Leningrád ostroma

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Leningrád ostroma
az ostrom 1942 végén
az ostrom 1942 végén
KonfliktusMásodik világháború-Keleti Front
Időpont1941.szeptember 8 – 1944. január 27.
HelyszínLeningrád, Szovjetunió
Eredmény
Szemben álló felek
 Szovjetunió
Parancsnokok
Szemben álló erők
Harmadik Birodalom Észak Hadseregcsoport:

Összesen:

  • 725 000 fő
Szovjetunió Északi Front

Összesen:

  • 930 000 fő
Veszteségek
Harmadik Birodalom Észak Hadseregcsoport:
  • 1941: 85 371 áldozat
  • 1942: 267 327 áldozat
  • 1943: 205 937 áldozat
  • 1944: 21 350 áldozat
  • Összesen: 579 985 áldozat
    		• Szovjetunió Északi Front
  • 1 017 881 meghalt, elfogott vagy eltűnt
  • 2 418 185 sebesült és beteg
  • Összesen: 3 436 066 áldozat

    • Az elesettek, elfogottak vagy eltűntek: (orosz becslések):

    • Leningrádi Front: 467 525 fő
    • Balti Flotta: 55 890 fő
    • Összesen: 523 415 fő

    Civilek:

    • 642 000 fő halt meg az ostrom alatt
    • 400 000 fő halt meg az evakuálás alatt
    Térkép
    Leningrád ostroma (Oroszország)
    Leningrád ostroma
    Leningrád ostroma
    Pozíció Oroszország térképén
    é. sz. 59° 55′ 49″, k. h. 30° 19′ 09″Koordináták: é. sz. 59° 55′ 49″, k. h. 30° 19′ 09″
    A Wikimédia Commons tartalmaz Leningrád ostroma témájú médiaállományokat.

    Leningrád ostroma, vagy a leningrádi blokád (oroszul блокада Ленинграда) a német Észak Hadseregcsoport sikertelen hadművelete volt a második világháborúban. A szovjet korszakban Leningrád néven ismert Szentpétervárt 872 napig tartották bekerítve, blokád alatt, 1941. szeptember 8. és 1944. január 27. között. A világtörténelem legpusztítóbb és legvéresebb ostroma, áldozatainak száma több millió főre tehető.[1][2]

    Háttér[szerkesztés]

    Leningrád elfoglalása a támadó német Barbarossa hadművelet három stratégiai célkitűzésének egyike volt, és az Észak Hadseregcsoport fő célja. A város elfoglalását több tényező is kívánatossá tette. Szimbolikus jelentőségű volt, hogy ez volt Oroszország korábbi fővárosa és az 1917-es oroszországi forradalmak fő színhelye. Katonai jelentőségét az adta, hogy itt volt a szovjet Balti Flotta fő bázisa, és egyúttal ipari központ is volt számos hadiüzemmel.[3] 1939-re Leningrád a Szovjetunió teljes ipari termelésének 11 százalékát adta.[4] Adolf Hitler egy jelentés szerint annyira biztos volt a város elfoglalásában, hogy már a meghívókat is kinyomtatták a győzelmi ünnepségre, amelyet a Hotel Astoriában tartottak volna.[5] Számos elmélet volt forgalomban arról, mit kezdene a náci Németország Leningráddal: például hogy Adolfsburg névre keresztelték volna át (amint a szovjet újságíró Lev Bezimenszkij állította),[6] illetve a Generalplan Ost gyarmatosítási terve szerint az új Birodalomban Ingermanland tartomány székhelye lett volna. Hitler azonban a város és lakossága teljes elpusztítását kívánta.[7] Az Észak Hadseregcsoportnak szeptember 29-én küldött utasítás szerint „A szovjet Oroszország veresége után nem fűződik érdek ennek a nagyvárosi központnak a fennmaradásához... A város körbezárása után vissza kell utasítani a kéréseket a feladásról való tárgyalásra, mivel a lakosság áthelyezése és élelmezése nem lehet a mi dolgunk. A létünkért folytatott harcban nem lehet az érdekünk, hogy fenntartsuk ennek a nagyon nagy városi lakosságnak akár a töredékét is.”[8] Hitler végső terve az volt, hogy Leningrádot földig rombolják, és a Néva folyótól északra eső területeket a finneknek adják. 1941. november 27-én Hitler erről beszélt Witting finn külügyminiszternek.[9]

    Az előkészületek[szerkesztés]

    Német tervek[szerkesztés]

    Az Észak Hadseregcsoport Wilhelm Ritter von Leeb Feldmarschall parancsnoksága alatt közelítette meg Leningrádot. Von Leeb terve az volt, hogy menetből foglalják el a várost. A gyors elfoglalás terve meghiúsult, részben mert Hitlert Franz Halder, a vezérkar főnöke meggyőzte, hogy vonja ki a hadseregcsoportból a 4. Panzer csoportot és küldje délre, hogy Fedor von Bock Moszkva elleni támadását segítse.[10] Emiatt von Leebnek ostromgyűrűbe kellett fognia a várost, miután elérte a Ladoga-tavat és a gyűrűt bezárva igyekezett elérni a Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall vezette finn hadsereget, amely a Szvir folyónál várakozott, Leningrádtól keletre.[11]

    A finn erők Leningrádtól északra, a németek délre helyezkedtek el.[12] Mind a német, mind a finn erők célja az volt, hogy teljesen elvágják a várost az utánpótlástól, bár a finn részvétel főleg abból állt, hogy visszafoglalták az 1939-es téli háborúban elvesztett területeket. A németek arra számítottak, hogy az éhezés fogja térdre kényszeríteni a leningrádiakat. Számításaik szerint a kiéheztetéshez nem volt szükség többre néhány hétnél.[11][13][14][15][16][17]

    Leningrád megerődítése[szerkesztés]

    Légelhárító ágyúk Leningrádban, a Szent Izsák-katedrálisnál

    1941. június 21-én a Leningrádi Városi Tanács megszervezte a civilek gyorsreagálású csoportjait. A rákövetkező napokban a lakosságot tájékoztatták a veszélyről és több, mint egymillió embert erődítések építésére mozgósítottak. A város körül számos védelmi vonal épült a civil ellenállás megkönnyítésére.[14][18]

    Délen a megerősített védővonalak a Luga folyó torkolatától Csudovo, Gatcsina, Urick (ma Szentpétervár része) településekig és a Pulkovói-dombokig futottak, majd át a Néva folyón. Egy másik vonal Petyergof városon haladt keresztül Gatcsina, Pulkovo, Kolpino és Koltusi felé. Az északi külvárosokban már az 1930-as években megépítették a finnek ellen a 22. karéliai erődített körzetet[19] és ezt most újraszervezték. A civilek összesen 306 kilométernyi farönk barikádot, 635 kilométernyi szögesdrót akadályt, 700 kilométer tankelhárító árkot, 5000 fa-, beton-, illetve megerősített betonbunkert építettek, és 25 ezer kilométernyi nyílt árkot ástak ki.[20] Az Auróra cirkáló ágyúit a Pulkovói-dombokra szállították.

