Lázadás a Bountyn

A lázadók kiteszik Bligh kapitányt és a tiszteket 1789. április 29-én. Robert Dodd festménye

A Bounty nevű angol királyi hadihajón 1789. április 28-án lázadás tört ki William Bligh kapitánnyal és tisztjeivel szemben, melyet több könyv, film is feldolgozott. A lázadás vezére Fletcher Christian volt. Bligh-t 18 hű emberével aztán egy kis csónakba tették.

A Bounty

A Bounty tervrajza

Őfelsége HMAV Bounty nevű hadihajója szénszállító hajóként kezdte karrierjét. 1784-ben épült a Hull melletti Blaydes hajódokkban. A Bounty nevű hajót a brit hadiflotta számára, egyetlen útra átépítették. Küldetése az volt, hogy Tahitira hajózzanak vele, onnan kenyérfa-növényeket vigyenek a Nyugat-Indiákra, hogy olcsó eleségként szolgáljanak a rabszolgák számára. A hajó kapitányául William Bligh-t választották, tisztsége 1787. augusztus 16-án emelkedett jogerősre, 33 éves korában, ez volt karrierje csúcspontja, miután James Cook két útján is szolgált már fedélzetmesterként.

1787-ben felszerelték a hajót Deptfordban. A legnagyobb kabint átalakították, hogy elférjenek benne a növények. 46 tiszt és matróz fért el végül a hajón.

Kihajózás

A Bounty Yasmina (2009) képén

1787. december 23-án a Bounty kihajózott Spitheadből Tahiti felé. Egy egész hónapig próbálta meg megkerülni a Horn-fokot, de az időjárás akadályozta őt. Bligh elrendelte, hogy forduljanak meg, keletre tartottak és végül a Jóreménység fokát megkerülve kijutottak az Indiai-óceánra. Az út során fedélzetmesterét, John Fryert Fletcher Christianra cserélte. Ez jelentős törést eredményezett Fryer és Bligh kapcsolatában, bár végül Fryer elismerte, hogy ez csak személyes döntés volt. A hajó 1788. október 26-án érte el Tahiti partjait, 10 hónapnyi tengeri hajóút után. Bligh és legénysége öt hónapot töltött Tahitin, vagy ahogy akkor hívták: Otaheité-n, ezalatt 1015 kenyérfa-növényt gyűjtöttek össze. Bligh megengedte a legénységének, hogy tahiti szokások szerint éljenek. Néhányan tetováltatták magukat, Fletcher Christian pedig elvette Maimitit, egy tahiti nőt. Más matrózoknak is volt „kapcsolatuk” tahiti nőkkel, sokukat teherbe ejtették, ami azonban egyáltalán nem zavarta a helyieket, sőt kifejezetten hízelgő volt a számukra. Öt hónapnyi ott-tartózkodás után a Bounty 1789. április 4-én útnak indult.

Valószínűleg a szigeten eltöltött hónapok alatt a tengerészek fegyelme alaposan meglazult és nem akartak tovább egyszerűen egy brit királyi hajón szolgálni. Habár Bligh szigorú volt, de nem volt kegyetlen és tisztességgel bánt az alantasaival, más hajókon viszont a parancsnokok rendkívül kegyetlenül bántak a tengerészekkel. Erről számos Bountyn szolgálatot teljesítő matróz már szerzett tapasztalatokat, mikor még más hajón volt. Emiatt döntöttek sokan a lázadás mellett.

A lázadás

1789. április 28-án, 1300 mérföldre Tahititől, Tonga közelében lázadás tört ki a hajón. Fletcher Christian és néhány követője betört Bligh kabinjába, amit elfelejtett bezárni, felébresztették és kivitték a fedélzetre, miközben csak a hálóruhája volt rajta. Christian bajonettet tartott fel, Bligh valami ésszerű magyarázatot kért tőle, de Christian csak azt üvöltötte, hogy A pokolban vagyok, a pokolban vagyok!. A hajót véráldozat nélkül foglalták el. A legénység majdnem fele, 18 személy (köztük tisztek) nem csatlakoztak Christian lázadásához a hajón lévő 42-ből. A lázadók Bligh-t és embereit a Bounty mentőcsónakjára tették ki.

Fletcher is valószínűleg felesége révén vett részt a lázadásban. A feljegyzések szerint rendkívül sértődékeny és visszahúzódó ember volt, emiatt számos konfliktusa támadt Bligh-al. Bligh nem egy esetben megrótta viselkedéséért, ezt pedig Fletcher nagyon zokon vette. Érdekes, hogy a lázadást feldolgozó 1962-es hollywoodi filmprodukcióban a főszereplő Fletcher játsszó színészlegenda Marlon Brandóra csaknem pontosan megfelelt a valódi Fletcher Christian alakja. Brandót is meglehetősen elviselhetetlen természetűnek és sértődősnek tartották életében.

