Luddizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A ludditák vezére (1812)

A luddizmus a korai angol munkásmozgalom egy sajátos megnyilvánulási módja, követői a ludditák voltak. Egyik legfőbb jellemzője a technofób géprombolás volt, de nem azonos azzal, magába foglalta a munkaadókkal folytatott harc legkülönbözőbb formáit is: az illegális szervezkedést, a tárgyalásokat a munkaadókkal, a zavargásokat, esetenként a fegyveres összecsapásokat a hatóságokkal és teljes gyárak megsemmisítését. Névadója Ned Ludlam, röviden Ned Ludd vagy Ludd tábornok, aki bár eredetileg minden bizonnyal létező személy volt, de az ismeretlenség homálya miatt mitikus hőssé vált. „A luddizmusnak egy nagy és három kisebb hulláma volt. A nagyobb az 1811–1812-es évekre esett, s a csipke- és harisnyakészítő iparágban kezdődött Nottingham, Leicester és Derby grófságban, hogy azután továbbterjedjen Yorkshire, Cheshire és Lancashire posztónyírói és pamutszövői között. A kisebb hullámok 1812–1813 telén, 1814 nyarán és kora őszén, valamint 1816 nyarán és őszén okoztak zavargásokat”[1]

Okai, előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A luddita megmozdulások okai két fő csoportba sorolhatók, egyfelől az érintett iparágak válsága a piacok beszűkülése miatt, másfelől a több egymást követő évben fellépő szélsőséges időjárásnak köszönhető rossz terméseredmények, melyek az élelmiszerek árainak 150–200%-os emelkedéséhez vezettek. A textilipari piacok tartós beszűkülését elsősorban a Napóleon által 1806-ban bevezetett kontinentális zárlat (blokád) okozta. Ezt azonban megsokszorozta, hogy a minisztertanács határozatai, az Orders in Council következtében az amerikai piac hirtelen bezárult, bankcsődöket és a külkereskedelem összeomlását okozva. Ráadásul a textilipar gépesítése kevesebb szakembert kívánt így többen munkanélküli maradtak. Erre jöttek az 1809–1812 közötti rossz termésű évek, melyek az élelmiszerek árának robbanásával a textilipari munkásság köreiben éhezéshez, s rendszeressé váló éhséglázadásokhoz vezetett. Az éhséglázadások nem kifejezetten luddita megnyilvánulások voltak, sokszor azoktól függetlenül is jelentkeztek, de előfordultak a luddizmussal összefonódó eseményekként is, s a hatóságok sem mindig tettek pontos különbséget az egyes lázadási módok között.[2] Ugyanakkor a géprombolás, mint az osztályharc egy formája már jóval a luddizmust megelőzően ismert volt, „már 1710-ből vannak ilyen cselekményekről feljegyzések”.[3]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nottinghamshire[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagyüzemek kialakulása előtt a harisnya- és kötöttáru kereskedők a kötőgépek mestereknek való bérbeadásával dolgoztattak, akik kötőmunkások alkalmazásával végeztették a munkát. A gyilkos verseny a termelékenység növelésére kényszerítette a textilkereskedőket, akik új típusú, szélesebb, részben automatikusan működő, ún. cut-up terméket gyártó gépeket vezettek be, amelyek gyengébb minőséget ugyan, de sokkal nagyobb mennyiségben termeltek, s felügyeletükhöz kevesebb és kisebb szakértelmet kívánó munkás kellett. Ezek bevezetését nagy ellenállás övezte a mesterek részéről, mert szaktudásuk ezáltal elértéktelenedett, de még nagyobb a segédek részéről, mert az elbocsátások által sokan vesztették el munkájukat. Az ellentétes érdekű felek közötti tárgyalás a keretek bérleti díjairól, a bérekről és a szélesebb szövőkereteken folyó cut-up termelésről bevett dolog volt ekkoriban, ám 1811 februárjában az elhúzódó tárgyalások nem vezettek eredményre. A megmozdulások egy Arnold nevű, Nottingham melletti kisvárosban kezdődtek, a harisnyakötő-munkások betörtek a kereskedők műhelyeibe és megrongálták a kötő kereteket. A rendkívüli esemény híre gyorsan elterjedt a környéken, s rögtönzött gyűléseket hívtak össze Nottingham piacára. Arnoldban egy második zendülés is történt, s mire április elejére megérkezett a katonaság a lázadás elfojtására, már több mint 200 szövőkeret megrongálását regisztrálták egykorú források.[3] Az elégedetlenség újabb kitörése novemberben következett, ám ekkor már láthatóan sokkal szervezettebb formában. A megmozdulások forrása Bulwell falu volt, a lázadók a helyi erdőben gyűltek össze éjszakánként, itt lehetett először találkozni Ned Ludd nevével, mint a mozgalom vezetőjével. A csoportok jól szervezettek voltak – bizonyság erre, hogy egy időben egymástól 12–15 mérföldre lévő településeken történtek összehangolt akciók –, s élvezték a helyi lakosság támogatását, sőt legtöbbször a megtámadott mesterekét is, akik nem nagyon bánkódtak az általuk bérelt keretek összetörésén. Időközben az események híre az Alsóházba is eljutott, ahol egy Dyott tábornok vezette 2000 fős egység odarendeléséről döntöttek, ami viszonylag nagy katonai erőnek számított egy helyi lázadáshoz képest. Figyelemre méltó, hogy ennek ellenére, ebben az időszakban a tárgyalásoknak még legalább akkora szerep jutott a törvényes rend helyreállításában, mint a katonai erőnek. A városi és grófsági hatóságok közvetítőként léptek fel, s a tárgyalások során a kereskedők jelentős része önként ajánlotta fel a magasabb bért és a cut-up termelés beszüntetését. Bár formális megegyezés nem született, a kereskedők engedményei felértek egy győzelemmel a munkások számára. Az ellenkező előjelű meglepetést a parlament okozta. Mindkét fél petíciót intézett a parlamenthez kedvezőbb pozíciók elérése reményében, ám a parlament a zendülések elcsitulása és az informális egyensúlyi helyzet ellenére 1812. február 4-én, váratlan fordulattal elfogadta a Frame-Breaking Bill-t, amely a keretek összetörését halállal büntette.[4] Ez megteremtette a jogi alapjait a későbbi tömeges kivégzéseknek.

