Laconia-incidens

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Laconia incidens egy összetűzés volt a háborúban álló felek között az Atlanti-óceánon a második világháború alatt. 1942 szeptemberében a RMS Laconiát fedélzetén 80 civillel, 268 brit katonával, kb. 1800 olasz hadifogollyal és 160 lengyel katonával megtorpedózta és elsüllyesztette az U-156 német tengeralattjáró, Afrika nyugati partjainál.

A tengeralattjáró kapitánya, Werner Hartenstein sorhajóhadnagy (Kapitänleutnant), és legénysége a süllyedő hajó felől olasz segélykiáltásokat hallott. A németek azonnal egy mentőakcióba kezdtek, amelyhez később a körzetben tartózkódó több német és egy olasz tengeralattjáró is csatlakozott. A német kapitány ezzel a lépéssel vétett a német haditengerészet 1939 végén kiadott 154. sz. hadparancsa ellen, amely addig is tiltotta bárkinek a kimentését függetlenül az időjárási viszonyoktól és a parttól való távolságtól.

A kimentettekért a Vichy Franciaországból hajók indultak, de a velük való találkozáshoz vezető úton a Vöröskereszt zászlói alatt hajózó, túlélőket szállító tengeralattjárókat megtámadta az Amerikai Légierő egy B-24 Liberator bombázója.

Ez az esemény mélyen kihatott a német haditengerészet későbbi hadviselésére, ugyanis Dönitz admirális incidens után kiadott ún. Laconia-parancsa értelmében a tengeralattjárók ezután még közvetett segítséget sem nyújthattak az általuk elsüllyesztett hajók túlélőinek.

Az események[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német támadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1942. szeptember 12-én reggel az U-156 Afrika nyugati partjainál járőrözött Libéria és az Ascension-sziget között. A felszínen dél felé tartva a tengeralattjáró őrszolgálatosai egy hajó sziluettjét pillantották meg. A hajó egyedül hajózott, tőlük délnyugatra. Ezen a területen (~500 mérföldre a parttól) rendszeresek voltak a légi felderítések, ezért Hartenstein úgy döntött, óvatos marad és a hajó füstjét követi, csak majd az éjszaka folyamán közelíti meg azt.

Az éj leszálltával Hartenstein megközelítette a hajót, és kb. 22 órára a víz alá merülve támadó pozíciót vett fel, majd két torpedót lőtt ki a hajóra két mérföld távolságból.[1]

Nem sokkal később, 22:22-kor a Laconia a következő üzenetet kezdte sugározni a nemzetközi 600 m-es segélykérő frekvencián:

SSS SSS 4° 34’ D, 11° 25’ Ny Laconia torpedótalálat*”

*Az SSS előtag tengeralattjáró általi támadást jelez, a felszíni támadás előtagja RRR

Amint a hajó süllyedni kezdett, Hartenstein a felszínre emelkedett. Remélte, hogy a fedélzetre tudja venni a hajó kapitányát, de döbbenten vette észre a vízen hánykolódó több mint kétezer embert, és hallotta a kétségbeesett olasz segélykiáltásokat.[1]

A mentőakció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amint a helyzet világossá vált, hogy a Laconia nem csapatszállító hajó, aminek Hartenstein hitte (a hajót a háború elején utasszállítóból csapatszállítóvá alakították át, fedélzeti lövegekkel, vízibombákkal és ASDIC berendezéssel szerelték fel.[1]). Egyből nekilátott a mentésnek. A Laconia 23:23 perckor süllyedt el[1]. Szeptember 13-án 01:25-kor Hartenstein a következő üzenetet küldte a Tengeralattjárók Főparancsnokának (Befehlshaber der Unterseeboote, rövidítése: BdU):

BdU-nak. Az FF7721-es körzetben elsüllyesztettük a brit Laconia óceánjárót, fedélzetén 1500 olasz hadifogollyal. Eddig 90 embert mentettünk ki. 157 m³ (üzemanyag). 19 torpedó, passzátszél 3. Utasítást kérek. Hartenstein, U-156-os.

Néhány órával később megérkezett a válasz az U-boot-Flottaparancsnokságtól:

FT0340/13 Scacht, Jegesmedve vadászcsoport, Würdemann, Wilamowitz, azonnal siessenek Hartenstein segítségére az FF7721-es körzetbe… BdU.

Hartenstein kérte a feletteseitől a tragédia körletének semleges vízzé nyilvánítását, ugyanakkor 06:00-kor a következő üzenetet küldte a 600m-es nemzetközi segélykérő frekvencián:

Mindenkinek! Ha bármely hajó a Laconia segítségére érkezne, nem fogom megtámadni, feltéve, ha ellenem sem indít támadást hajó vagy repülőgép. A legénység 193 tagját a fedélzetre vettem, köztük 21 angolt. 4°53’ D, 11°26’ Ny. Német tengeralattjáró.

