst formájú műszertartály-, hőmérséklet mérő- szabályzó eszközök-, kémiai akkumulátorok-, rádióizotópos hőforrás-, rádió adó-vevő egység-, rúdantenna.

Tudományos- és műszaki eszközei: talajsűrűség mérő röntgen készülék-, röntgen-spektrométer anyagvizsgáló berendezés-, talajmechanikát vizsgáló berendezés-, laser tükör-, 4 darab televíziós fotóberendezés (jármű-, környezet ellenőrzés, fotózása).

Mozgatása: kis szakaszokra bontott haladásokat terveztek, illetve végeztek, amit a Földről vezéreltek. A jelsebesség Föld-Hold és Hold-Föld között 2,6 másodpercig tart, ezért nem lehet a holdjármű veszélyeztetettségével folyamatos mozgást végezni.

Hőszigetelése: a Lunahod tervezői számoltak a Holdon uralkodó szélsőséges hőmérsékleti különbségekkel, nappali hőmérséklet, általában 50 fok, néhány óra alatt200 fokot csökkenve, mínusz150 fokos hidegbe vált. Egy hőpalck megoldást választottak, melynek belsejében közel állandó hőmérsékletet tartottak fenn. Az akkumulátorok újratöltését napelemek alkalmazásával segítették. Az akkumulátorok teljesítményét rádióizotópos hőforrással mentesítették. A holdbéli éjszaka közel 170 órán át tart. Az energia ellátást, energiaveszteséget biztonságosan kellett megoldani. A hőveszteséget az ezüst szín alkalmazásával, kettős fallal, többrétegű anyaggal, illetve az üst az alsó részének a talaj hőmérsékletének szintjére történő beállításával hőegyensúlyozták. A műszerek energiafelhasználásánál keletkezett hőt a belső hőmérséklet biztosítására hasznosították. A rövid idejű kapcsolatfelvételekkel – kétszer sugárzott telemetrikus és hőmérsékleti adatokat – a belső hőmérséklet igyekeztek elősegíteni. A kapott belső hőmérsékleti adatok alapján megállapították, hogy sikerült +18 fokot tartani.

Program[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1970. november 17-én a leszálló egység megérkezett az Esők-tengerének (Mare Imbrium) nevezett medencébe. A leszálló egység az univerzális szállító egységből és annak tetején elhelyezett, 756 kilogramm tömegű holdrobotból, a holdjárműből állt. Landolást követően 2,5 órával a Lunohod–1 legördült a szállító egység vezetősínjein, 1,2 méter távolságra a leszálló egységtől. Megkezdődött a holdjármű és berendezéseinek teljes körű ellenőrzése.

November 19-én pár méter mozgást végeztek. Az ellenőrző kamerák segítségével megállapították, hogy a kerekek stabilan tartják a műszerrészt.

November 22-én felkészült az első Hold éjszakára. Becsukta a tükröt, egyben lézer reflektort.

November 25-én a krími obszervatórium csillagászai a Lunohod tükrének felhasználásával, párhuzamosított módszerrel laserjeleket sugározva hajtottak végre különböző méréseket.

December 9-én felnyitották a tükör fedelét, a napsugárzás a napelemek segítségével feltöltötte az elemeket. Az űrjármű távvezérelt ellenőrzése egy órát vett igénybe. Az üstben elhelyezett berendezések nappali hőmérséklet emelkedését az éjszakai módszer segítségével oldották meg. A fotóelemek tartósságát úgy oldották meg, hogy a napenergiát az állítható tükör segítségével vetítették a napelemtáblára. A tükröt olyan anyagból készítették (berilliumból), amely az ultraibolya sugárzást az infravörösnél jobban tükrözi. Ezáltal a fotoelemek nem igazán a hőt, hanem a fényhullámokat juttatta el, ez által javítva az energiaátalakítás folyamatát. Megindították a Lunohod-ot, ellenőrizve az elektromos motorok használhatóságát. A televíziós fotóberendezés kifogástalan képeket sugárzott.

December 12-én és december 13-án éjjel 4,5 órás kapcsolatot tartottak fenn a holdjárművel, 252 métert mozgatták, felvételeket készítettek, miközben a napelemekkel és a rádióizotópos hőforrással feltöltötték az elemeket.

December 18-án 197 métert tett meg, a kísérlet megkezdésétől 1022 métert haladt, zavartalanul végezte a meghatározott programot. Éjszaka (földi) újabb 263 métert haladt a tévékamerák által előzetesen felderített terepen, kiválasztva a második holdéjszakára nyugvóhelyét.

December 20-án 3 óra 26 perc alatt 337 métert mozgott, két kráteren áthaladva, felületüket, környezetüket vizsgálva.

A Lunohod–1 eredetivel megegyező méretű makettje a moszkvai Űrhajózási Múzeumban

December 22-én a tükröt a Föld felé fordították, hogy a földi ellenőrző állomások lézeres bemérést végezhessenek. Leszállás óta 1719 métert tett meg, és 1370 méterre távolodott el a leszálló egységtől.

1971. január 9-én 2,5 órás kapcsolat mellett 140 métert haladt.

Január 11-én az éjjeli (földi) működés alatt 517 métert halad előre, az űrjárművet a leszálló egység irányába fordították.

Január 18-án a holdjármű 3593 méter megtétele után visszaérkezett a Luna–7 leszálló egységhez.

Április 10-ig üzemképes maradt 11 holdéjszaka után. 49 óra alatt 10 540 métert mozgott, több mint 20 000 felszíni képet, 200 panorámaképet (mintegy 50 kilométeres távolságból is értékelhető képeket adott), 500 alkalommal vizsgálta a felület szilárdságát, 25 vegyi elemzést végzett.

Szeptember 14-én történt az utolsó rádiókapcsolat. A Holdra szállást követően 301 nap, 6 óra és 37 perc időtartamig működött. A rádióizotópos hőforrás kimerülésével aktív tevékenysége megszűnt. A lézerreflektor nyitott helyzetbe maradt, elősegítve a földi kutató objektumokkal végzett méréseket. A szonda végül megfagyott, működésképtelenné vált. Végső tartózkodási helye közel 40 évig ismeretlen volt.

Utóélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A holdjárót 2010. április 22-én fedezte fel az amerikai Lunar Reconnaissance Orbiter.

2013 márciusában a Côte d'Azur Obszervatórium munkatársainak sikerült a holdjáró lézertükréről visszaverődő jeleket fognia, a pontos méréseket azonban az időjárás nem tette lehetővé.[2][3]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődje:
Kezdet

Lunahod-program
1970–1973

Utódja:
Lunohod–2