    A felfejlődés[szerkesztés]

    A kelet-poroszországi 4. Panzer Csoport gyorsan haladt előre, elfoglalta Pszkovot és augusztus 16-án elérte Novgorodot. A németek egy halott szovjet tisztnél megtalálták a védelmi tervet, de a szovjet védők halálig harcoltak. Novgorod elfoglalása után Erich Hoepner tábornok páncélosai továbbhaladtak Leningrád felé.[21] A német 18. hadsereg, bár mintegy 350 ezer katonája lemaradt, bevonult Osztrovba és Pszkovba, miután a szovjet Északnyugati Front katonái visszavonultak Leningrád felé. Július 10-én Osztrov és Pszkov elesett és a 18. hadsereg elérte Narvát és Kingiszeppet, ahonnan a Luga folyó mentén haladtak tovább Leningrád felé. Ezzel a németek ostrompozícióba kerültek a Finn-öböltől a Ladoga-tóig, azzal a céllal, hogy minden irányból elszigeteljék a várost. A finn hadsereg feladata az volt, hogy a Ladoga-tó keleti partján haladjon előre.[22]

    A csata résztvevői[szerkesztés]

    Az Észak Hadseregcsoport előrenyomulása 1941-ben.
      Korallszínű: július 9-ig
      Rózsaszín: szeptember 1-ig.
      Zöld: december 5-ig.

    Németek[szerkesztés]

    Az Északi Hadseregcsoport később újabb erősítésekkel bővült. 1942 augusztusában például megérkeztek a város ostromára az ún. Kék Hadosztály egységei, melyek zömében spanyol, kisrészt portugál katonákból álltak. Még korábban, februárban egy norvég kollaboráns katonai alakulat, a Vidkun Quisling által létrehozott Norvég Légió is bekapcsolódott a város ostromába, de csak jelentéktelen szerepet játszott.

    Finnek[szerkesztés]

    • Finnország hadereje HQ (Finn marsall Mannerheim)[24]
      • I. hadtest (2 gyalogos hadosztály)
      • II. hadtest (2 gyalogos hadosztály)
      • IV. hadtest (3 gyalogos hadosztály)

    Szovjetek[szerkesztés]

    • Északi Front (Markian Popov altábornagy)[25]
      • 7. hadsereg (2 lövész, 1 milicista hadosztály, 1 tengerészgyalogos dandár, 3 motorizált lövész és egy páncélozott ezred)
      • 8. hadsereg
        • X. lövészhadtest (2 lövész hadosztály)
        • XI. lövészhadtest (3 lövész hadosztály)
        • Függetlenített egységek (3 lövész hadosztály)
      • 14. hadsereg
        • XXXXII. lövészhadtest (2 lövész hadosztály)
        • Függetlenített egységek (2 lövész hadosztály, 1 megerősített terület, 1 motorizált lövész ezred)
      • 23. hadsereg
        • XIX. lövészhadtest (3 lövész hadosztály)
        • Függetlenített egységek (2 lövész, 1 motorizált hadosztály, 2 megerősített körzet, 1 lövész ezred)
      • Luga Hadműveleti Csoport
        • XXXXI. lövészhadtest (3 lövész hadosztály)
        • Függetlenített egységek (1 páncélozott dandár, 1 lövész ezred)
      • Kingiszepp Hadműveleti Csoport
        • Függetlenített egységek (2 lövész, 2 milicista, 1 páncélozott hadosztály, 1 megerősített körzet)
      • Függetlenített egységek (3 lövész hadosztály, 4 őr milícia hadosztály, 3 megerősített körzet, 1 lövész dandár)

    A 14. hadsereg Murmanszkot, a 7. hadsereg Karéliát védte, így az ostrom kezdeti szakaszában nem vettek részt. A 8. hadsereg eredetileg az Északnyugati Front része volt és a Baltikumon keresztül vonult vissza. (Július 14-én helyezték át az Északi Fronthoz.)

    Augusztus 23-án az Északi Frontot kettéosztották, Leningrádi Frontra és Karéliai Frontra, mert a frontparancsnokság számára lehetetlenné vált a Murmanszk és Leningrád közti teljes terület felügyelete.

    Zsukov állítása szerint a háború első három hónapjában Leningrádban tíz önkéntes milicista (narodnoje opolcsenyije) hadosztályt szerveztek, és felállítottak 16 külön tüzér és géppuskás önkéntes zászlóaljat is.[26]:421,438

    A kommunikációs vonalak[szerkesztés]

    Augusztus 6-án Hitler megismételte az utasítást: „Leningrád az első, a Donyec-medence a második, Moszkva a harmadik.”[27] 1941 augusztusa és 1944 januárja közt a háborúban minden összefüggött a leningrádi ostromművelettel, ami a Jeges-tenger és az Ilmeny-tó között történt.[18] Arktikus konvojok szállították az amerikai kölcsönbérleti törvény (angolul Lend-Lease Act) megengedte árut, a brit élelmet és hadianyag-ellátmányt a murmanszki vasúti végpontba a sarkvidéki útvonalon (bár a vasúti összeköttetést Leningráddal elvágta a finn hadsereg), és más helyekre is Lappföldön.

    A bekerítés[szerkesztés]

    Leningrád bekerítése a térképen

    A finn hírszerzés feltörte a szovjet katonai kódok egy részét és olvasni tudta a szovjet hadsereg alacsony szintű üzeneteit. Ez nagy segítség volt Hitlernek, aki folyamatosan hírszerzési információkat követelt Leningrádról.[18][28] Finnország szerepét a Barbarossa-hadműveletben Hitler 21-es direktívája fektette le. „A finn hadsereg tömegének, összhangban a német hadsereg északi szárnyának az előrenyomulásával, az a feladata, hogy a maximum nagyságú orosz erőt kösse le, a Ladoga-tó északi, vagy mindkét oldalán támadva.”[29]

    Leningrád utolsó vasúti kapcsolatát augusztus 30-án vágták el, amikor a németek elérték a Néva folyót. Szeptember 8-án, mikor a németek Slisszelburgnál elérték a Ladoga-tavat, az ostromlott városba vezető közutat is elvágták, és csak egy folyosó maradt Leningrád és a tó közt, amit még nem foglaltak el a tengely erői. A szeptember 8-ai bombázás 178 tüzet okozott.[30]