A következő két és fél napban az U-156-os a felszínen maradt. Szeptember 15-én 11:30-kor csatlakozott hozzá az Erich Würdemann sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt álló U-506, és néhány órával később a Harro Schacht korvettkapitány parancsnoksága alatt álló U-507. Egy olasz tengeralattjáró, a Cappellini is csatlakozott a mentőexpedícióhoz.

Aznap Hartenstein jelentette, hogy a Laconia 1500 túlélője 22 nagy, túlzsúfolt mentőcsónakban és néhány tutajon a nyílt tengeren hányódik, amelyből hét csónakot sikerült megtalálni rajtuk 163 olasszal, 310 angollal és 20 lengyellel. Repülőgép vagy hajó nem zavarta meg. A BdU arról tájékoztatta, hogy hamarosan érkezik egy vichy-francia zászló alatt hajózó cirkáló és legalább egy kereskedelmi hajó Dakarból.[2]

Az amerikai bombázás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Másnap, szeptember 16-án délelőtt 11:30-kor a négy vöröskeresztes zászló alatt hajózó tengeralattjárót észrevette egy amerikai B-24 Liberator típusú bombázó, ami épp felderítést végzett. Hartenstein jelzett a pilótának, és segítséget kért tőle. A pilóta, James D. Harden hadnagy elhagyta a helyszínt, és értesítette a bázisát a látottakról. Az aznap szolgálatban lévő tiszt, Robert C. Richardson III százados kiadta a parancsot: Süllyessze el a tengeralattjárókat.

Harden 12:32-kor repült vissza a helyszínre, ahol vízibombákkal és bombákkal támadott. A repülőgép öt alkalommal indított támadást a tengeralattjárók ellen, a hajóhidakon négyméteres vöröskeresztes zászló lobogott, a látási viszonyok kiválóak voltak, és a tengeralattjárók zsúfolt mentőcsónakokat vontattak, illetve a fedélzetük is zsúfolásig tele volt a túlélőkkel. Az első támadás után a tengeralattjárók leoldották a mentőcsónakokat, a hajón lévőket a vízbe parancsolták, a víz alá merültek és elmenekültek. Este Hartenstein jelentette, hogy csak a két periszkópja sérült meg.

A bombázásban viszont a túlélők közül több százan meghaltak. Szerencsére másnap megérkeztek a francia hajók és kimentették a maradék túlélőt. Összesen kb. 1300 olasz hadifogoly így is odaveszett.

Háborús bűnösség kérdése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hágai egyezmény szerint a kórházhajók rendelkeznek védelemmel, de az indentitásukat előre jelezni kell a szembenálló feleknek (III, 1-3), el kell őket látni a vöröskeresztes emblémával (III, 5), és nem használhatóak más célokra (III, 4). Mivel a tengeralattjárók hadihajónak számítanak, egy vöröskeresztes zászlóval még harcképtelen állapotban sem kapnak automatikusan védelmet, habár ezt a módszert múltban sokszor eltűrték. A Richardson által kiadott parancs csak egy lehetséges háborús bűntett. A háború utáni 1949-es genfi egyezmény már állást foglalt a kérdésben: vöröskeresztes zászló használata felfegyverzett hajón megsérti annak bizonyos pontjait (II, 44). Eszerint nincs olyan szabály, vagy intézkedés amely megengedné kórház- vagy mentőhajók ideiglenes kijelölését.

Nem szabad elmenni azonban amellett, hogy a háború után német tengerészeket találtak háborús bűnösöknek és többet közülük ki is végeztek, amiért elsüllyedt hajó vízben és/vagy mentőcsónakokban lévő túlélőire tüzeltek.[3]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az incidensnek messzemenő következményei lettek. A Laconia-parancs megerősítette a korlátlan tengeralattjáró hadviselés akkori hadijogot figyelmen kívül hagyó rendszabályait. Dönitz a repülőtámadásra hivatkozva egyértelműen megtiltotta az efféle mentőakciókat, mert azok nem fértek össze a német hadvezetés ellenséges hajók és személyzetük megsemmisítésére irányuló egyre radikálisabb elvárásaival.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Paul Herbert Freyer: Halál a tengereken. Háttér Lap- és Könyvkiadó. Budapest. 1991.
  1. ^ a b c d Laconia Incident - history of U-Boat War
  2. "Hirschfeld" - Brooks, Geoffrey: Hirschfeld, 2003, Hajja&Fiai Könyvkiadó, 199-201. oldal
  3. "Peleus Affair" http://en.wikipedia.org/wiki/Heinz-Wilhelm_Eck