A lázadás után

Bligh útja

William Bligh

Összesen 18-an tartottak ki Bligh mellett. A lázadás mintegy 30 tengeri mérföldre (56 km-re) történt Tofua szigetétől. Bligh és társai megpróbáltak ott kikötni. Az egyetlen dolog, ami ezen a szigeten történt, az John Norton halála, akit a tofuaiak halálra köveztek. Bligh egy szextánssal és egy zsebórával navigálta a 7 méter hosszú nyitott mentőcsónakot 47 napon át, míg Tofuától eljutottak a Holland-Kelet-Indiákhoz tartozó Timor szigetére. Szerinte 3618 tengeri mérföldet (6710 km-t) tettek meg. Június 14-én érkeztek Timorra. Röviddel azután, hogy megérkeztek, a szakács és a botanikus meghalt. Bligh kapitány visszatért Angliába és jelentette az esetet az Admiralitásnál 1790. március 15-én.

A lázadók Tahitin

Ezalatt a lázadók megpróbáltak eljutni Tubuai szigetére és ott letelepedni. Az ott töltött három hónap alatt számos alkalommal támadták meg őket a helybeliek, így visszatértek Tahitire.

Két lázadó 1789 és 1790 folyamán a szigeten meghalt. Matthew Thompson lelőtte Charles Churchill-t, és ezért Churchill tahiti családja vérbosszú folyamán halálra kövezte őt.

A Pandora utolsó útja

A HMS Pandorát, Edward Edwards irányítása alatt, 1790. november 7-én indították útjára a Bounty és a lázadók megkeresésére. A Pandora kétszer annyi legénységet szállított, a többlet-legénységnek kellett volna a Bountyt hazahozniuk. Edwards kapitány rendkívül kegyetlen ember hírében állt, aki szörnyen bánt el a lázadókkal. A filmekből ismert szörnyeteg Bligh személye pontosan rá illik.

A Pandora 1791. március 23-án érte el Tahitit. A Bounty négy embere ment fel a Pandorára és további tizet tartóztattak le néhány héten belül. Ez a tizennégy letartóztatott ember a Pandora belsejében lett bebörtönözve, ezt hívták ők Pandóra szelencéjének, amely egy mocskos, levegőtlen és patkányokkal teli hely volt (az 1962-es filmben Bligh szökésért a Bounty hasonlóan mocskos gépházába záratott be néhány matrózt, amely a lázadás egyik kiváltó oka is lett később).

1791. május 8-án a Pandora elhagyta Tahitit. Három hónapot töltöttek azzal, hogy a Tahititól nyugatra fekvő szigeteken keressék a Bountyt. Majd nyugatnak tartotta Torres-szoroson át, ahol azonban a Pandora zátonyra futott, 1791. augusztus 29-én. A hajó másnap süllyedt el. A legénységből 31-en és 4 lázadó (Skinner, Sumner, Stewart és Hillbrandt) vesztek oda. A hajó maradék 89 embere és 10 lázadó (addigra természetesen kiszabadítva a börtönükből) négy kisebb csónakon Timor felé evezett, ironikusan ugyanúgy, ahol Bligh tette. 1791. szeptember 16-án érkeztek meg Timorra.

Mindent összevetve az angol haditengerészet keveset foglalkozott a lázadók és Christian kézre kerítésével, mivel a briteknek rövidesen égetőbb gondjai támadtak. Franciaországban kitört a forradalom, amely elleni támadásban az angolok is részt vettek, s végül a forradalom elleni háború a véres napóleoni háborúkba csapott át.

A lázadók a Pitcairn-szigeteknél

Bligh listájának első lapja a lázadókról

Röviddel azután, hogy 1789 szeptemberében Christianék tizenhatan (nyolc tengerész, hat tahiti nő, tizenegy más nő, egy gyerek) partra szálltak Tahitin, vitorlát bontottak, hogy kijátsszák a brit tengerészet figyelmét. A tahiti nőket elrabolták, nem önszántukból jöttek velük.

A lázadók Fidzsi és a Cook-szigetek érintésével haladtak, de féltek, hogy felfedezik őket. Nyomós okuk volt rá, hogy elkerüljék az elfogásukra küldött hajókat, mert az ellenük küldött parancsnokok a felakasztásuk előtt minden bizonnyal megkínozták volna őket, különösen Edwards kapitány.

1790. január 15-én meglátták a Pitcairn-szigetek körvonalait, ami nem szerepelt a Tengerészet térképein. Miután eldöntötték, hogy ott telepednek le, minden létfontosságú dolgot levittek a hajóról, és hogy senki ne tudjon elmenekülni közülük, január 23-án felgyújtották a hajót abban az öbölben, amit ma Bounty-öbölnek hívnak. A ballasztkövek még a mai napig is megtalálhatók az öböl vizében. A kormánylapátja a Fidzsi Múzeumban van.

