Luna–2

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Luna–2
Luna 2.jpg

Ország  Szovjetunió
Űrügynökség Szovjetunió
Küldetés típusa becsapódás
NSSDC ID 1959-014A
Küldetés
Célégitest Hold
Indítás dátuma 1959. szeptember 12. 06:39:42 UTC
Indítás helye Bajkonuri űrrepülőtér 1-es indítóállása
Hordozórakéta Vosztok–L
Becsapódás 1959. szeptember 13. 21:02:24 UTC
Az űrszonda
Tömeg 390,2 kg
Leszállás helye 29,1°É 0°Ny

A Luna–2 (Luna E–1–6) (nemzetközi sajtóban esetenként: Lunyik-2) a szovjet Luna-program második, Hold felé indított űrszondája. Az első űrszonda, amely elérte a Hold felszínét.

Küldetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tervezett feladat a Hold megközelítése-eltalálása, a kozmikus sugárzás, a napszél, a mikrometeoritok, az interplanetáris anyag és a Hold mágneses terének vizsgálata. Szeptember 12-én hajnalban, úton a Hold felé 156 000 kilométerre nitrogéngázt engedett ki a világűrbe, amit a Földről 5-6 percig lehetett megfigyelni, illetve lehetőség volt a röppálya vizuális mérésére.

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Építette és üzemeltette az OKB–1 (oroszul: Особое конструкторское бюро №1,- ОКБ-1).

Három alkalommal (szeptember 6-án, szeptember 8-án és szeptember 9-én kellett az indítást félbeszakítani. 1959. szeptember 12-én a Bajkonuri űrrepülőtér indítóállomásról egy párhuzamos elrendezésű, háromlépcsős R–7 Szemjorka típusú interkontinentális rakétából továbbfejlesztet, Vostok–2 típusú hordozórakétával indították pályára. Közvetlen felemelkedéssel érték el a szökési sebességet. Hasznos tömege 390 kilogramm volt, mérete és formája tekintetében megegyezik a Luna–1-el.

Szeptember 13-án, 39,5 órás repülés után 3,3 kilométer/órás sebességgel becsapódott a Holdba. A becsapódási pontot a Palus Putredinus régióban nagyjából a 0° hosszúsági és 29,1° északi szélességi pontra becsülték. A becsapódási porfelhőt az MTA Csillagvizsgáló Intézetében, a Szabadság-hegyen, a svédországi Upsalában illetve Ill Márton csillagász vezetésével a Bajai Obszervatóriumban vizuális megfigyeléssel detektálták.[1]

Műszerei által időbeli változásokat mért az elektronfluxusban és az energiaspektrumban a földi külső sugárzási övezeten belül. A Holdnál nem talált sugárzási övezetet, sem jelentős mágneses teret. A Luna–2-t három komponensű magnetométerrel látták el, hasonlóan, mint a Luna–1-et. A mérési eredmények a földi sugárzási övezetekben hasonlóak voltak a Luna–1-ével. 33,5 órai repülés után érte el a Holdat, becsapódásnál a holdi mágneses tér erősségének felső értékét a felszínen 100 gammára becsülte.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. szerk.: Hegedüs Tibor, Jäger Zoltán, József Rita, Vaskúti György: Csillagászat Baján A bajai csillagászat 50 éve, Borbás Mihály, Ill Márton, 2000, Ártér könyvek VI., Baja: Ártér Alapítvány, 16. o. ISBN ISSN 115-6930 

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődje:
Luna E–1–5

Luna-program
1958–1960

Utódja:
Luna–3 (Luna E–2A–1)