    Szeptember 21-én a német főparancsnokság számba vette, hogyan pusztítsák el Leningrádot. A város megszállását kizárták, „mivel ez minket tenne felelőssé az élelmiszer-ellátásért”.[31] a döntés az volt, hogy vegyék ostrom alá és bombázzák a várost és éheztessék ki a lakosságát. „A jövő év elején vonulunk be a városba (ha a finnek teszik meg előbb, nem tiltakozunk), aki még életben van, azokat Oroszország belsejébe, vagy fogságba visszük, letöröljük a várost a földről, és átadjuk a Névától északra fekvő területeket a finneknek.”[32] Október 8-án Hitler újabb utasítást küldetett, Alfred Jodl aláírásával, amely arra emlékeztette az Észak Hadseregcsoportot, hogy ne fogadjanak el megadást.[33]

    A finn részvétel[szerkesztés]

    Hitler Carl Gustaf Emil von Mannerheim finn marsallal és Risto Ryti finn elnökkel. Imatra, 1942

    1941 augusztusára a finnek 20 kilométernél is közelebb nyomultak Leningrád északi külvárosaihoz, az 1939-es finn-szovjet határnál, észak felől fenyegetve a várost. Kelet-Karélián át is közelítettek, a Ladoga-tótól keletre, keleti irányból is fenyegetve Leningrádot. A téli háború előtti határt a Karéliai-félszigeten a beloosztrovi és kirjaszalói szovjet hídfőket felszámolva lépték át, kiegyenesítve a frontvonalat, amely így a régi határon futott, a Finn-öböl és a Ladoga-tó partjaihoz közel. A Leningrádhoz legközelebb fekvő pozícióik a régi határon helyezkedtek el.

    A szovjet beszámolók szerint a finn előrenyomulást a 22. karéliai erődített körzet ellenállása állította meg.[34] De a finn csapatok már 1941 augusztusában korábban olyan parancsokat kaptak, hogy álljanak meg, miután elérték a megcélzott pozíciókat, amelyek közül néhány a régi határon túl feküdt. Miután elérték a célt, a finnek nem nyomultak tovább, és elkezdték a csapataik átcsoportosítását Kelet-Karéliába.[35][36]

    A következő három évben a finnek keveset járultak hozzá a leningrádi csatához, megtartva vonalaikat.[37] Parancsnokságuk visszautasította a német felhívásokat, hogy intézzenek légitámadásokat Leningrád ellen[38] és nem hatoltak délre a Szvir folyótól a megszállt Kelet-Karéliában (160 kilométerre északkeletre Leningrádtól), amit szeptember 7-én értek el. Délkeleten a németek november 8-án elfoglalták Tyihvint, de nem fejezték be Leningrád bekerítését északabbra hatolva, hogy a Szvirnél összezárják állásaikat a finnekkel. December 9-én a szovjet Volhovi Front ellentámadása kivetette a németeket Tyihvinből, a Volhov-folyóig.[14][18]

    1941. szeptember 6-án Alfred Jodl német vezérkari főnök Helsinkibe látogatott. Fő célja az volt, hogy meggyőzze Mannerheimet a támadás folytatásáról. 1941-ben Ryti finn elnök azt jelentette ki a finn parlamentnek, hogy a háború célja a Téli Háborúban elvesztett területek visszaszerzése és újak megszerzése keleten, Nagy-Finnország létrehozása céljából.[39][40][41] A háború után Ryti így számolt be: "1941 augusztus 24-én meglátogattam Mannerheim marsall főhadiszállását. A németek arra akartak rávenni bennünket, hogy lépjük át a régi határt és folytassuk a Leningrád elleni offenzívát. Azt mondtam, hogy Leningrád elfoglalása nem célunk és nem is kellene részt vennünk benne. Mannerheim és Walden hadügyminiszter egyetértettek velem és visszautasították a németek ajánlatát. Az eredmény paradox helyzet volt: a németek nem tudták megközelíteni Leningrádot észak felől..." A németek és a finnek fenntartották a közös ostromgyűrűt 1944 januárjáig, de a finn állásokból keveset, vagy nem rendszeresen lőtték a várost.[12] Mannerheim pályájának jórészét a cári orosz hadseregben töltötte, a régi Szentpéterváron állomásozva.[42]

    A finn állások közelsége – 35 kilométerre Leningrád központjától – és egy finn támadás veszélye megnehezítette a város védelmét. Volt, hogy a szovjet frontparancsnok Markian Popov nem tudta felhasználni tartalékerőit a németek ellen, mert szükség volt rájuk, hogy tartsák a 23. hadsereg védelmi állásait a Karéliai-félszigeten.[43] Mannerheim 1941 augusztus 31-én állította le az offenzívát, mikor a hadserege elérte az 1939-es határokat. Ez megengedte Popovnak, hogy szeptember 5-én két hadosztályt átcsoportosítson a németek ellen.[44]

    Később a finn erők felszámolták a beloosztrovi és kirjasalói szovjet hídfőket,[45] amelyek a tengerpart felől és a Vuoksi folyótól délre fenyegették őket.[45] Paavo Talvela altábornagy és Järvinen ezredes, a Ladogáért felelős Finn Parti Dandár parancsnoka, azt javasolták a német főparancsnokságnak, hogy zárják el a Ladoga-tavon átvezető szovjet konvojútvonalat. A németek felállították a "K Tengeri Különítményt finn parancsnokság alatt (alárendelve az olasz XII Squadriglia MAS flottát is), és a német parancsnokságú Einsatzstab Fähre Ost flottát. Ezek a könnyű felszerelésű tengerészeti egységek csak 1942 nyarán és őszén működhettek. Mikor a víz befagyott, elvezényelték őket, később pedig a frontvonalak változásai nem tették praktikussá, hogy újra létrehozzák ezt az erőt.[12][28][46][47]

    A védelem[szerkesztés]

    Két szovjet katona, egyikük DP golyószóróval a Leningrádi Front árkaiban, 1941 szeptember 1-én.

    A Leningrádi Front (kezdetben Leningrádi Katonai Körzet parancsnoka Kliment Vorosilov marsall volt. Hozzá tartozott a 23. hadsereg az északi szektorban, a Finn-öböl és a Ladoga-tó között, és a 48. hadsereg nyugaton, a Finn-öböl és a Szlutszk–Mga közti pozíciókban. Jelen voltak még a Leningrádi Megerősített Régió, a leningrádi helyőrség, a Balti Flotta erői és Koporje, Pulkovo és Szlutszk–Kolpino hadműveleti csoportjai.

