Litvániai teuton keresztes-hadjáratok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Litvánia teuton keresztes-hadjáratok a Teuton Lovagrend a litván államok ellen vezérelt háborúi 1303 és 1385 között. A keresztes-hadjáratok egészen a Lengyel–litván unió megkötéséig zajlottak, melynek célja a litvánok leigázása volt.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Német Lovagrend 1226-ban települt le Kulm (Chłemnó) területén. Konrád lengyel herceg azért adományozta nekik a területet, az ottani püspökséggel együtt, hogy elejét vegye a pogány balti poroszok rablótámadásainak, melyek Lengyelország mellett Litvániát is sújtották. A lovagrend nagymestere Hermann von Salza megszerezte a császárság és a pápaság támogatását, akiknek kibékítésében nagy szerepet játsszott, ezért elnyerte bizalmukat. A két hatalom segítette abban, hogy függetlenítse magát Lengyelországtól és a meghódított területeket saját maga vegye kezelésbe.

A poroszoktól keletre éltek a velük rokon litvánok. Északon a mai Észtország és Lettország területén, az ún. Livóniában egy másik német dominanciájú keresztes rend a kardtestvérek igázta le sorra az ottani balti és finnugor népeket, majd Litvániát is meg akarta hódítani. A teuton lovagok 1241-ig nyugat-porosz régiókat hódított még csak meg, a keletiek egyelőre szabadok maradtak, így a lovagok messze el voltak választva Litvániától. Időközben, 1236-ban a litvánok és lettek legyőzték a kardtestvéreket, ami súlyosan megrendítette a pozíciójukat a térségben. A császár egyesítette a kardlovagokat a teutonokkal, így már az 1240-es években közvetlen összecsapások indultak a litvánokkal. A litvánok egyik ága a žemaitok, Szamogitia lakói, akik a szemigall lettekkel álltak szövetségben és közös erejük semmisítette meg a kardtestvéreket, elég gyakran betörtek Livóniába. Egyik támadásuk robbantotta ki a nagy livóniai felkelést, mely az összes ottani nemzetiségek a németek és dánok elleni harcra ösztönözte.

1283-ra az egész Poroszországot meghódította a Német Lovagrend. Bár a kelet-porosz részek kiterjedéséről vitatkoznak még ma is a történészek, hogy a lovagrend keleti peremterületei porosz törzsi földek, vagy Litvániától elfoglalt részek voltak. A Kurzeme-túrzásnál kiépült Memel tengerparti erőd egy támaszpontja lett a kelet felé irányuló hódításoknak.

1298-ban a Livóniát pusztító litván támadásoknak is sikerült véget vetni és a következő században már Litvánia területének folytatott expanziókat a lovagrend.

A litvániai keresztes-hadjáratok kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1303-tól a Német Lovagrend rendre vezette keresztes-hadjáratait Litvánia ellen. Az akkor még pogány országot a poroszokhoz hasonlóan le akarta igázni és megtéríteni, de a terjeszkedésnek más oka is volt. Az egyik, hogy ezáltal közvetlen szárazföldi kapcsolatot létesítsen Livóniával. A másik, hogy a lovagrend a Szentföld teljes elvesztése után már leginkább Kelet-Európában lelt meghódítható területre. Ugyancsak a század elején Lengyelország ellen is háborúskodásokba kezdett, mely egészen a 15. század második feléig folytak.

A lovagrendi expanzió fő támogatója a Hanza-szövetség volt. A lovagrend 1263-tól a gabonakereskedelem kizárólagos monopóliumával bírt. A gabonát a nyugatnak adták el és a Hanzán át jutott el. A szövetség ezért is adott komoly segítséget a lovagoknak, míg a lovagrend katonai erejét ajánlotta fel a Hanzának. Mivel Lengyelország északi felén és Litvániában további jelentős termőterületek feküdtek, ezért minél nagyobb földekre akarták kiterjeszteni hatalmukat a lovagok és a Hanza városai. Az annál több gabona, annál több haszbot jelentett.

1315-ben a litvánok Christmemel erődjét (ma Skirsnemunė, Litvánia), Ordensburgot vették ostrom alá a Nemunas folyó partján, amely Litvánia határában feküdt. Innen 1313-ban a lovagok benyomultak Szamogitiába. Az ostromot Vytenis fejedelem irányította, mígnem az erősséget Karl Bessart von Trier felmentette.

Az 1330-as években is változatlan erővel folytak a lengyel-teuton háborúk. Bár a litvánok sokszor betörtek Lengyelországba, a lengyelekkel gyakran léptek szövetségre. 1335-ben a lovagrend békét kötött Visegrádon a lengyelekkel és litvánokkal, de ez nem tartott sokáig.

A litvánok olykor a tatárokat is segítségül hívták a német keresztesek ellen. 1348-ban a strėvai csatában a lovagok legyőzték Kęstutis fejedelmet. A lengyelekkel való háborúban rövid időre szünetet teremtett az öröknek nevezett kaliszi béke. Ezután a lovagok a észtek felkelését verték le, amivel a dánok nem boldogultak.

Magyarország és Lengyelország 1370-től perszonálunióban egyesült. Nagy Lajos számos hadjáratot vezetett Litvániába, de ezekben a lovagrend nem nagyon vett részt, sőt nem is szolgálta az érdekeit. 1370-ben Winrich von Kniprode elsöprő győzelmet aratott Kęstutis és Algirdas vezette litván-orosz-tatár sereg felett a Rudaui csatában, két évvel később Livóniában mértek vereséget žemait litvánokra. Ekkor Litvánia ortodox vallású volt és hatalmas keleti-szláv területeket kaparintott meg. A kereszteslovagok szemében ellenben továbbra eretnek pogányok maradtak, mert az ortodoxok annak idején szakítottak Rómával. A litvánok elleni keresztesháborúk így folytatódtak.

Lajos később megállapodott a litvánokkal, hogy közösen fogják legyőzni a német lovagokat, erre azonban nem került sor.

A lengyel-litván unió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1386-ban Lajos király lányát Hedviget hozzáadták Jagelló Ulászlóhoz, amely a krevai (krewói) lengyel-litván unió létrejöttét is jelentette. Litvánia hivatalosan katolizált, így a lovagok kereszteshadjáratokat nem folytathattak ellene. Bár egy időben szövetségi viszony jellemezte kapcsolatukat, de a lovagrend mindenképp meg akarta szerezni a litván törzsterületet, hogy Livóniával létrejöjjön az összeköttetés.

1404-ben elfoglalták Szamogitiát, de ekkora Lengyelország és Litvánia ténylegesen is félretette az unió ellenére fennálló nézeteltéréseit és összefogva 1410-ben legyőzte a Német Lovagrendet.

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]