Lorentz–Lorenz-egyenlet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Lorentz–Lorenz-egyenlet, mely Clausius–Mossotti-egyenletként is ismert, egy anyag törésmutatója és polarizálhatósága közötti összefüggésre vonatkozik. A Lorentz–Lorenz-egyenlet legáltalánosabb formája:

 \frac{n^2 - 1}{n^2 + 2} = \frac{4 \pi}{3} N \alpha,

ahol n a törésmutató, N a molekulák száma egységnyi térfogatban és \alpha az átlagos polarizálhatóság

Ez az egyenlet csak bizonyos kristályszerkezetekre érvényes[1][2]

Egy specializált formája a Lorentz–Lorenz-egyenletnek az n törésmutatóra egy híg gáz esetén

  n \approx \sqrt{1 + \frac{3 A p}{R T}}

ahol A a moláris törésképesség, p a gáz nyomása, R az egyetemes gázállandó és T az abszolút hőmérséklet

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Lorentz–Lorenz-egyenletet Ludvig Lorenz dán matematikusról és Hendrik Lorentz holland fizikusról nevezték el. Lorenz 1869-ban publikálta a kutatási eredményét, míg tőle függetlenül Lorentz 1878-ban fedezte fel az összefüggést.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Born, Max, and Wolf, Emil, Principles of Optics: Electromagnetic Theory of Propagation, Interference and Diffraction of Light (7th ed.), section 2.3.3, Cambridge University Press (1999) ISBN 0-521-64222-1

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Introduction to Solid State Physics/Charles Kittel. - 7th ed. (ISBN 0-471-11181-3) Chapter 13, or 8th ed. (ISBN 0-471-41526-X) p. 464
  2. D. E. Aspnes, Am. J. Phys. 50, 704 (1982)