    Evakuálás[szerkesztés]

    Zsukov szerint, "A háború előtt Leningrád lakossága 3 103 000 volt, a külvárosokat is beleszámítva 3 385 000. Összesen 1 743 129-et, köztük 414 148 gyermeket evakuáltak" 1941. június 29. és 1943. március 31. között. A Volga mellé, az Urálba, Szibériába és Kazahsztánba költöztették őket.[26]

    1941 szeptemberére a Kirill Mereckov vezette Volhovi Fronttól elvágták a várost. A védelmet négy hadsereg látta el: a 23. hadsereg északon, a 43. hadsereg a nyugati szektorban, az 55. hadsereg délen és a 67. hadsereg keleten. A logisztikai köldökvonal, "az Élet Útja" fenntartása a Volhovi Fronthoz tartozó 8. hadsereg feladata volt, a Ladogai Flottillával együttműködésben. A légitámogatást a 6. Légihadsereg egységei és a Balti Flotta tengerészeti repülőegységei nyújtották.

    Az 1,4 millió civil evakuált védelme része volt az Andrej Alekszandrovics Zsdanov, Kliment Jefremovics Vorosilov és Alekszej Alekszandrovics Kuznyecov irányította ostromvédő hadműveleteknek. Segítséget nyújtott a Vlagyimir Filippovics Tribuc admirális vezette Balti Flotta. Az evakuációban ugyancsak fontos katonai szerepet játszott a V. P. Baranovszkij, Sz. V. Zemljanyicsenko, P. A. Trajnyin és B. V. Horoshin irányítása alatt álló Ladogai Flottilla.

    A bombázás[szerkesztés]

    Nővérek ellátják az 1941 szeptember 10-ei német bombázás sebesültjeit

    Szeptember 8-ra a német erők jórészt bekerítették a várost, elvágva a Leningrádba és külvárosaiba vezető ellátási vonalakat. "900 nap és éjszaka" ostrom kezdődött.[26]

    A szeptember 19-ei légitámadás különösen brutális volt. Az egész háború folyamán ez volt a legsúlyosabb légitámadás Leningrád ellen, amelyben 276 német bombázó vett részt. A civil áldozatok száma ezer volt. Sokan kórházakban haltak meg bombatalálattól, ahová az ostromban szerzett sebesüléseik miatt kerültek. A támadás hat hullámban zajlott. Öt kórház szenvedett találatot és a legnagyobb bazár, ahová több százan pont a bombák elől szaladtak be az utcáról.[48][49]

    Leningrád ágyúzása 1941 augusztusában kezdődött, és a lövetés erősödött 1942-ben, ahogy új felszerelés érkezett. Intenzitása még tovább fokozódott 1943-ban, amikor az előző években felhasznált aknák és bombák többszörösét lőtték ki a városra. Az éjszakai bombázásokban a Luftwaffe gyakran használt torpedókat is. A Balti Flotta mintegy 100 ezer légiküldetésben igyekezett akadályozni a pusztítást.[50] A német ágyúzás és bombázás 5723 civilt ölt meg és 20 507-et sebesített meg az ostrom folyamán.[51]

    A védők ellátása[szerkesztés]

    Amerikai propagandafilm a leningrádi élet útjáról az ostrom idején. Why We Fight
    Ellátmányt rakodnak át egy Ladoga-tavi bárkáról egy keskeny nyomtávú vonatra 1942-ben

    A védelemhez létfontosságú volt a folyamatos utánpótlás biztosítása. Az utánpótlási útvonal a Ladoga-tó déli része volt, és az a folyosó a tó és a város közt, amelyet a Tengely haderői nem szálltak meg. A melegebb hónapokban vízijárműveket használtak, télen pedig szárazföldi járműveket a tó jegén, a „jégúton”. A köldökzsinór biztonságára a Ladogai Flottilla vigyázott, a Leningrádi Légvédelmi Hadsereg egységeivel és a szárazföldi csapatokkal. Az életfontosságú élelmiszer-szállítmányok Oszinovec faluba érkeztek ahol átrakodták őket és még több, mint 45 kilométert tettek meg Leningrádig egy kis külvárosi vasútvonalon.[52] Ezt az útvonalat a civilek evakuálásában is felhasználták. Az ostrom első telének káoszában még nem állt készen vészevakuálási terv és 1941 novemberéig a város teljesen el volt szigetelve, míg működtethetővé vált a Ladoga jegén futó útvonal.

    Az útvonal az „élet útja” nevet kapta (oroszul Дорога жизни). Rendkívül veszélyes út volt. A járművek elakadhattak a hóban, vagy alámerülhettek a német bombák felszaggatta jégen át. Télen olyan sokan vesztek itt oda, hogy egy másik nevet is kapott: "a Halál Útja". Ennek ellenére az útvonal működött és áramlott rajta keresztül a városba az ellátmány, kifelé pedig a civilek és a sebesültek.

    Hatása a városra[szerkesztés]

    A két és féléves harc a legnagyobb pusztítást okozta, amit valaha elszenvedett ostromban egy modern város.[12][53] Hitler kifejezett parancsára a cárok palotáinak jó részét – mint a Katalin-palota, a Petyergof-palota, a ropsai, a sztrelnai és a gatcsinai paloták – és a városi védműveken kívül elhelyezkedő történelmi épületeket kifosztották és elpusztították. Sok műgyűjteményt a náci Németországba szállítottak.[54] A légitámadások és az ágyúzás rengeteg gyárat, iskolát, kórházat és egyéb civil intézményt pusztított el.

    Tánya Szavicseva, egy 11 éves kislány naplója, aki leírja az éhezést, a lánytestvére halálát, aztán a nagyanyjáét, aztán a fiútestvéréét, a nagybátyjáét, egy másik nagybátyjáét és az anyjáét. Az utolsó három bejegyzés: "a Szavicsevek meghaltak", "Mindenki meghalt", "Csak Tánya maradt". Az ostrom után röviddel progresszív alultápláltságban ő maga is meghalt. Naplóját bemutatták a nürnbergi perben.

    A 872 napos ostrom óriási éhínséget okozott Leningrád régiójában, megszakítva a közszolgáltatásokat, a víz-, energia- és élelemellátást. Az áldozatok száma elérhette a másfél milliót.[55] Az evakuálás során is sokan haltak meg.[13][14][18] Csak a Piszkarjovkai emléktemetőben mintegy félmillió áldozat nyugszik.