Élet a szigeten

1793-ban konfliktus robbant ki a szigeten a lázadók és a tahiti férfiak között. Az összezördülések elsődleges oka a nők és a maradék alkohol feletti rendelkezés volt. Négy lázadót (John Williams, Isaac Martin, John Mills és William Brown) és magát Fletcher Christiant is megölték a tahiti férfiak, madj mind a hat tahiti férfit is megölték, néhányat a megölt lázadók feleségei tettek el láb alól. Fletcher Christian egy feleséget és egy fiút (Thursday October Christian) hagyott hátra.

Christian halála hatalmi űrt hagyott maga után a kis közösségben. A négy túlélő lázadó közül ketten, Ned Young és John Adams (akit Alexander Smith néven is ismernek), békében vezették a közösséget, amíg William McCoy nem épített egy pálinkalepárlót, így a szigetlakók ismét rákaptak az alkoholra. William McCoy bódult állapotában leesett egy szikláról, Matthew Quintalt pedig Young és Adams ölte meg, mivel azzal fenyegetőzött, hogy mindenkit megöl.

Ned Young 1800-ban asztmában, természetes okkal halt meg, Adams a közösség vezetője lett, bevezette a vasárnapi templomi szolgálatokat és az oktatást, keresztény közösséget nevelt. 1825-ben Adams amnesztiát kapott és halála után már egy jól szervezett békés közösség működött a szigeten, amely földművelésből élt.

A sziget felfedezése

1795. december 27-én a szigetlakók egy idegen hajót láttak, de az nem kötött ki a szigetnél, mert nem tudták, melyik nemzethez tartozik. 1801-ben járt újra arra hajó, de az sem kívánt kapcsolatba lépni a szigettel. a harmadik látogatása alkalmával már láttak az idegen hajóról életet a szigeten, de nem küldtek csónakot annak felfedezésére. A Mayhew Folger irányítása alatt álló amerikai Topaz nevű kereskedelmi hajó volt az első, amelyik meglátogatta a szigetet, mintegy 10 órát töltöttek ott 1808 februárjában. Folger felfedezését továbbították az Admiralitásnak, a 25° 2' déli szélesség 130° hosszúsági fokának helyzetet megadva. Bár ezt az információt Sir Thomas Staines, a királyi flotta két hajójának (a HMS Briton és a HMS Tagus) vezetője nem tudta, a szigete mégis megtalálta 1814. szeptember 17-én. Staines részletes jelentést küldött az Admiralitásnak.

1808-ban, amikor a Topaz járt a szigetnél, már csak John Adams élt a lázadók közül, valamint kilenc nő és néhány gyerek. 1825-ben Adams amnesztiát kapott. Pitcairn fővárosa, Adamstown róla lett elnevezve. 1838. november 30-án a Pitcairn-szigetek hivatalosan is a Brit Birodalom része lett. 1856-ban a brit kormány a pitcairniek számára biztosította a Norfolk-szigetekre való részleges áttelepülést, a megnövekedett lakosság miatt.

2007-ben a szigetek lakossága 50 fő volt. Január 23-át a Bounty-öbölbe való érkezés napjaként (pontosabban a hajó felgyújtásának napjaként) ünneplik, a Norfolk-szigeteken június 8-át pedig a pitcairni telepesek érkezésének napjaként.

A legénység lázadó tagjai

Tahitin meghaltak (1789-90)

• • Matthew Thompson
  • Charles Churchill

Tahitin kiszállt

• • William Muspratt - megbocsátva
  • Thomas Burkitt - kivégezve
  • Thomas Ellison - kivégezve
  • John Millward - kivégezve
  • Matthew Thompson - kivégezve

A süllyedő Pandorán halt meg

• • Henry Hillbrandt
  • Richard Skinner
  • John Sumner
  • George Stewart

Pitcairn-en haltak meg

• • Fletcher Christian (1764 - 1793)
  • John Adams (1768 ? - 1829) - az egyedüli igazi túlélő
  • William Brown (-1793)
  • William McCoy (-1797/1798) - öngyilkos
  • Isaac Martin (-1793)
  • John Mills (-1793)
  • James Morrison
  • Matthew Quintal (-1799) - "kivégezve"
  • John Williams (-1793)
  • Ned Young (1762 körül - 1800)

Lásd még

• Nemi szelekció (a Féltékenység, dominanciaharcok c. fejezet)

Külső hivatkozások

Filmek

• The Mutiny of the Bounty (1916) az Internet Movie Database-ben
• In the Wake of the Bounty (1933) az Internet Movie Database-ben
• Mutiny On The Bounty (1935) az Internet Movie Database-ben
• Mutiny On The Bounty (1962) az Internet Movie Database-ben
• The Bounty (1984) az Internet Movie Database-ben

Másolatok

• Ships used in the 1935 film
• The replica of HMS Bounty built for the 1962 MGM movie
• The Bounty built for the 1984 Mel Gibson/Anthony Hopkins Movie

Hivatalos pitcairni pénzérmék

• H.M.A.V. Bounty
• Pitcairn