Limanowai csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Limanowai csata
Winterschlacht in den Karpaten.jpg
Tél a Kárpátokban

Konfliktus Első világháború
Időpont 1914. november 28. - december 18.
Eredmény A Központi Hatalmak győzelme
Szemben álló felek
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917).svg Orosz Birodalom Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Parancsnokok
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917).svg Nyikolaj Ruzszkij
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917).svg Radko Dimitriev
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Moritz Auffenberg
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Szurmay Sándor
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Conrad von Hötzendorf

A limanowai csata 1914. november 28.december 18. között a Lengyelországban Limanowa mellett lezajlott csata, melynek során az osztrák–magyar csapatok megállították, és a Dunajec folyó mögé vetették vissza a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Több kutató szerint, ha a harcok kirobbanása után, a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn nem a franciák elleni döntő győzelmet erőlteti, hanem Conrad javaslatát megfogadva, a német hadsereg zömével keleten vonul fel, akkor nagy valószínűséggel az oroszok nem 1917-ben teszik le a fegyvert, hanem jóval hamarabb. Miután 1914 októberében nyilvánvalóvá vált, hogy a Monarchia haderejére aránytalanul nagy feladat került az orosz hadsereg feltartóztatásával, emiatt a katonák elvesztették lelkesedésüket, és a bosnyák alakulatokat leszámítva (főként a csehek) tömegesen szöktek át az oroszokhoz. A háború előtt beígért német hadosztályoknak szeptember közepén kellett volna megérkezniük, azonban azok akkor sem érkeztek meg, amikor már Falkenhayn előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy nyugaton nem lehet átütő eredményre számítani. Oroszország a létszámfölénye mellett erejét azzal is növelte, hogy képes volt egész haderejét időben felvonultatni. Mindennek tetejében a harcok megindulásakor az osztrák–magyar vezérkar a rendelkezésre álló erőket megosztva, egyszerre vonult fel a Balkánon és Galíciában, míg az oroszok csupán egyetlen, ámde hosszú frontvonalon helyezkedtek el. Ennek ellenére az első kisebb csatározásokat a Központi Hatalmak egységei nyerték meg. A közös hadsereg sikeres előnyomulása azonban Lembergnél az orosz túlerő miatt elakadt, s a kialakuló lembergi csatában meghátrálni kényszerültünk. A Monarchia fegyveres ereje saját létét is kockára téve akadályozta meg, hogy az orosz erők zöme Német Birodalomba nyomulhasson. Ez a vakmerő tett az osztrák–magyar hadsereg kétharmadának elvesztésével járt és a megmaradt haderő is erősen demoralizálódott.

Már szeptember közepén az a veszély fenyegetett, hogy az orosz hadseregek Nyugat–Galícián és Magyarországon keresztül a Monarchia szíve felé nyomulnak előre, másrészt pedig a porosz Sziléziára támadnak. A Központi Hatalmak hadvezetése a védekezés eszközeként a támadás mellett döntött, megindítva a lengyelországi hadjáratokat. Az első szeptember végétől október végéig tartott; a második november 11–én indult és december derekán ért véget. Az első lengyelországi hadjárat idején Magyarország és Ausztria is „lázas sietséggel” igyekezett a valóságos helyzeten úrrá lenni és sikerült is egy valóban ütőképes galíciai hadsereget felállítania Pflanzer-Baltin lovassági tábornok parancsnoksága alatt. Ez a haderő sikeresen tört előre a San folyóig, itt azonban megakadt, s ezzel egyidőben a német 9. hadsereg a Visztulától északra szintén meghátrálásra kényszerült. A német, magyar és osztrák erők a sziléziai határra és Krakkó alá kényszerültek visszavonulni. Ez pedig az első lengyelországi hadjárat kudarcát jelentette.

Az orosz válasz nem is késlekedett, és november elején meginduló támadás az „orosz gőzhenger” hatalmas erővel indult meg. Az orosz fővezér, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg „mindenáron döntő csapást akart mérni a dunai monarchiára,” melyet már teljesen kivérzettnek gondolt. Ez nem volt alaptalan feltételezés, hiszen a Monarchia hadereje alig fél év alatt megdöbbentően sok, közel 800 000 katonát veszített halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban. József főherceg naplójában többször kárhoztatja a vezérkar „zöld asztal” mellett, körzővel eltervezett terveit, melyek sokszor irreálisak és kudarccal végződnek, miközben temérdek szenvedést okoznak a katonáknak. Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok, az osztrák–magyar haderő vezérkari főnöke hiába sürgette többször terveinek elfogadását. A várható orosz betörés azonban megengedhetetlen volt Magyarország számára az olaszok és románok ingatag magatartása miatt is. Ezért Tisza István miniszterelnök és Hazai Samu honvédelmi miniszter óriási szervezőmunkával 70 000 katonát és megfelelő felszerelést csoportosított a Kárpátokba. Ezzel egy időben kiküldték a frontra Szurmay Sándor altábornagyot, volt államtitkárt is.

A csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A haditerv kibontakozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Josef Roth von Limanowa vezérezredes

Az események fenyegető voltuk ellenére is kedvezően alakultak a Monarchia és a Központi Hatalmak számára. Az oroszok támadása egyszerre nehezedett a Kárpátokra, Nyugat-Galíciára és Krakkó elavult, de stabil erődövezetére. Ily módon a félkörben széthúzódó orosz haderő sebezhetővé vált. Ezt Conrad is fölismerte és seregtestek átcsoportosításával egy új támadó hadműveletet készített elő, melynek elképzelése már valószínűleg korábban is felmerült, de a helyzet november végére érett meg. A terv röviden egy, a 4. hadseregtől elvont erőkkel délről történő átkarolás volt, amellyel a támadó orosz 3. hadsereg oldalába szándékoztak kerülni, mindezt úgy, hogy amíg az arcvonal egyik része védekezik, addig a másik részen erőket vonnak össze. A csapatok könnyebb mozgatását a jobb közlekedési viszonyok tették lehetővé, míg ez orosz részen nem állt rendelkezésre. Ekkor a kiindulási helyzet szerint az osztrák-magyar 4. hadsereg Josef Roth altábornagy vezetésével védekezett, míg a kárpáti részt a 3. hadsereg tartotta Svetozar Borojević tábornok irányításával. A két hadsereg között mintegy 100 km-es hézag keletkezett, ahova orosz erők igyekeztek benyomulni s ezáltal nemcsak a Bécs felé vezető osztrák-magyar összeköttetési vonalakat, hanem magát az új hadműveletet is veszélyeztették. Azonban Roth nem hitte el, hogy az oroszok az egész VIII. és XXIV. hadtestet Újvidék környékére küldték, így a környéket csupán könnyűlovas alakulatokkal szállta meg.

Szurmay támadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezalatt a kárpáti arcvonalrészen is érdekes fejlemények követték egymást. Szurmay Sándor 1914. november 24-én érkezett ki a frontra, ahol Borojević azzal fogadta, hogy nem pusztán egy hadosztály vezetését bízza rá, hanem az egész Ung-völgyi hadseregcsoport parancsnokságát - feltehetően Tisza István nyomására. Az oroszok ekkor már Bártfára is betörtek, ezért a frissen kinevezett parancsnoknak azonnal cselekednie kellett. Az alig fél éve altábornagy Szurmay előléptetésével három tapasztalt altábornagyot előzött meg rangban. A semmiféle fronttapasztalattal nem rendelkező altábornagy november 25-én vette át a parancsnokságot Nagybereznán és 29-én már győzelmet jelenthetett. Szurmay természetesen a leglehetetlenebb, ezért a legváratlanabb helyen, CirókaújfaluMéhesfalva között támadta meg és mozdította ki a védelmi pozíciókba helyezkedett oroszokat. Ezután valóságos győzelmi sorozatot hajt végre, egymás után foglalva vissza a vereckei, uzsoki, toronyai és kőrösmezői hágókat. Sikereit követően harminc évig nem tette orosz katona a lábát magyar földre. Ám Szurmay nem érte be ennyivel és két seregcsoportjával megindult észak felé, ahol a limanovai csata kezdett kibontakozni és amelybe döntően avatkozott be.

Az események azonban nem értek véget, mivel a 4. hadsereg megtette a szükséges előkészületeket, s december 3-án megindult a támadás. A 4. hadsereg azonban megfontolatlanul támadott, így a rejtettség elhanyagolása és a hatékony orosz légi felderítés következtében már december 4-én dél felé néző, zárt orosz arcvonallal találták magukat szemben. Az orosz 3. hadsereg „bámulatos szívóssággal védekezett s kitartott állásaiban még akkor is, amidőn arcvonala Wisniowánál már derékszögben hajlott meg s harcászatilag teljesen természetellenes helyzetbe került.” Az osztrák-magyar és német erőfölény miatt az orosz 3. hadsereg parancsnoka mégis kénytelen visszavenni nyugatra néző arcvonalát Niepolamice magasságáig. Itt azonban a beérkező erősítések, és a VIII. hadtest Újszandecre való előretörése következtében az oroszok helyzete megszilárdult.

A csata vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az osztrák-magyar katonai vezetés a nehézségek láttán előbb a 39. Honvéd és 45. Landhwer, majd a 30. és a fél 11. hadosztályt bocsátotta Roth rendelkezésére. Azonban még négy hadosztállyal megerősített hadsereg sem tudott könnyedén előretörni. A Nagy Pál altábornagy által vezetett csoport kénytelen volt az Újszandecről tovább nyomuló orosz túlerő elől december 7-én délután a Limanovától keletre fekvő magaslatokra visszavonulni. Az orosz VIII. hadtest túlereje ekkor már teljes mértékben érvényesült.A vezérkar elégedetlenségét fokozta, hogy a Szurmay vezette csoport két napra eltávolodott a limanovai csatatértől, hogy Bártfát fölmentsék, melyet az oroszok harc nélkül föladtak. Így december 9-én a Szurmay vezette hadsereg ismét Újszandec felé vette az irányt.