    Az ostrom emberi és gazdasági veszteségei meghaladták a sztálingrádi csata, a moszkvai csata, vagy Hirosima és Nagaszaki bombázása kárait. A leningrádi a világtörténelem legpusztítóbb ostroma volt. Sok történész szerint genocídium volt, egy „rasszista motivációjú kiéheztetési politika” terméke, amely szerves része volt a németek precedens nélküli népirtásának a Szovjetunióban.[56][57]

    Három ember az ostrom áldozatait temeti Leningrádban 1942-ben

    A városban maradt civilek különösen 1941-1942 telén szenvedtek az éhezéstől. 1941 novembere és 1942 februárja közt a napi kenyér fejadag 125 gramm volt, és még ennek az 50-60 százaléka is fűrészpor és egyéb ehetetlen adalékanyag volt. 1942 januárjában még ezt is csak a munkások és a katonai személyzet kapta körülbelül két hétig. A közlekedés is összeomlott, és a szélsőséges időjárás, a hideg – amely a –30 fokot is elérte – még azt is megnehezítette sok civil számára, hogy eljussanak egy akár csak néhány kilométernyire lévő élelmiszerosztó pontig. 1942 januárjában és februárjában havonta százezren haltak meg, a legtöbben az éhezéstől.[58] Az emberek gyakran az utcán haltak meg, és a túlélők hozzászoktak ennek látványához.

    Kannibalizmus[szerkesztés]

    A kannibalizmus előfordulásáról az ostromlott városban már 1941–42 telén felröppentek hírek, de az erről szóló NKVD jelentéseket csak 2004-ben tették közzé. Anna Reid arra mutat rá, hogy "a történtek idején a legtöbb ember számára a kannibalizmus csak másodkézből kapott horrortörténetek és nem személyes tapasztalatok formájában létezett".[59] Sokat mond a leningrádiak közt elterjedt félelmekről, hogy a rendőrség a nem együttműködő gyanusítottakat gyakran azzal fenyegette meg, hogy kannibálokkal zárják őket egy cellába.[60] Dimitrij Lazarev, akinek naplója az ostrom legszörnyűbb időszakát örökítette meg, megemlékezik róla, hogy a lánya és az unokahúga egy háború előtti dalból faragott rémítő gyerekversikét mondtak:

    Egy disztrófiás sétált elő
    Üres szemekkel
    Egy kosárban hozta egy hulla fenekét.
    Ebédre emberhúst eszem,
    Ez szép darab!
    Hha, éhes bajok!
    És vacsorára, természetes
    Egy kisbaba kell.
    A szomszédét hozom,
    a bölcsőből kilopva.[61]

    Az NKVD aktái szerint első esetben 1941 december 13-án fordult elő az emberevés.[62] A jelentés 13 esetről számol be. Előfordult, hogy egy anya megfojtotta 18 hónapos gyermekét, hogy enni adhasson a másik három gyermekének. Egy vízvezeték-szerelő a feleségét ölte meg, hogy a fiai és az unokatestvéreik ehessenek.[62]

    1942 decemberéig az NKVD 2105 kannibált tartóztatott le. Két kategóriába osztották őket: olyanokra, akik halottakat ettek ("trupojedsztvo"), és olyanokra, akik megöltek valakit ("ljudojedsztvo"). Az utóbbiakat általában lelőtték, az előbbieket pedig bebörtönözték. A szovjet büntetőtörvénykönyv nem ismerte a kannibalizmus tényállását, így az ítéletek alapja az 59-3-as törvénycikk volt, "különleges kategóriájú banditizmus".[63]

    A halottevés sokkal gyakoribb volt. A 300 ember közül, akiket 1942 áprilisában tartóztattak le kannibalizmusért, 44 volt a gyilkos.[64] a kannibálok 64 százaléka volt nő, 44 százalékuk munkanélküli, 90 százalékuk írástudatlan és csak 2 százalékuk volt már büntetett. A külső kerületekben több eset fordult elő, mint bent a városban. A kannibálok gyakran egyedülálló, büntetlen nők voltak gyermekekkel, ami az eljárások folyamán alkalmat adott bizonyos fajta könyörületességre[65]

    Az éhezés méreteihez képest a kannibalizmus viszonylag ritkán fordult elő.[66] Sokkal általánosabb volt, hogy valakit megöltek az élelmiszer-fejadagjáért. 1942 első felében 1216 ilyen eset történt Leningrádban. Ugyanekkor volt a legmagasabb a halálozás: havonta százezer. Lisa Kirschenbaum szerint „a kannibalizmus esetei arra adnak alkalmat, hogy kiemeljük: a leningrádiak többségének az elképzelhetetlen körülmények ellenére is sikerült megőriznie kulturális normáit.”[66]

    A szovjetek harca[szerkesztés]

    1942. augusztus 9-én az egész városban hangosbeszélőkön közvetítették Dmitrij Sosztakovics 7., "leningrádi" szimfóniáját, úgy, hogy az ellenséges állásokban is hallották. Erre a napra tervezte eredetileg Hitler azt a bankettet, amelyen a leningrádi Astoria szállóban a város elestét ünnepelték volna a németek.[67] Ez néhány nappal a szinyavinói offenzíva előtt történt.

    Szinyavinói offenzíva[szerkesztés]

    Bővebben: Szinyavinói offenzíva (1942)

    A szinyavinói offenzíva szovjet kísérlet volt a blokád feltörésére 1942 kora őszén. A terv az volt, hogy a 2. csapásmérő hadsereg és a 8. hadsereg kapcsolódjon össze a Leningrádi Front erőivel. Ugyanebben az időben a németek is offenzívára készültek: az Északi fény hadművelet (Operation Nordlicht) célja az lett volna, hogy a Szevasztopol elfoglalása után felszabadult erők segítségével elfoglalja a várost.[68] A csata kezdetéig egyik fél sem volt tisztában a másik terveivel.

    A szovjet támadás 1942. augusztus 27-én indult, bár előcsatározások a leningrádi fronton már 19-én voltak. A hadjárat arra kényszerítette a németeket, hogy az ellentámadáshoz átcsoportosítsanak olyan erőket, amelyeket eredetileg az Északi fény hadművelethez akartak felhasználni. A német ellentámadás során történt meg az új német Tigris tankok első bevetése, bár korlátozott sikerrel. Miután a 2. rohamhadsereg részeit bekerítették és felszámolták, a szovjet offenzíva kifulladt. De a Leningrád elleni német offenzívára legalább nem került sor.

    A Szikra hadművelet[szerkesztés]

    1944. Az ünneplő Leningrád. Az épp átmázolt felirat a falon: Polgárok! Az ágyúzás alatt az utcának ez a része a legveszélyesebb.
    Bővebben: Szikra hadművelet

    Az ostromgyűrűt végül a Szikra hadművelet törte át, amelyet a Leningrádi Front és a Volhovi Front közösen indított 1943. január 12-én. A Vörös Hadsereg egységei heves harcokban elfoglalták a Ladoga-tótól délre kiépített német erődítményeket, és január 18-án a Volhovi Front 372. lövészhadosztálya találkozott a Lenngrádi Front 123. lövészdandárjával, 10-12 kilométer széles folyosót nyitva, ami megkönnyebbülést jelentett az ostromlott város lakóinak.

