Leértékelés (pénzügy)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Egy fizetőeszköz leértékelése más fizetőeszközzel vagy fizetőeszközökkel szembeni árfolyamértékének adminisztratív csökkentését jelenti. Rögzített, vagy részben rögzített árfolyamrendszerekben értelmezhető, hiszen a szabadon lebegő fizetőeszközök árfolyamát a piac határozza meg, a kormányzat, illetve a jegybank legfeljebb csak befolyásolni képes (kivéve, ha az árfolyamrendszert is megváltoztatják).

Ellentéte a felértékelés, amikor a fizetőeszközt adminisztratív módszerrel árfolyamában (árfolyamaiban) értékesebbé teszik.

A leértékelés megkülönböztetendő a leértékelődéstől. Utóbbi azt jelenti, hogy a fizetőeszköz a pénzügy piacokon veszít értékéből (tehát nem az árfolyamrendszer adminisztratív megváltoztatása révén).

Megkülönböztetendő az inflációtól is, amely a fizetőeszköznek nem más fizetőeszközökhöz, hanem a hazai árukhoz és szolgáltatásokhoz viszonyított értékvesztését méri.

Nincs köze a leértékeléshez, illetve felértékeléshez annak sem, ha megváltoztatják egy pénz egységeinek nominális értékét, ami nem több, mint formális változás. (Például ha a bankjegyeket és érméket olyan bankjegyekre és érmékre cserélik, amelyeken egytizedével nagyobb vagy kisebb összeg szerepel.) Ebben az esetben a más fizetőeszközökhöz viszonyított érték változatlan marad, akkor is, ha az árfolyamokban jobbra, vagy balra áthelyeződik a tizedesjel. (A "nullák" levágására Magyarország környezetében a közelmúltban Lengyelországban és Romániában volt példa.)

Régen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Történetileg, a fizetőeszközök tipikusan aranyból vagy ezüstből vert érmék voltak, amelyekben a kibocsátó határozta meg a súlyát-méretét és a nemesfémtartalmát. A kevés nemesfémmel rendelkező, vagy pénzszűkében lévő kibocsátók csökkenthették az érmék súlyát vagy nemesfémtartalmát, kijelentve, hogy ugyanannyit érnek, mint a korábbi érmék - ezzel tulajdonképpen leértékelve a fizetőeszközt. Az I. Erzsébet angol királynő uralkodása alatt felállított Gresham-szabály szerint „a rossz pénz kiszorítja a jót”. (Azaz, ha a tiszta arany érmék és a rosszabb minőségű érmék hivatalosan ugyanannyit érnek, az emberek hajlamosak a rossz érméket használni a fizetési forgalomban, az aranyérméket pedig félretenni, vagy beolvasztani.)

Később, amikor már papírpénzeket bocsátottak ki, a kormányok sokáig aranyra vagy ezüstre válthatóságukat szavatolták (lásd pl. aranysztenderd). Ilyenkor az arany- vagy ezüstszűkében lévő kormányzat úgy értékelhette le a fizetőeszközt, hogy hirtelen csökkentette az átváltásnál járó nemesfémmennyiséget. Ahol ezt gyakran csinálták, a pénz felhasználói úgy védekeztek, hogy elkezdték az aranyat vagy az ezüstöt keresni és félretenni a pénz helyett, és ilyenkor gyakran előfordult, hogy a Gresham-szabály érvényesülését megakadályozandó, a kormányzat megtiltotta a nemesfém-felhalmozást.

A modern gazdaságokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A jelenlegi pénzek általában úgynevezett fiat-pénzek, amelyeknek fizikai formájukban önmagában csekély az értéke. Piaci értéküket alapvetően a pénzkínálat és pénzkereslet összjátéka szabja meg. Egyes országok fizetőeszköze szabadon lebeg, másoké részben, vagy egészben rögzített, az amerikai dollárhoz vagy más valutákhoz kepest. A rögzített árfolyamrendszerekhez gyakran a tőkeáramlás valamiféle állami kontrollja kötődik, vagy az állam a devizatartalékait hasznalva befolyásolja az árfolyamot. Ha egy rögzített árfolyamrendszerrel rendelkező állam külkereskedelmi mérlege rendszeresen jelentős tőkekiáramlást mutat, az állam a fizetőeszköz leértékelésének eszközéhez nyúlhat, ami legalábbis rövid távon serkentheti az exportot és visszafoghatja az importot, javítva az állam külső egyensúlyát. (A jelentős külkereskedelmi többletek, illetve tőkebeáramlások ezzel szemben felértékeléshez vezethetnek.) A leértékelés azonban csak akkor csökkenti a külkereskedelmi hiányt, ha teljesül a Marshall-Lerner feltétel: ha az import-és az exportáruk iránti kereslet árrugalmasságának összege nagyobb mint 1.

Ha egy fizetőeszköznek létezik nyílt piaca és kialakul az a várakozás, hogy hamarosan leértékelik, a spekulánsok hajlamosak eladni és ha az állam a devizatartalékok eladásával védi az árfolyamot, a tartalékok fogyasztásával nyomás alá helyezhetik, hogy végül tényleg leértékeljen. Ha a spekulánsok felvásárolják a teljes devizatartalékot, az adott állam számára fizetési mérleg válság állhat elő. Paul Krugman és Maurice Obstfeld elméleti modellje szerint fizetési mérleg válság akkor áll elő, ha a reálárfolyam (az országok relatív áraival kiigazított árfolyam) megegyezik a nominális árfolyammal (a deklarált árfolyam). (Krugman, Paul and Maurice Obstfeld. International Economics (2000), Chapter 17 [Appendix II]). A gyakorlatban a válságok tipikusan azután jöttek, amikor a reálárfolyam a nominalis árfolyam alá értékelődött le. Ennek az az oka, hogy a spekulánsok nem rendelkeznek tökéletes információkkal; jóval azután jönnek rá, hogy a devizatartalékok alacsonyak, hogy a reálárfolyam zuhant. Ilyen körülmények között egy fizetőeszköz értéke rendkívüli gyorsasággal apadhat le. Ez történt például az 1994-es mexikói válság során.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Devaluation című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.