A 9. Nádasdy huszárezred elesettjeinek emlékműve a limanowa–jablonieci katonatemetőben

December 10-én az orosz 3. hadsereg váratlan és sikeres ellentámadást hajtott végre, de a vezérkar hezitálásának következtében kihasználatlan maradt. Annál veszélyesebb volt az orosz VIII. hadtest ismétlődő támadása Rrzegovina-Limanova-i utat tartó vékony vonal a Jabloniec-hágó ellen. Ide szorult minden környéken harcoló osztrák-magyar egység: a 9-es Nádasdy huszárok Muhr Ottmár parancsnoksága alatt, a 10-es honvédek, a jász-kun huszárok, a 3-as szegedi honvéd huszárok és más gyalogos, kiegészítő egységek. „A harc december 11-én a hajnali és reggeli órákban érte el tetőpontját, s a gyalogosan küzdő osztrák–magyar lovasság legmaradandóbb emlékű fegyverténye.” Az állásokat elözönlő oroszokat egy pusztító erejű ellentámadással szorították ki a huszárok, s egészen az orosz tartalékvonalig üldözték őket, itt azonban véres puskatűz fogadta az üldözőket. Szurony nem lévén, maradt a puskatus, néhányan csákány és balta után nyúltak, s egy Bauer Gyula nevű huszárfőhadnagy hosszú nyelű ásót forgatott a legnagyobb orosz tumultusban. A roham során a magyar csapatok nagy veszteségeket szenvedtek, Muhr Ottmárt is halálos puskalövés érte.[1][2][3] Ez az önfeláldozó kitartás tette lehetővé, hogy a 39. honvéd hadosztály egyik dandárja, megkerülve az oroszok déli szárnyát, összetalálkozzon az éppen odaérkező Szurmay csoporttal, aminek eredményeként az orosz balszárny meghátrált. December 12-én két ellentétes irányból jövő, a győzelemtől lelkes honvéd hadosztály nyújthatott egymásnak kezet az újszandeci hídon.

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nem született Tannenberg-méretű győzelem, és ekkor még hadászati áttörést sem sikerült elérni, ahogy majd később Gorlicénél történt. A Limanovánál született eredmény mégis fordulópontnak ígérkezett az oroszok elleni háborúban. Az orosz „gőzhenger” megállt, és az egész vonalon lassan visszagördült. Ennek köszönhetően a Monarchia hadserege elegendő teret nyert, hogy fellélegezhessen és erőt gyűjtsön. A továbbiakban az oroszok – kimeríthetetlen ember- és anyagtartalékuk tudatában – újabb támadásokat intéztek, de ezek során elvesztették jól képzett tisztjeiket, akiket már nem tudtak pótolni. A németek szemében is sokat jelentett a Limanovánál elért győzelem, mivel azt az osztrák–magyar haderő a saját erejéből küzdötte ki. A siker elismeréseképpen Conrad tábornokot, a vezérkar főnökét 1915. június 23-án vezérezredessé léptették elő.

Ruzszkij tábornok aki a délnyugati arcvonalon volt 3. hadsereg korábbi parancsnoka egy amerikai újságíró előtt a következőket nyilatkozta:

„Hadászati mestermű volt a nagyszerűen kigondolt és mesterien végrehajtott limanovai csata, amely minket arra kényszerített, hogy feladjuk további hadműveletünket Krakkó ellen és meggátolt abban, hogy átmenjünk a Kárpátokon. A limanovai csata az első döntő visszacsapás volt, amelyet az orosz hadseregek Galíciában elszenvedtek. Az osztrákok helyzete a Kárpátokban vívott nagy harcok idejében nem volt irigylésre méltó. Mi Oroszországban teljesen meg voltunk győződve az osztrák-magyar haderő teljes megsemmisüléséről, annál váratlanabb volt számunkra aztán a limanovai csata kimenetele, mert a lendületes osztrák-magyar támadás teljesen meglepett és egész arcvonalunk legérzékenyebb részen ért.”

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bárány Krisztián: A magyar huszár, aki megmentette Lengyelországot (magyar nyelven). Magyar Nemzet, 2014. március 2. (Hozzáférés: 2014. március 7.)
  2. Pollmann Ferenc: Limanova – magyar győzelem (magyar nyelven). A Nagy Háború, 2011. november 30. (Hozzáférés: 2014. március 7.)
  3. Rózsafi János: „Jöttek, láttak, győztek…” (magyar nyelven). A Nagy Háború, 2011. december 28. (Hozzáférés: 2014. március 7.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Magyarország az első világháborúban – Lexikon (Főszerkesztő: Szijj Jolán, szerkesztő: Ravasz István), Real Petit Könyvkiadó, Budapest, 2000, ISBN 963-9267-01-5, p. 426
  • Szurmay Sándor: A magyar katona a Kárpátokban.
  • A világháború 1914-1918, a Magyar Kir. Hadilevéltár kiadványa, Bp., 1937.
  • József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]