    Az ostrom vége[szerkesztés]

    Az ostrom 1944 január 17-ig tovább folyt. Ekkor a leningrád–novgorodi offenzíva elűzte a németeket a város déli határából. Ez a leningrádi és a volhovi frontok közös akciója volt, együtt az 1. és a 2. Balti Fronttal. A légitámogatás 30 százalékát a Balti Flotta adta.[50] 1944 nyarán a finn hadsereget a Viborgi-öböl és a Vuoksi folyó túloldalára szorították vissza.

    Időrend[szerkesztés]

    1941[szerkesztés]

    Bombatölcsérekből merítenek vizet a Nyevszkij proszpekten, a Gosztyinij dvor bevásárlóközpont és az Osztrovszkij tér között.
    Az éhezés egyik izomelhalásban szenvedő áldozata 1941-ben.
    • Április: Hitler elfoglalná és elpusztítaná Leningrádot, a Barbarossa hadművelet és a Generalplan Ost tervek szerint.[69]
    • Június 22: A tengelyhatalmak megtámadják a Szovjetuniót.
    • Június 23: A leningrádi főparancsnok Popov helyettesét azzal bízza meg, hogy mérje fel a Leningrád körüli védelmi pozíciókat.[70]
    • Június 29: Megkezdődik a lugai védelmi erődítések (Лужский оборонительный рубеж) építése[71] és a gyermekek és a nők evakuálása.
    • Június-július: Több, mint 300 ezer menekült érkezik Pszkovból és Novgorodból, az előrenyomuló német erők elől. Az Északnyugati Front haderői csatlakoznak a leningrádi frontvonalakhoz. A készülő csata katonai résztvevőinek száma, mindkét oldalt és a tartalékokat és az önkénteseket is számítva, eléri a kétmillió főt.
    • Július 19–23: Az Észak Hadseregcsoport első támadását Leningrád ellen a várostól 100 kilométerre délre megállítják.
    • Július 27: Hitler meglátogatja az Észak Hadseregcsoportot. Dühös a késlekedés miatt. Utasítja von Leeb marsallt, hogy decemberre foglalja el Leningrádot.[69]
    • Július 31: A finnek megtámadják a szovjet 23. hadsereget a Karéliai-félszigeten, és végül elérik a téli háború előtti finn–szovjet határt.
    • Augusztus 20 – Szeptember 8:A tüzérségi támadás üzemeket, iskolákat, kórházakat és civil épületeket ér talál el.
    • Augusztus 21: Hitler 34-es direktívájában megparancsolja „Leningrád bekerítését a finnekkel együttműködve.”[72]
    • Augusztus 20-27:A civilek evakuálása a vasutak és más kijáratok elleni támadások miatt elakad.[73]
    • Augusztus 31:A finn erők védelmi állásokat vesznek fel, kiegyenesítve a frontvonalat.[36] Ebbe beletartozik az is, hogy átlépik az 1939-es háború előtti határt és elfoglalják Kirjasalo és Beloosztrov településeket.[36]
    • Szeptember 6:Alfred Jodl német főparancsnok hiába próbálja meggyőzni a finneket, hogy folytassák a Leningrád elleni támadást.[38]
    • Szeptember 2-9: A finnek elfoglalják a Beloosztrov és Kirjasalo hídfőket és védelmi előkészületeket tesznek.[45][74]
    • Szeptember 8: Leningrád szárazföldi bekerítése befejeződik, amikor a német erők elérik a Ladoga-tó partjait.[12][69]
    • Szeptember 10: Sztálin Zsukov tábornokot nevezi ki a Leningrádi Front és a Balti Flotta parancsnokának Vorosilov marsall helyett.[26]:400[75]
    • Szeptember 12: Német bombázások pusztítják el a Badajev-közraktárakat, Leningrád legnagyobb élelmiszerraktárait.[76]
    • Szeptember 15: von Leebnek ki kell vonnia a 4. Panzer Csoportot a frontvonalról, hogy áthelyezze a Közép Hadseregcsoporthoz, a Moszkva elleni támadáshoz.[77]
    • Szeptember 19: A német csapatokat Leningrádtól 10 kilométernyire megállítják. Civilek is beállnak harcolni a védelmi vonalakon.
    1942 december 22-től 1 496 000 szovjet kapta meg a Leningrád védelméért adományozott érmet.
    • Szeptember 22: Hitler azt parancsolja, hogy „Szentpétervárt le kell törölni a föld színéről!”[78]
    • Szeptember 22: Hitler kijelenti, „...nem érdekünk megmenteni a civil lakosság életét.”[78]
    • November 8: Hitler Münchenben egy beszédében azt mondja: „Leningrádnak éhen kell halnia!”[12]
    • November 10: Szovjet ellentámadás kezdődik, amely december 30-ra kiszorítja a németeket Tyihvinből a Volhov folyóhoz, megakadályozva, hogy elérjék a Szvir folyónál, Leningrádtól keletre állomásozó finn csapatokat.[79]
    • December: Winston Churchill azt írta naplójába: „Leningrád be van kerítve, de még nincs elfoglalva.”[80]
    • December 6: Nagy-Britannia hadat üzen Finnországnak. Kanada, Ausztrália, India és Új-Zéland is követi.[81]

    1942[szerkesztés]

    • Január 7: Megindul a szovjet Ljubanyi támadó hadművelet; 16 hétig tart, de sikertelen marad, és felmorzsolódik a 2. csapásmérő hadsereg.
    • Január: A szovjetek támadást indítanak a Nyevszkij Pjatacsok hídfő ellen, hogy áttörjék az ostromgyűrűt. A harc 1943 májusáig folyik, de csak részleges sikerrel. Mindkét fél nagy veszteségeket szenved.
    • Április 4–30: A Luftwaffe Eis Stoß (jégtorlódás) hadművelete nem tudja elsüllyeszteni a Balti Flotta Leningrádnál jégbe fagyott hajóit.[82]
    • Június–szeptember: A németek 800 kilogrammos lövedékeket lőnek Leningrádra új, vasútra alkalmazott nagyágyúikkal.
    • Augusztus: A spanyol Kék Hadosztályt (División Azul) Leningrád ostromára csoportosítják át.
    • 1942 augusztus 9: Sosztakovics 7. "leningrádi" szimfóniájának bemutatója a körülzárt városban.
    • Augusztus 19: Megkezdődik a nyolchetes szovjet szinyavinói offenzíva. Nem sikerül áttörnie az ostromgyűrűt, de hatására a németek lemondanak saját tervezett támadásukról (Nordlicht).[83]

    1943[szerkesztés]

    A Leningrádi Hősök Obeliszkje
    • Január–december: Fokozódik az ágyútűz a városra.
    • Január 12–30: A Szikra hadművelet áthatol az ostromgyűrűn és folyosót nyit a Ladoga-tón keresztül a városba. Ezzel áttörik a blokádot.
    • Február 10 – április 1: A Sarkcsillag hadművelet sikertelenül próbál véget vetni az ostromnak.

