Larson–Miller-paraméter

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Larson–Miller-paraméter egy eszköz arra, hogy megjósolja egy anyag élettartamát az idő és a hőmérséklet függvényében, felhasználva egy korrelatív megközelítést, mely az Arrhenius-egyenleten alapul.

Az egyenlet értékét rendszerint az LMP=T(C + log t) fejezi ki, ahol C egy, az anyagra jellemző állandó, és általában 20 közeli érték, t az idő órákban és T a hőmérséklet Kelvin-fokokban.

A tartósfolyás-stressztörés értéket a magas hőmérsékletű tartósfolyás-ellenálló ötvözetek esetén gyakran tervezik a stressztörés folyamattal szemben a töréshőmérséklet kombinációval.

Az egyik legáltalánosabban használt idő–hőmérséklet paraméter a Larson–Miller(L.M.)-paraméter, melynek általános alakja: [1]

P(L.M.) = T[\log t_r + C] ahol

T = hőmérséklet, K vagy °R

 t_r = stressztörésidő, h

C = állandó, rendszerint 20 közeli

Az L.M.-paraméter szerint egy adott stressz-szinten a stressztörésidő plusz egy konstans (20 nagyságrendjében), szorozva a hőmérséklettel (Kelvinben vagy Rankine-ban), egy adott anyagra nézve állandó.[2]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hertzberg, Richard W: Deformation and Fracture Mechanics of Engineering Materials, Fourth Edition. (hely nélkül): John Wiley and Sons, Inc., Hoboken. 1996.  
  • A Time-Temperature Relationship for Rupture and Creep Stresses. (hely nélkül): Trans. ASME, vol. 74. 765−775. o.  

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://www.amazon.com/Foundations-Materials-Science-Engineering-Student/dp/0073107638
  2. G. E. Fuchs, High Temperature Alloys, Kirk-Othmer Encyclopedia of Chemical Technology