Lactantius

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Lucius Caecilius Firmianus Lactantius (kb. 250 – kb. 325) ókori keresztény szónok, teológus, apologéta, író. Legismertebb művében, A keresztényüldözők halálában részletesen beszámol a Diocletianus alatt végbemenő keresztényüldözésről. Keresztény Cicerónak is nevezték.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kr.u. 250 körül született. Arnobius tanítványa volt, majd Diocletianus Nicomediába hívta, hogy latin szónoklattant tanítson. Valószínűleg a 303-ban kezdődő keresztényüldözés megfosztotta jövedelemforrásai jó részétől, mivel maga is keresztény volt, Szent Jeromos szerint ugyanis nagy szegénységben élt. Az üldöztetés évei alatt írt, és a keresztény tanítást fejtegető munkái (De opificio Dei - Isten művéről, illetve a Divinae institutiones - Isteni tanítások) miatt Constantinus 316-ban Trierbe hívatta, hogy legyen fiának, Crispusnak a nevelője. Életének további részéről nem rendelkezünk megbízható információval. Utolsó művének szerkesztetlen voltából arra következtethetünk, hogy 325 körül halhatott meg.

Fennmaradt művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • De opificio Dei - Isten műve (Kr. u. 304. vagy 305.)
  • Divinae institutiones - Isteni tanítások (Kr. u. 305 - 313. között)
  • Epitome - Az Isteni tanítások kivonata
  • De mortibus persecutorum - A keresztényüldözők halála (Kr. u. 316-317. körül)
  • De ira Dei - Isten haragja (Kr.u. 324. körül)
  • De ave Phoenice - Főnixmadár (költemény)

Főbb tantételei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Isten műve című alkotása a keresztény antropológia szempontjából kiemelkedő. Isten célszerűen alkotta meg az embert: az emberi test minden egyes szervének, illetve az egyes szervek elrendezésének is oka van. A test célja a lélek szolgálata, mely Istenre törekszik.

A keresztényüldözők halála című művében arról számol be, hogy a keresztények milyen üldöztetésnek voltak kitéve Diocletianus alatt - az üldözőket azonban utolérte az isteni bosszú. Az írás műfaja vitatott: egyesek történeti munkaként, mások politikai pamfletként tekintenek rá. Az előbbi álláspontot erősíti, hogy pontosan számol be egyes politikai eseményekről, illetve pontosan idéz dokumentumokat (pl . milánói edictum). A pamflet jelleg mellett szól viszont, hogy a keresztényüldöző császárok kapcsán használt jellemzések (született kegyetlenség, isteni és emberi törvények megvetése, iszonyú kínhalállal való lakolás) visszaköszönnek más, kifejezetten pamflet jelleggel írt római munkákban. A rossz császárok tetteinek bemutatásával Lactantius kiemeli a keresztény császárok jó tulajdonságait, akik istenfélelmük miatt elnyerik Krisztustól a győzelmet.

Az Isten haragja című művében egy teológiai vitában foglal állást, nevezetesen abban, hogy a Bibliában megjelenő Isten képes-e haragudni. Amennyiben ugyanis haragot tud kimutatni, akkor ez - az ókori görög filozófia, elsősorban az epikureusok szerint - azt jelentené, hogy képes érezni, azaz végső soron szenvedést is érezhet. Ezen túlmenően az érzések változást jeleznek Istenben, ami egy tökéletes lényben kizárt, hogy egyszer ilyen-másszor másmilyen legyen. A sztoikusok ezzel szemben jóságot tulajdonítanak ugyan az istenségnek, de tagadják az istei harag létezését. Lactantius mindkét felfogást elutasítja, mondván:

Milyen boldogság létezhet Istenben, ha mozdulatlan nyugalomban tesped szüntelenül, ha süket a könyörgők szavára, ha vak tisztelőinek áldozatára? Mi más lehet Istenhez annyira méltó, őt annyira megillető, mint a gondviselés? Ha viszont semmivel sem törődik, semmiről sem gondoskodik, elveszíti minden Istenségét
– Lactantius, 109. old.

A Biblia mellett a Sybilla-jóslatokra is hivatkozva amellett foglal állást, hogy Isten, mint jóságos atya haragszik a teremtményeire, hogy azokat ezzel félelemre késztesse és így végső soron az üdvözülés felé hajtsa.

Az istentől való félelem... az egyetlen olyan eszköz, amely megvédi az emberi társadalmat, mely fenntartja és gyámolítja magát az életet is. Ez a félelem azonban megszűnik, ha az emberek arra a meggyőződésre jutnak, hogy Isten mentes a haragtól. Hogy Isten haragra gerjed és neheztel a jogtalanság miatt, annak elfogadását nemcsak a közérdek, hanem maga a józan ész és az igazság ajánlja nekünk...Lenne-e az embernél durvább, kegyetlenebb élőlény, ha a felső lénytől való félelmet elvetve a törvények erejét kijátszhatná és semmibe vehetné?
– Lactantius, 130. old.


Az isteni tanítások című művének első részében a hamis isteneket támadja, a második részében viszont a keresztény tanítást igyekszik kifejteni.

E művének szerkezete a következő:

1. könyv: A hamis vallásról

2. könyv: A tévedés eredetéről

3. könyv: A hamis bölcsességről

4. könyv: Az igaz bölcsességről és vallásról

5. könyv: Az igazságosságról

6. könyv: Az igazi Istentisztelet

7. könyv: A boldog életről

Utóélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lactantius Vergilius 4. eklogájában keresztény tanításokra való utalást látott, s ezzel hozzájárult ahhoz, hogy Vergilius nagy tekintélynek örvendhetett a keresztény középkorban. Antropológiai felfogása lehetővé tette hogy a reneszánsz felismerje az emberi test értékét, a testnek a keresztény misztika által túlhangsúlyozott tökéletlen és bűnös mivoltával szemben. A reneszánsz idején legismertebb szövegkiadója Arnold Pannartz volt.

Művei magyarul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • L. Caecilius Firmianus Lactantius: Az isteni gondviselésről. Ford.: Adamik Tamás. Budapest, 1985. ISBN 9632077881

Művei online[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Adamik Tamás: Római irodalom a kezdetektől a nyugatrómai birodalom bukásáig. Kalligram. Pozsony, 2009. ISBN 9788081012266
  • Kendeffy Gábor: Mire jó a rossz? - Lactantius teológiája. Kairosz Kiadó, 2006. Budapest. ISBN 9636620040

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Lactantius témájú médiaállományokat.