    1944[szerkesztés]

    • Január 14 – március 1: A szovjetek számos támadó hadműveletben próbálják felszámolni az ostromot.
    • Január 27: Véget ér Leningrád ostroma. A német erőket a várostól 60-100 kilométernyire szorítják.
    • Január: Visszavonulásul előtt a németek kirabolják és lerombolják a cárok történelmi palotáit és más régi épületet, és számos nagy értékű műkincset szállítanak a náci Németországba.

    Az ostromban 3200 lakótömb, 9000 faház és 840 üzem pusztult el Leningrádban és külvárosaiban.[84]

    Értékelései[szerkesztés]

    Vitatott ügyek[szerkesztés]

    Vita a finn részvételről[szerkesztés]

    Csaknem valamennyi történész német hadműveletnek tekinti Leningrád ostromát, és nem gondolja, hogy a finnek effektíve részt vettek benne. Nyikolaj Barisnyikov orosz történész ezt vitatja, mások azonban hallgatnak erről, amiben szerepet játszhat a háború utáni barátságos szovjet-finn viszony is.[85] A finn passzivitást hangsúlyozó nézetet alátámasztja: (a) a finnek jobbára a Téli Háború előtti határvonalon maradtak, kivéve ahol kiegyenesítették a frontvonalat, bár a németek finn támadást sürgettek, és hogy (b) nem bombázták a várost repülőkről, vagy tüzérséggel, és nem engedték a németeket a saját vonalaikhoz. Barisnyikov úgy érvel, hogy a finnek stratégiai értelemben a németektől függtek, és módjuk meg elszántságuk sem volt arra, hogy tovább nyomuljanak.[86]

    Szovjet deportálások[szerkesztés]

    A finn és német nemzetiségű lakosok kitelepítése a Szovjetunió rideg vidékeire Leningrádból 1942 márciusában kezdődött, az Élet Útján keresztül.[87] Az ostromlott város viszonyai azonban rosszabbak voltak, mint azok a körülmények, amelyek a kitelepítetteket fogadták, többnyire az ország keleti részében. Nem csak finnek és németek, hanem más evakuáltak milliói kerültek a Szovjetunió barátságtalan vidékeire. Gyárakat, egyetemeket és még színházakat is áttelepítettek.[88]

    Emlékezete, emlékművei[szerkesztés]

    A Leningrád Ostroma és Védelme Múzeum[szerkesztés]

    Már az ostrom alatt elkezdték gyűjteni és bemutatni a háborúval kapcsolatos műalkotásokat és tárgyakat. Ilyen volt a német repülőgép, amely a Tavrija kertben zuhant le, miután lelőtték. Az ilyen tárgyakat a leningrádi nép bátorságának szimbólumaiként a 19. századi Sóraktárak (Соляной городок) egyik épüleátben gyűjtötték össze. A kiállítás múzeummá nőtte ki magát (Государственный мемориальный музей обороны и блокады Ленинграда).

    Évekkel a második világháború után bukott ki a leningrádi ügy, amely immár másodszor vezetett a város kormányzati és pártfunkcionáriusainak, és egyben a múzeumnak a megsemmisítéséhez. (Az első hullám 1934-ben, Szergej Kirov népszerű leningrádi pártvezető meggyilkolása után kezdődött.) A múzeum értékes kiállítási anyaga is megsemmisült.

    Az 1980-as évek politikai nyitása, a glasznoszty, a múzeum újraalapítását is meghozta. Új, sokkoló tények is napvilágot láttak ekkor az ostromról, hősiességről, nehézségekről, kegyetlenségről. A múzeum eredeti helyén nyílt újra, de még nem érte el eredeti méreteit. Korábbi helyének jórészét katonai és közigazgatási használatba került. Tervezték, hogy új, modern épületet húznak fel a kiállításnak, de a pénzügyi válság idején ezt felfüggesztették. Szergej Kuzsugetovics Sojgu jelenlegi (2017 január) védelmi miniszter alatt napvilágot láttak kormányzati ígéretek, hogy a múzeumot kibővítik a jelenlegi helyén.

    Jegyzetek[szerkesztés]