Lancashire és Cheshire[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Géprombolás (1812)

A lázadások kiindulási körzetei 1811 végére áthelyeződtek Lancashire és Cheshire grófságokba, az angol ipari forradalom fellegvárai Liverpool és Manchester környékére. A gőzerővel hajtott, nagyüzemekben összpontosított szövőszék csak akkoriban kezdett elterjedni Stockport, Bolton, Middleton és Manchester körzetében, s a munkások kezdeti gyanakvása a gépek iránt a súlyos válság, az éhínség hatására elkeseredett dühvé vált. Az első akcióra, egy sikertelen épületfelgyújtási kísérletre 1812 márciusában került sor Stockportban, Boltonban politikai gyűlést tartottak, Manchesterben pedig a tömeg betört a tőzsde épületébe. „Ezután éhséglázadásra került sor Rochdale-ben, Oldhamben, Barnsley-ben, Boltonban és Macclesfildben; a lázadók élelmiszerüzleteket fosztogattak és megostromolták a börtönt, hogy kiszabadítsanak egy foglyot.”[5] Ezek azonban még nem voltak kifejezetten luddita megmozdulások, de április 14-én, Stockportban két nőnek öltözött férfi vezetésével, akik „Ludd tábornok feleségeit” jelenítették meg, a tömeg üzemekbe tört be, s gőzzel hajtott, mechanikus szövőszékeket semmisített meg. Amikor néhány nap múlva a katonaság állította helyre a rendet, Oldhamben kezdődtek tüntetések. A megmozdulás éhséglázadásként indult: boltosokat szólítottak fel, hogy adják olcsóbban az árujukat, aztán pedig egy textilüzem megtámadásával folytatódott Middletonban. A támadást visszaverték, öt támadót megöltek, tizennyolcat megsebesítettek, akik viszont másnap a környékbeli Holmwood bányászaival tértek vissza, s az üzemet felgyújtották, amely teljes egészében megsemmisült, sőt a zendülés kiterjedt Bolton környékére is.[5] Mivel a következő hetekben a zavargások tovaterjedtek Liverpool, Manchester és Stockport környékére is, az elöljárók szakítva addigi milíciák szervezése iránti idegenkedésükkel, felújították a régi polgárőrség rendszerét (Watch and Ward), önkéntes rendfenntartó egyesületekbe toborozták a tehetősebb polgárokat és szoros együttműködést alakítottak ki a máshonnan odavezényelt reguláris katonasággal. Így a reguláris erők, a polgárőrök és a spiclik kombinált egységeivel sikerült felszámolni az egyre terjedő lázadást.

