Luna–13

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Luna–13
Luna-13 lander.jpg
A Luna–13 leszálló egysége

Ország  Szovjetunió
Űrügynökség Szovjetunió
Cég NPO Lavocskin
Gyártó NPO Lavocskin
Küldetés típusa sima leszállás a Holdon
NSSDC ID 1966-116A
Küldetés
Célégitest Hold
Indítás dátuma 1966. december 21.
Indítás helye Bajkonuri űrrepülőtér
Hordozórakéta Molnyija–M

A Luna–13 szovjet második generációs E–6M típusú űrszonda, melyet a Luna-program keretében indítottak. Az űrszonda feladata a Holdra történő sima leszállás volt.

Küldetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tervezett feladat a Hold megközelítése – sima leszállás, felületének fényképezése, repülés közben a kozmikus sugárzás, a napszél, a mikrometeoritok, az interplanetáris anyag és a Hold mágneses terének vizsgálata.

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

E–6M típusú űrszonda, melyet a Lavocskin vállalat fejlesztett ki és épített.

1966. december 21-én a Bajkonuri indítóbázisról, egy háromlépcsős, párhuzamos elrendezésű Molnyija hordozórakétával (8K78) állították Föld körüli parkolópályára. Az orbitális egység pályája 88.4 perces, 51.8 fokos hajlásszögű, elliptikus pálya adatai perigeuma 171 kilométer, az apogeuma 223 kilométer volt. Az utolsó fokozat hajtóművének újraindításával segítették elérni szökési sebességet. Három ponton stabilizált (Föld, Hold és Nap központú) űreszköz. Hasznos tömege 1700 kilogramm. December 22-én pályakorrekciót hajtottak végre a hideggázfúvókák segítségével. Teljesen megegyezett a szintén E–6M típusú Luna–9 űrszondával.

Felépítése: szállító egység - vezérlőegység,- csillagérzékelő (tájolás),- orientációs gáztartály és hideggáz fúvókák,- kormányhajtóművek; fékező egység - üzemanyagtartályok és a fékező hajtómű; leszálló egység (felszíni szonda),- magasságmérő radar,- az asztroorientációs rendszere elektronikája valamint az optikai-mechanika,- rádiórendszer,- antennák valamint egy sugárdetektor.

December 24-én 79,7 órás repülés után a Viharok Óceánja medencében, egy névtelen kráterben 400 kilométerre a Luna–9 leszállási helyétől landolt, az Oceanus Procellarum medence belsejében. Az energiaellátást vegyi akkumulátorok biztosították.

Kutatási feladata: adatgyűjtésével elősegíteni a Holdra történő sima leszállás további megvalósítását. Az alapműszereken kívül 3 darab akcelerométerből álló dinamográfot, 2 darab panoráma-felvevőkamerával is ellátták. Látóterébe 1,5 méteres kihajtható tartósínen céziumizotópos gamma-sugaras sűrűségmérőt és talaj-szilárdságmérő penetrométert helyeztek el. Az első helyszíni talajvizsgálatokat (szilárdság, sűrűség) hajtotta végre.

A felszíni szondával egy héten át 9 alkalommal létesítettek összeköttetést. A felvevő kamerák közül csak az egyik üzemelt, 5 panorámaképet készített. Az utolsó kapcsolat a szondával december 30-án volt.

Leszálló egység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • fékező rakétarész a szükséges üzemanyaggal,
  • légzsák-rendszer, biztosította a ledobott – hordozó egységből – műszeres egység épségét,
  • a leszálló egységből négy szárny nyílott ki, biztosítva a stabil helyzetet, egyben antennaként szolgálva,
  • a légmentesen lezárt 112 kilogramm tömegű, 60 centiméteres gömbtartály tartalmazta: az akkumulátoros erőforrást,- a hőellenőrzőt,- a televíziós egységet és a forgó tükörmechanikát,- az optikai ablakot,- sugárzásdetektort,- rádió adó-vevő berendezést,- vezérmű egységet, külső felületén a 4 darab rúdantennát,
  • stabilizált állapotban a televíziós kamerák tükörrendszer segítségével fényképezték környezetét, elektronikus feldolgozás után antennájával sugározta vevőállomásaira a képeket,

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Luna–13. zarya.info. (Hozzáférés: 2013. január 18.)
  • Luna–13. astronautix.com. (Hozzáférés: 2013. január 18.)
  • Luna-13. skyrocket.de. (Hozzáférés: 2013. január 18.)
  • Luna-13. ib.cas.cz. (Hozzáférés: 2013. január 18.)

Elődje:
Koszmosz–12

Luna-program
1963–1968

Utódja:
Koszmosz–159