    1. ↑ The Siege of Leningrad, 1941 – 1944
    2. ↑ Walzer, Michael. Just and Unjust Wars, 160. o. (1977). ISBN 978-0465037070 „More civilians died in the siege of Leningrad than in the modernist infernos of Hamburg, Dresden, Tokyo, Hiroshima, and Nagasaki, taken together.” 
    3. ↑ Carell 1963
    4. ↑ Saint Petersburg-The Soviet Period,"Saint Petersburg." Encyclopædia Britannica. Encyclopædia Britannica Online. Encyclopædia Britannica, 2011. Web. 19 Jul. 2011.
    5. ↑ Orchestral manoeuvres (part one). From the Observer
    6. ↑ Bezymenskiĭ, Lev. Sonderakte "Barbarossa".. Deutsche Verlag-Anstalt, 204. o. (1968) 
    7. ↑ Goebbels 314. o.
    8. ↑ Reid 2011, pp. 134–135
    9. ↑ Hannikainen, Olli. Finland in the Second World War: between Germany and Russia. Palgrave Macmillan, 104. o. (2002). ISBN 978-0-333-80149-9 
    10. ↑ Reid 2011, p. 129
    11. ↑ a b Carell 1966, pp. 205–208
    12. ↑ a b c d e f Baryshnikov 2003
    13. ↑ a b Brinkley & Haskey 2004, p. 210
    14. ↑ a b c d Wykes 1972, pp. 9–21
    15. ↑ Higgins 1966
    16. ↑ Miller 2006, pp. 67
    17. ↑ Willmott, Cross & Messenger 2004
    18. ↑ a b c d e Carell 1966, pp. 205–210
    19. ↑ Az erődített körzet – a szovjet Fronthoz hasonlóan – egyszerre jelentett földrajzi helyet, az azt védelmező katonai egységet és azon túl, az ott létesített erődítményrendszert. ru:Укреплённый район
    20. ↑ Bidlack, Richard. The Leningrad Blockade. New Haven: Yale University press, 41. o. (2013). ISBN 978-0300198164 
    21. ↑ Carruthers, Bob. Panzers at War 1939–1942. Warwickshire: Coda books (2011). ISBN 978-1781591307 
    22. ↑ Хомяков, И. {{{title}}} (russian nyelven). Санкт-Петербург: BODlib, 232 с. o. (2006) 
    23. ↑ Glantz 2001, p. 367
    24. ↑ National Defence College 1994, pp. 2:194,256
    25. ↑ Glantz 2001, p. 351
    26. ↑ a b c d Zhukov, Georgy. Marshal of Victory, Volume I. Pen and Sword Books Ltd., 399,415,425. o. (1974) 
    27. ↑ Higgins 1966, pp. 151
    28. ↑ a b Juutilainen & Leskinen 2005, pp. 187–9
    29. ↑ Führer Directive 21. Operation Barbarossa
    30. ↑ "St Petersburg – Leningrad in the Second World War Archiválva 2011. július 16-i dátummal a Wayback Machine-ben" 9 May 2000. Exhibition. The Russian Embassy. London
    31. ↑ Reid 2011, p. 132
    32. ↑ Reid 2011, p. 133
    33. ↑ "Nuremberg Trial Proceedings Vol. 8", from The Avalon Project at Yale Law School. [2008. április 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. július 20.)
    34. ↑ Archivált másolat [archivált változat] (orosz nyelven). Архив Министерства обороны РФ. фонд 217 опись 1221 дело 33 (1941) [archiválás ideje: 2012. március 13.]  Archivált másolat. [2014. október 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. január 19.)
    35. ↑ Raunio, Ari. Jatkosodan hyökkäystaisteluja 1941. Keuruu: Otavan kirjapaino Oy, 153–159. o. (2007). ISBN 978-951-593-069-9 
    36. ↑ a b c National Defence College 1994, p. 2:261
    37. ↑ Glantz 2001, pp. 166
    38. ↑ a b National Defence College 1994, p. 2:260
    39. ↑ Vehviläinen & McAlister 2002
    40. ↑ Пыхалов, И.. Великая Оболганная война [archivált változat] (russian nyelven) (2005). ISBN 5-699-10913-7. Hozzáférés ideje: 2007. szeptember 25. [archiválás ideje: 2007. augusztus 29.] „Со сслылкой на Барышников В. Н. "Вступление Финляндии во Вторую мировую войну. 1940–1941 гг." СПб, 2003, с. 28” 
    41. ↑ И вновь продолжается бой... (russian nyelven). Андрей Сомов. Центр Политических и Социальных Исследований Республики Карелия.. Politika-Karelia, 2003. január 28. [2007. november 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. szeptember 25.)
    42. ↑ Gustaf Mannerheim (Command). Osprey Publishing (2015. október 20.). ISBN 1472814428 
    43. ↑ Glantz 2001, pp. 33–34
    44. ↑ Platonov 1964
    45. ↑ a b c National Defence College 1994, pp. 2:262–267
    46. ↑ YLE: Kenraali Talvelan sota Archiválva 2013. október 29-i dátummal a Wayback Machine-ben (in Finnish)
    47. ↑ Ekman, P-O: Tysk-italiensk gästspel på Ladoga 1942, Tidskrift i Sjöväsendet 1973 Jan.–Feb., pp. 5–46.
    48. ↑ Bombing of Leningrad. [2014. augusztus 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. augusztus 10.)
    49. ↑ [1]
    50. ↑ a b Гречанюк, Дмитриев & Корниенко 1990
    51. ↑ Glantz 2001, p. 130
    52. ↑ Reid 2011, p. 201
    53. ↑ Spencer C. Tucker. A Global Chronology of Conflict: From the Ancient World to the Modern Middle East: From the Ancient World to the Modern Middle East. ABC-CLIO, 1929. o. (2009. december 23.). ISBN 978-1-85109-672-5 
    54. ↑ Nicholas, Lynn H. (1995). The Rape of Europa: the Fate of Europe's Treasures in the Third Reich and the Second World War. Vintage Books
    55. ↑ Salisbury 1969, pp. 590f
    56. ↑ Ganzenmüller 2005, pp. 17,20
    57. ↑ Barber & Dzeniskevich 2005
    58. ↑ Reid 2011, p. 284
    59. ↑ Reid 2011, p. 286
    60. ↑ Salisbury E. Harrison. The 900 Days: The Siege of Leningrad. New York: Harper and Row, 1969. p. 481
    61. ↑ Reid 2011, p. 354
    62. ↑ a b Reid 2011, p. 287
    63. ↑ Reid 2011, p. 291
    64. ↑ Reid 2011, p. 288
    65. ↑ Reid 2011, p. 292
    66. ↑ a b Lisa A. Kirschenbaum. The Legacy of the Siege of Leningrad, 1941–1995: Myth, Memories, and Monuments. Cambridge University Press, 239. o. (2006. szeptember 4.). ISBN 978-1-139-46065-1 
    67. ↑ Vulliamy, Ed. „Orchestral manoeuvres (part 1)”, The Guardian , 2001. november 25. (Hozzáférés: 2012. december 13.) 
    68. ↑ E. Manstein. Lost Victories. Ch 10
    69. ↑ a b c Cartier 1977
    70. ↑ Glantz 2001, p. 31
    71. ↑ Glantz 2001, p. 42
    72. ↑ Higgins 1966, pp. 156
    73. ↑ The World War II. Desk Reference. Eisenhower Center director Douglas Brinkley. Editor Mickael E. Haskey. Grand Central Press, 2004. Page 8.
    74. ↑ Approaching Leningrad from the North. Finland in WWII (На северных подступах к Ленинграду) (russian nyelven)
    75. ↑ Glantz 2001, p. 64
    76. ↑ Glantz 2001, p. 114
    77. ↑ Glantz 2001, p. 71
    78. ↑ a b Hitler, Adolf: Directive No. 1601 (russian nyelven), 1941. szeptember 22.
    79. ↑ Carell 1966, pp. 210
    80. ↑ Churchill, Winston. The Grand Alliance, The Folio Society, The Second World War, London: Cassel & Co [1950] (2000) 
    81. ↑ pp. 98–105, Finland in the Second World War, Bergharhn Books, 2006
    82. ↑ Bernstein, AI: Notes of aviation engineer (Аэростаты над Ленинградом. Записки инженера — воздухоплавателя. Химия и Жизнь №5) (russian nyelven) pp. с. 8–16, 1983. [2008. május 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. március 20.)
    83. ↑ Glantz 2001, pp. 167–173
    84. ↑ Siege of 1941–1944
    85. ↑ Baryshnikov 2003, p. 3
    86. ↑ Baryshnikov 2003, p. 82
    87. ↑ Klaas 2010
    88. ↑ ВОЙНА И ЭВАКУАЦИЯ В СССР. 1941–1942 (russian nyelven). (Hozzáférés: 2015. november 8.)

    Források[szerkesztés]

    • ↑ Goebbels: Joseph Goebbels: Napló. Szerk: Rátkai Ferenc. Budapest: Metropolis-Press - Intrada. 1997. ISBN 963-85804-0-2  
    A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Leningrád_ostroma&oldid=26605675”