1812 májusában „több mint száz őrizetbe vett személyt állítottak esküdtbíróság elé Lancasterben és Chesterben. Lancasterben nyolcat halálra ítéltek, tizenhármat pedig különböző időtartamú száműzetésre. Chesterben a tizenöt halálraítéltből négyet felakasztottak, és végül tizenhét személyt deportáltak az ausztráliai Új-Dél-Walesbe.”[6] A lázadások legfontosabb politikai következménye a minisztertanácsi rendeletek (Orders in Council) visszavonása volt, mely a külkereskedelem újraélénkítésével enyhített valamelyest a textilipar válságán. 1812 júliusára a luddita megmozdulásoknak vége szakadt az északi pamutipari körzetekben.

Yorkshire[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A luddita megmozdulások harmadik hulláma a Huddersfield és Leeds között húzódó yorkshire-i mocsárvidékre terjedt ki, mely a gyapjúipar posztónyíró ágazatának legfontosabb területe volt. A munkarendszer struktúrája hasonló volt a harisnyakötőkéhez: a gazdag posztókereskedők a nyírómestereknek adták ki a munkát, akik nyírósegédekkel dolgoztattak. Ebben a szakmában a gép viszonylag egyszerű volt – egy kereten működő kettős olló –, de más gépekhez hasonlóan ez is munkaerőt takarított meg, s a csökkenő megrendelések idején kivívta a gyapjúnyírók haragját. 1812 januárjában, Leeds közelében a lázadók felgyújtottak egy oatlands-i kikészítő üzemet. Február elejére már olyan hírek terjedtek, hogy éjszakánként felfegyverzett, bekormozott arcú férfiak csoportjai járják a városokat és falvakat, erőszakkal betörnek a mesterek házaiba és összetörik a posztónyíró- és kikészítőgépeket. Február utolsó és március első harmadában legalább kilenc ilyen eset történt Huddersfield környékén. William Hinchcliffe golcari kikészítő a következőket mondta el eskü alatt tett tanúvallomásában:

„Folyó év február 27-én, éjjeli egy óra tájban ő és családja arra ébredt, hogy puskával belőttek az ablakán, s ekkor nagyszámú emberre lett figyelmes a háza körül. Hamarosan betörték a műhelye ajtaját és hallotta, ahogy sokan tódulnak be s nagy zajt keltve, kalapáccsal összetörik a kereteket és az ollókat… Mihelyt elmentek, jelen tanú kiment megnézni, mit műveltek, és ekkor darabokra zúzva talált öt kikészítő- és nyírókeretet, továbbá mintegy harminc ollót.”[7]

A ludditák kedvelt harci módszere volt a mesterek, gyárosok esetenként halálos fenyegető levelekkel való megfélelmlítése, melyeket a nagyobb hatás kedvéért fegyveres küldöttség tagja olvasott fel a címzettnek. A valóságban azonban csupán egyetlen alkalommal hajtottak végre halálos merényletet, amikor agyonlőtték John Horsfallt, a huddersfieldi Rendbontásokat Elfojtó Bizottság (Committee for the Supression of the Outrages) elnökét. A géprombolások ekkortól yorkshireben abbamaradtak, viszont előtérbe kerültek a fegyverlopások, a pénz- és élelmiszergyűjtések és sűrűn előfordultak közönséges fegyveres rablások is. A hatóságok itt is reguláris és milicista erők, illetve a fizetett ügynökök alkalmazásának kombinálásával értek el sikereket a törvényes rend helyreállításában. A reguláris katonai egység méretét érzékelteti, hogy egyedül Huddersfield körzetében ezer fős csapattestet szállásoltak el harminc vendégfogadóban.[8] Őszre mintegy száz letartóztatott személy volt York várában, s közülük hatvannégy került egy különleges bíróság elé 1813 januárjában. „A vádlottak felét felmentették, hetet hét évi száműzetésre ítéltek (illegális eskütételért, tehát nem szorosan vett luddita tevékenységért), hármat Horsfall meggyilkolása, tizennégyet pedig másféle bűncselekmények miatt felakasztottak.”[9]

Utórezgések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A yorkshire-i megtorló ítéletek következtében a luddita mozgalom északon teljesen megszűnt. Kisebb megmozdulások még történtek az ország középső megyéiben 1813 első hónapjaiban, 1814 nyarán és őszén, illetve 1816-ban. Ezek azonban jóval szűkebb hatókörű események voltak. 1817 után lezárult a géprombolások korszaka, bár néhány utórezgést számon tart a történetírás: 1831-ben, munkájukat féltő takácsok felgyújtották Beck gyárát Coventryben, vagy például 1833-ból feljegyzések maradtak harisnyakötő keretek szórványos összetöréséről.

Jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A luddizmus a korai kapitalizmus osztályharcainak megnyilvánulása volt, s a preindusztriális társadalom jegyeit viselte magán. A kezdeti luddizmus alapvető célja engedmények kikényszerítése volt a bér és munkaügyi tárgyalások terén a munkaadóktól, tehát a legáltalánosabb jellemző, a géprombolás elsődlegesen eszközszerepet töltött be. Ez a későbbiek során megváltozott, mivel egyértelmű törekvéssé vált a gépek használatának megakadályozása, a géprombolás egyre inkább öncéllá fejlődött. A ludditák nem fogalmaztak meg távolabbra mutató politikai célokat, nem volt politikai programjuk, nem törekedtek a kormány erőszakos megdöntésére, bár kétségtelen, hogy voltak olyan esetek amikor kapcsolódtak kifejezetten kormányellenes mozgalmakhoz. Előfordult viszont számos esetben, hogy a hatóságok vagy más luddizmuson kívüli érdekkörök tulajdonítottak a luddita mozgalomnak valójában nem létező politikai szerepet. Ez tulajdonképpen kézenfekvőnek tűnik, mivel e korszak fontos jellemzői a reformmozgalmak, az összeesküvések. F. O. Darvall kutatásai azt bizonyították, hogy az állam, a parlament, a hatalom kérdéseit érintő politikai céljai a luddizmusnak nem voltak.[10]

Elért sikereik ideiglenesek voltak, a törvényes rend megszilárdítása után a munkaadók visszavonták azokat. Figyelemre méltó, hogy az államhatalom addig soha nem látott méretű – összességében 12 000 fős – katonai erőt vonultatott fel ellenük, amely annak a helyi társadalmi támogatásnak tulajdonítható, amely kezdetben szinte lehetetlenné tette a hatékony ellenlépéseket a hatóság részéről. A luddizmus általános jelentősége, hogy a korai kapitalizmus osztályharcának formájaként is vereséget szenvedett, s negatív osztálytapasztalatként hozzájárult új, fejlettebb harci formák kifejlesztéséhez.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Monográfiák, másodlagos források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986.
  • E. P. Thompson: Az angol munkásosztály születése. Osiris Kiadó. Budapest, 2007.
  • Eric J. Hobsbawm: Machine Breakers. Past and Present. 1952. febr. 57–70. old.
  • Malcolm Thomis: The Luddites. Newton Abbot, 1970.
  • John Rule: The Labouring Classes in Early Industrial England. 1986.
  • Adrian Randall: Before the Luddites. 1991.
  • Kirkpatrick Sale: Rebels against the Future. 1995.
  • Brian Bailey: The Luddite Rebellion. 1998.

Kulturális vonatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ernst Toller: Die Maschinenstürmer (1922) [dráma]. Magyarul: A géprombolók. Európa Kiadó. Budapest, 1961. (ford. Bernáth István)
  • Steven E. Jones: Against Technology: From the Luddites to Neo-Luddism. Routledge – Taylor and Francis Group. Abingdon – New York. 2006.
  • http://www.primitivism.com/

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 80. old.
  2. George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 80–81. old.
  3. ^ a b George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 81. old.
  4. George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 82. old.
  5. ^ a b George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 84. old.
  6. George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 85. old.
  7. George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 86. old.
  8. George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 87. old.
  9. George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 88. old.
  10. F. O. Darvall: Papular Disturbances and Public Order in Regency England. London, 1934. Hivatkozik rá: George Rudé: Forradalmárok, zendülők. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 89. old. E. P. Thompson: Az angol munkásosztály születése. című könyvének egyik fejezete annak bizonyítására törekszik, hogy folytonosságot mutasson ki a luddizmus és korábbi munkásokat is érintő összeesküvések között. M. Thomis kutatásai ezt cáfolják.